ALKU
ALKU, (al-k-u) fn. tt. alku-t. Általán két fél között folyó szerződési cselekedet, egyezkedési értekezet, melynélfogva mindegyik fél eleve kitűzött föltételeiből, követeléseiből, igényeiből többet kevesebbet enged, a végett, hogy bizonyos határozatban megállapodjanak. Alkura lépni, alkuba állni valakivel. Alkut kötni, megkötni, megállani, megszegni, fölbontani. Az alkuból nem lett semmi. Különösen 1) Az adó és vevő közötti szóváltó értekezet, az árus által meghagyott ár és a vásárló által tett igéret fölött. A vásáros nép között kezdődik, foly, végére jár az alku. Tenyérbe csapással megerősíteni az alkut. Fölcsapni az alkura. Áldomással befejezni az alkut. 2) Peres felek közötti egyezkedés. Alku utján elintézni az ügyet, a pert. Jobb az ösztövér alku, mint a biró kövér végzése. Km. 3) Háboru alatt két ellenfél közt folyó egyezkedés. Alku szerint visszavonulni, letenni a fegyvert, föladni a várat, kiadni a foglyokat. 4) A valamire fogadók között megállapított, s bizonyos lekötött igérettel járó szerződés. Fogadjunk száz forintban. Nem bánom, áll az alku. 5) A régieknél annyit is tett, mint illendőség, méltányosság, jogosság. Az Istennek szavát nem alku megvetni.
Mindezen jelentésekből kitetszik, hogy az alku bizonyos forma szerint kötött véghezvitt cselekedetet, szerződést jelent, s ennélfogva az alkot, alakít, szókkal egyezik, s törzse az elavult alk vagy alkik ige, melynek részesülője alkó, alku. Képzésre egészen hasonló hozzá az eskik igéből származott eskű, azaz eskő, esegő tanumondat, istenre hivatkozó tanubizonyság. Egyébiránt mennyiben az alku mint árulási szerződvény cserére vonatkozik, hasonló hozzá a cserét jelentő hellen αλλαγη, mely az αλλαδδϖ (cserélek, eladok) igétől, ez pedig az αλλος (más) névböl származik.
