IMÁD
IMÁD, (im-a-ad) önh. és áth. m. imád-tam, ~tál, ~ott. 1) Önhatólag csak régi iratok- és nyelvemlékekben fordúl elé, s am. imával Istenhez vagy szentekhez folyamodik, könyörög, (orat). Imádjatok én értem, (orate pro me). Bécsi cod. Imádjatok tütöket patvarozókért, (orate pro calumniantibus vos). Imádjatok azokért, (orate pro illis). Münch. cod. A régi halotti beszéd- és könyörgésben ajakszellettel: vimád = vimád). Vimádjomuk ez szegíny ember lilkiért. Hogy vimádjanak érette. 2) Mai szokás szerént csak áthatólag dívik, s am. valakit a tisztelet legfensőbb nemével áld, különösen olyannal, mely kizárólag az Istent illeti. Innen római kath. értelemben: az Istent imádjuk, a szenteket pedig tiszteljük, (nem imádjuk, adorare deum, colere sanctos). Oh Isten, szent felségedet, borúlva imádjuk. (Egyházi ének). Imádj Istent mi érettünk bűnösökért. Mi! nem Istenem, hogy imádjam. (Km.). A régieknél is eléjön áthatólag és tágabb (kérő) értelemben is, pl. a régi halotti beszédben: „Vimádjuk uromk Isten kegyilmét ez lelikért.“ „S vimádjuk szent achszin (= ahszony = asszony) Máriát és bódug Michael archangyelt és mend angyelkut. – És vimádjuk Szent Péter urot. – És vimádjuk mend szentököt.“ Átv. ért. imádni valakit v. valamit, am. Isten gyanánt tisztelni, csodálni, bámulni, minden boldogságát tőle várni, igen kitünő tökélyei miatt végtelenül tisztelni. Bálványokat, tüzet, vizet, napot imádni. Imádni a kedvest. Dunán tuli szójárás szerént: valakit valamivel imádni, am. valamit kérve, esengve, sürgetve ajánlani valakinek, vagy kinálni, kinálgatni valamit. Házával imád, hogy vegyem meg. Ugyan kérlek, ne imádj vele, mert nem kell.
