Világítás.
Világítás. – 1. A görögök két száraz fadarab összedörzsölésével gyujtottak tüzet, úgy, hogy az egyiket (τρυπανον) mint egy fúrót gyorsan forgatták meg egy a másikba (στορευς, εσχαρα) vájt lyukban; az egész szerszám neve πυρεια (πυρηια, Hom. hymn. in Merc. 111). Ehez a módhoz azonban (valamint a későbbi korban a gyújtó lencséhez) valószínűleg csak ritkán folyamodtak, rendesen igyekeztek a házban a tűzhely parazsát éjjelre úgy eltakarni, hogy reggel tüzet éleszthessenek újra belőle, és az állandó tűz szolgált alkonyatkor a világító eszközök meggyujtására. Ha a ház tüze kialudt, a városban vagy faluban a szomszédtól vagy valamelyik templom állandó tűzéből kérhettek és kaphattak (v. ö. Vesta tüze). A házi tűzhely fényén kívül fáklyákat (δαος, δαις, δας) használtak első sorban világításra bent a házban és a házon kívül is. Il. 18, 492. 24, 647. Od. 1, 428. 23, 291. Ezek vékonyra hasogatott és nyalábra összekötözött fenyődarabokból állottak. Ugyane néven nevezték azokat a fenyőszilánkokat is, a melyeket egy arra készített kosárban vagy medenczében égettek, bent a házban, világításul. Od. 18, 306 sk. 19, 63. E tűztartó medenczét, a melynek neve λαμπτηρ, használat közben állványra tették. Az égő anyag füstje, a mely mindent belepett, a mi a házban volt (Od. 16, 288 skk.), a fedélnek egy nyilásán (οπαιον) távozhatott. Od. 1, 320. Másféle fáklya volt a ϕανος vagy ϕανη nevű, t. i. szurokkal, gyantával vagy viaszszal itatott, nyalábba kötött pálczikákat hengeres ércztokba dugva gyujtottak meg; a tokot tartó kezet csészealakú kézvédő (κυτρα) oltalmazta a lehulló parázstól vagy lecsepegő szurok stb.-től. Ha a ϕανος-t egy helyben akarták égetni, rendesen hosszú nyéllel (καυλος) készítették, egy talpra (βασις) állították s így λαμπτηρ, λυχνουχος néven nevezték. A későbbi korban olajmécscsel (λυκνος) világítottak, a melyet cserépből vagy érczből készítettek. Hajóalakú volt, egyik végén füles fogantyúval, a másikon egy kiálló orrszerű nyúlványnyal (μυχτηρ, μυξα), a melyen a bél számára egy vagy több kis lyuk volt fúrva (esetleg több ily nyúlványon: λυχνος διμυξος, τριμυξος), a mécs közepén pedig egy nagyobb nyilás volt az olaj beöntésére (v. ö. alább a 886. ábrát). Ha a mécset nem hordozták, rendesen állványra (λυχνειον) tették, mivel talpa nem volt. A mécsbelet (ελλυχνιον, ϑραυαλλις, ϕλομος) borzas növénylevelekből (ϕλομος, ϑρυαλλις, latinul verbascum, ökörfarkkóró, Plin. n. h. 25, 120 sk.) vagy csepűből, kóczból (Plin. n. h. 19, 17) sodorták. E zárt üregű mécseknek ősi formája fedetlen, vályúszerű olajtartó volt, a bél elhelyezésére kanálszerű nyúlványnyal; ilyeneket találtak Mycenaeben. A házon kívül kézilámpást használtak, t. i. kis olajmécset zárt, hordozható, a vasúti őrök kézilámpásaira emlékeztető tokban, a melyet azonban eleinte nem üveggel, hanem vékony szaruréteggel védték a szél ellen (λυχνουχος; κερατινος λυχνος, Ath. 15, p. 699F; laterna cornea, Mart. 14, 61); készítették átlátszó hólyagból (κυστις; laterna de vesica, Mart. 14, 62) vagy olajos vászonból (uncto linteo, Plaut. Bacch. 3, 3, 42; linea laterna, Cic. Att. 4, 3, 5) is. Később általános lett az üveg használata, s ezért az addig hengeralakú laterna szegletes idomúvá lett. Isid. orig. 20, 10, 7: Laterna dicta, quod lucem interius habet clausam. Fit enim ex vitro, recluso intus lumine, ut venti flatus adire non possit et ad praebendum lumen facile ubique circumferatur. A gazdag ember természetesen maga előtt vitette, a szegény maga vitte lámpását. Spartában azonban tilos volt éjjel lámpával hazamenni. Plut. Lyc. 12. Xen. resp. Lac. 5. A mennyegzőnél a szertartáshoz tartozott az új asszony hazakisérése fáklyával (δαδες νυμϕικαι) férje házához; a fáklyát az elhagyott apai ház tűzhelyén gyujtotta meg az örömanya. A hajósoknak a szárazföldről ősidők óta tűzjeleket adtak a partról vagy hegytetőről (Il. 19, 375 skk. Od. 10, 30), későbbi korban világító tornyokat is építettek; a leghiresebb a Pharus szigetén Alexandria előtt épített fehér márvány világító torony, a melyet cnidusi Sostratus épített Ptolemaeus Philadelphus uralkodása alatt. 547 láb (kb. 168 m.) magas volt és 300 stadiumnyiról (50–60 km.) volt látható. Strab. 17, 791 sk. Plin. n. h. 36, 83. Caes. b. c. 3, 112. – II. A rómaiaknak a tűz meggyujtására csak a görögöknél is ismert eszközeik voltak. A Martialisnál (10, 3, 3) említett sulfuratum ramentum nem tűzgyujtó, hanem az ismeretes kéngyertya. Világításra azonban rendesen nem fáklyát, hanem már ősidőben gyertyát használtak, előbb mint az olajmécset. A gyertyát anyaga szerint nevezték cereus (viaszgyertya), sebaceus (fagygyúgyertya), funale (kenderbélű gyertya) néven, valamennyinek közös neve candela. Felállításukra candelabrumot (λυχνουχος) használtak, a melynek vízszintesen vagy függőlegesen álló hegyére szúrták fel a gyertya oldalát vagy alját. Később candelabrumnak neveztek általában minden állványt, a mely gyertya vagy mécs elhelyezésére szolgált s a melyet a földre szoktak állítani. Az egyszerűbbek fából voltak, a gazdagok palotáiban és templomokban márvány, bronz, sőt ezüst, arany candelabrumokat is használtak. Így drágakövekkel rakott arany candelabrumot szánt Antiochus syriai királyfi Juppiter Capitolinusnak (Cic. Verr. 4, 28. 32); díszes márvány candelabrumot mutat a 885. á. A mécsek tartására való candelabrum vagy tányérokkal vagy horgokkal volt felszerelve a mécsek ráállítására illetőleg felfüggesztésére. Több ágú, magasabbra vagy alacsonyabbra állítható, sőt függő candelabrumok (lychnudi pensiles) is voltak. Az olajmécsek (lucerna) rendesen cserépből készültek, de említenek ércz (bronz, ezüst, arany), sőt üveg- és márványmécseseket is. A mécsek rendesen talpatlanok, néha azonban, főleg az érczből készültek, alacsony talppal voltak ellátva (886. ábra); némelyik a candelabrumra való felakasztásra volt felszerelve, lánczczal és horoggal (887. ábra). A mécs közepének, az olajtartó edénynek neve infundibulum, füle ansa, orrszerű nyúlványa, a melybe a bél volt illesztve, nasus. A legnagyobbfélék, lucernae tricliniares, rendesen sok, 10–12 lángúak; lucernae cubiculares égtek a hálószobában (a hálószoba azonban rendesen nem volt kivilágítva, Cic. divin. 1, 20. 36. Sen. de ir. 3, 36. Ov. fast. 2, 337 sk. 791 sk.; felnőtteknél kivételképen kivilágítva, Tacitus ann. 14, 8. 44. Val. Max. 1, 7, 7); lucernae balneares a császárkori nagy fürdőintézetekben voltak; lucernae sepulcrales a halott tiszteletére a sírján égő vagy vele eltemetett mécsek. A cserépmécseken vagy domborművű díszítés látható, vagy díszítés nélkül készítő vagy gyáros neve olvasható rajtuk. A domborművű díszítés helyett olyan mécsek is kerültek elé, a melyek állat- vagy emberalakot vagy testrészt ábrázolnak, így gyermekfejet egy aquincumi (888. ábra), négerfejet egy a magyar nemzeti múzeumban levő mécs (889. ábra). A bél kellő kihúzására az elégett végének (putres fungi) eltávolítására hegyes piszkálókat és kis csiptető fogókat használtak, a melyeket sokszor kis lánczczal hozzáfűztek a mécshez. A világító anyag olaj volt, és pedig növényi eredetü, rendesen az olajfa terméséből; a nagyon zsiros olaj (pl. oleum ricinum) erősen füstölt, azért nem szerették; kőolajat (ναϕϑα) ritkábban használtak. Ha az éjjeli lámpa időközben kiégett, eloltás nélkül töltötték meg újra. Petr. sat. 22. Előkelő házban finom, illatos olajat töltöttek a mécsbe. U. o. 70. Mart. 10, 38, 9. Ilyen lucernával világítottak iráshoz, olvasáshoz is (Cic. Att. 7, 7. 19. 8, 2, Hor. ep. 1, 2, 35), ilyent vittek magukkal hajnal előtt a gyermekek az iskolába. Juven. 7, 222 skk. Noha a római emberek, mint általában a délvidékiek, éjjel is szivesen voltak ébren, Romában rendes utczai világítás nem volt; az éjjel járó ember fáklyával (fax, taeda) vagy lámpással (laterna) járt. Az ünnepi játékok alkalmával azonban a forum és comitium esténként ki volt világítva az aedilisek gondoskodásából. Cic. Verr. 1, 22. 58. E szokás túlhajtásai, hogy pl. Caligula a bajaei öblön épített hídját s a környező hegyeket éjjelre fényesen kivilágíttatta (Dio Cass. 59, 17, 8 sk.) és hogy a császárok általában szivesen rendeztek éjjeli ünnepélyeket (Tacitus ann. 14, 20), vagy hogy pl. Tigellinus a Nero tiszteletére az Agrippa taván rendezett fényes éjjeli ünnepélyt, a mely természetesen kicsapongásokkal járt. Tac. ann. 15, 37. Más példák az utcza kivilágítására: mikor Cicero a Catilina összeesküvésének felfedezése után hazament (Plut. Cic. 22); Nero Tigranes tiszteletére. Dio Cass. 63, 4. Később Constantinus alatt Constantinopolisban főleg húsvét ünnepén volt fényes kivilágítás, sőt Antiochiában és Edessában rendes utczai világítás is volt. Becker, Gallus, 2 Sc., 4. Excurs. Müller, Die Beleuchtung im Altertume, Aschaffenburgi progr. 1886. 1886. Ebben l. az irodalmat. F. G.
885. Márvány candelabrum.
886. Lucerna.
887. Lucerna.
888. Cserépmécs (az aquincumi leletek múzeumában).
889. Bronzmécs (M. Nemzeti Múzeum).
