LISZT
LISZT, (lisz-t v. li-szt) fn. tt. liszt-ět, harm. szr. ~je. Kicsinyezve: lisztěcske. Szoros ért. finom, s igen lágy, és a tapintatot alig érdeklő por, mely a gabonák, hűvelyes vetemények stb. magvaiból őrlés által készül, midőn t. i. az öszvetörött testek héjai, burkai a szitás zacskó által elválasztatnak. Anyagra nézve: búza-, rozs-, árpa-, zab-, kukoricza-, bab-, borsó- stb. liszt. Rendeltetésére és minemüségére tekintve: kenyérnek, zsömlének, kalácsnak való liszt. Barna, fehér liszt. A lisztnek legfinomabb kivonata: lángliszt. Elfogy a liszt, ha sok markon megy által. (Km.). A disznó is néha búzalisztet eszik. (Km.). Két kő közől kell a szép lisztnek kimenni. (Km.). Szélesb ért. jelent kőnek vagy fának finom, apróra tört zúzott, vagy rágicsált porát, pl. midőn a szú lisztté őrli a fát.
E szó vagy azok sorába látszik tartozni, melyek végén a t csak toldalékos kihangzás, mint: arasz araszt, válasz választ, bibasz bibaszt, esperes esperest, lus lust, (lucs, lucst); és általán az s és sz-szel végződő szók, kivált a rövidebbek, talán nagyobb nyomatosság végett szeretik fölvenni a t hangot; vagy pedig a lisz elvont gyöknek vétetvén a t rendes főnévi képzőként járul hozzá, mint füs-t, kosz-t (= pózna), gesz-t, ros-t szókban. Ezek szerént liszt-ben eredetileg li gyökelem a mozgásnak legkönnyebb nemét jelenti, minthogy a liszt csakugyan a leggyöngédebb leheletre is elrepűl, elszáll. Innen az ellopódzó, elsuhanó emberről tréfásan azt mondják: hogy ellisztelt, azaz liszt módjára elszállt, elillant. Alapfogalomban t. i. a li gyökelemben egyeznek vele a libánczol, libeg, lidércz, lifeg, mint élénk könnyüd mozgást jelentő szók.
Magához a lisz gyökhöz, mind hangban mind értelemben legközelebb áll mély hangon: laza. A finn listin am. a latin furfur farinae, a liszt korpája.
