2. A magyar gyalogos és lovas katonaság „haditörvénykönyvének” létrejötte a XVI. században
712. A magyar gyalogos és lovas katonaság „haditörvénykönyvének” létrejötte a XVI. században
A mohácsi csatát követően a magyar hadszíntéren egyre gyakrabban megjelenő idegen csapatok fentiekben vázolt katonai igazságszolgáltatási szervezetét a magyar végvári katonaság kapitányai is hamar megismerhették.1 Példa tehát mintegy kínálta magát, azt azonban a hazai jogi szokások és gyakorlat, továbbá az egészen más társadalmi viszonyok miatt nem lehetett egészében ide átültetni. Egyrészt a várainkban szolgáló katonaság mind szervezetében, mind jellegében erősen eltért a zsoldos Landsknechtek gyalogezredeitől vagy a birodalmi lovas regimentektől, másrészt a végváriak önálló bíráskodási joggal való felruházása nagy mértékben sértette a magyar nemesség kizárólagos kiváltságait. 1525-ben II. Lajos még csak egy korlátozott létszámú katonaságot, a déli területek védelmében nélkülözhetetlen – és többségében nem magyar, hanem délszláv – naszádosokat ruházta fel az önálló bíráskodás privilégiumával. A magyarországi török berendezkedés azonban egészen új helyzetet teremtett, hiszen most már nem pusztán egy szűk réteg, hanem az új védelmi rendszer kiépítésének szükségszerű következményeként kialakulóban levő és önállósulni vágyó, viszonylag jelentős létszámú társadalmi csoport kiváltságolásáról volt szó.2 A XVI. század második felére ugyanis fokozatosan egységesedett, majd vált a magyar társadalom önálló összetevőjévé az uralkodó által fizetett – már nem idegen (délszláv), hanem túlnyomórészt magyar – végvári katonaság, melyben minden társadalmi réteg képviseltetve volt. „A »vitézlő rend« tömegeiben igazolhatóképp paraszti, tisztikarában paraszti és – főként – köznemesi, fővezérletében pedig főúri eredetű volt, egészét tekintve azonban érdekei valamennyi megnevezett társadalmi komponens érdekétől eltértek.”3 A végvári társadalomnak, mely hosszú küzdelem árán megszerzett kollektív jogai és kiváltságai révén átmeneti helyet foglalt el a magyarországi jobbágyság és a nemesség között (a kiváltságoltakhoz állva közelebb), önálló igazságszolgáltatással való felruházása azt jelentette volna, hogy nemes és nem nemes, azaz kiváltságolt és alávetett kerül közös joghatóság alá. Ez pedig a magyar rendi és nemesi gondolkodás számára elképzelhetetlennek tűnt. A „régi atyáinkrul 72reánk szállott szép szabadság” közé, melynek megsértése miatt a végváriak oly gyakran emeltek panaszt, az eddigi végvártörténeti szakirodalom elsősorban a földesúri adózás és joghatóság alóli mentességet, a kocsma- és malomtartást, valamint a XVII. század vonatkozásában a szabad vallásgyakorlatot sorolta.4 A privilégiumok közé tartozott azonban az önálló katonai igazságszolgáltatás gyakorlásának joga is, melynek megszerzését egy különleges kísérlet – mondhatni párviadal – előzte meg. Ennek célja a birodalmi csapatok Artikelbriefjeihez hasonló egységes hadiszabályzat kidolgozása, majd elfogadtatása volt az egész magyar – végvári és mezei – katonaság számára.
1 Elegendő, ha Dersffy István kassai kapitány már idézett jelentésére vagy Thelekessy Imre felső-magyarországi főkapitány utasítására gondolunk. Vö. az 54. oldalon leírtakkal.
2 Jóllehet a magyar végvári társadalom történetének gazdag irodalma van (Szántó, 1980. 47–65. és 1984.; Zimányi, 1960.; Benczédi, 1961., 1966. és 1983.; Várkonyi, 1964.; Perjés, 1965. 61–79.; Rúzsás, 1968.; Müller, 1976.; Kiss, 1973.; Nagy L., 1978. 51–71.; Varga J., 1981.; Gecsényi, 1984.; Pálmány, 1986. Legújabban Szakály, 1994. 15–17. Lásd még a Studia Agriensia és a Discussiones Neogradienses köteteinek tanulmányait), annak keletkezési körülményeit összefoglalóan mind ez ideig még nem tárták fel. Igazat kell adnunk tehát Bánkúti Imrének, aki 1973-ban megállapította, hogy „vannak társadalmi osztályok és rétegek, amelyeknek mozgásáról, sorsának alakulásáról, politikai és gazdasági szerepéről alig tudunk valamit, vagy amit tudunk, azt sem mindig jól tudjuk. Véleményem szerint így vagyunk a katonáskodók („végvári vitézek”, „vitézlő rend”) népes rétegének történetével is.” (Bánkúti, 1973. 257–258.) Vö. még Benczédi László hasonló véleményével: „Ami a végváriak modern társadalomtörténeti vizsgálatát illeti, e téren a munka nagyja, meggyőződésem szerint, még előttünk áll.” (Benczédi, 1983. 106–107.) Mindenképpen szükség lenne tehát a végvári társadalom fejlődését áttekintő modern monografikus feldolgozásra, mely jelen összefoglaláshoz is hasznos adalékokkal szolgálhatna.
3 Szakály, 1994. 16.
4 Szegő, 1911. 157–159.; Perjés, 1965. 65–66.; Nagy L., 1978. 51–71.; Szántó, 1980. 58–59. A várkapitányok bíráskodási jogát ez ideig csupán Pálmány Béla vélte a „véghelyekre jellemző szabadságnak”. Pálmány, 1986. 84.
A királyi zsoldon szolgáló magyar végváriak által elkövetett kihágások és a polgári élet különböző fórumaival való állandó ellentétek miatt a magyar végvárrendszer irányítását végző főkapitányok előtt már a XVI. század hatvanas éveire világossá vált, hogy az idegen zsoldosokhoz hasonlóan csak szigorú és erélyes fellépéssel, valamint külön hadbírák vezette katonai ítélkező fórumok létrehozásával lehetséges a túlkapások mérséklése. A rövid ideig tartó hadjáratok esetén ez a probléma még áthidalható volt egy-egy ad hoc módon hadi bíráskodást folytató kapitány kinevezésével,5 nehezebben ment azonban jelentősebb végházainkban, ahol a katonaság naponta összeütközésbe került a polgári lakossággal, sőt nem ritkán az ott állomásozó idegen katonasággal is. Ezek képviselői pedig jogosan fordulhattak a bécsi Haditanácshoz amiatt, hogy míg ők soltész-bíróságaikon kénytelenek a joghatóságuk alá tartozók megbüntetésére, addig a kihágásokat elkövető magyar végváriak ellen legfeljebb a joghatóságot birtokló kapitányaiknál élhetnek hiábavaló panaszokkal.
5 Istvánffy Miklós szerint Révay Ferenc királyi személynök (1527–1542), később nádori helytartó (1542–1553) az 1530-as évek második felében a magyar táborban – valószínűleg mint az ott szolgáló magyar katonák egyik kapitánya és egyúttal jogban különösképpen jártas személy – intézte a hadi bíráskodás teendőit („qui in castris militari juri dicundo praeerat”). Istvánffy, 1758. 145. Vö. Holub, 1909. 57. és 100. Révay pályájának kezdetére, nádori titkárságára és ítélőmesterségére Bónis, 1971. 404. és 407–408.
Egy-egy jelentősebb hadjárat is igazolta, hogy ez az állapot a magyarországi nemesség tiltakozása ellenére sem tartható fenn hosszú távon, hiszen a török előrenyomulás megállítása nem nélkülözhetett egy viszonylag nagy létszámú, királyi szolgálatban álló, önálló magyar katonaságot. A magyar végváriak feletti hatékony hadi bíráskodás gyakorlásához azonban olyan hadiszabályzatok kidolgozására volt szükség, melyek egy várbeli őrség vagy akár az egész végvári társadalom számára hosszabb-rövidebb időre meghatározhatták a katonai fegyelem alapjait, kimondhatták a leggyakoribb vétkeket, az értük kiszabott büntetéseket és rendelkezhettek a jogszolgáltatás gyakorlatáról is – azaz mintegy a magyar végvári katonaság Artikelbrief-jeiként funkcionálhattak.
Az első ilyen és az utókorra maradt hadiszabályzat megszerkesztésére Lazarus von Schwendi vállalkozott felső-magyarországi hadjárata során, feltételezhetően 1566-ban. Ekkor Schwendi generális kassai főkapitánysága mellett a hadjáratban részt vevő mezei hadak főparancsnoki tisztét is betöltötte, s magyar kapitányai tanácsával és beleegyezésével a hadjáratban részt vevő magyar gyalogos és lovas katonaság 73számára bizonyos hadi artikulusokat („certi articuli leges militares pro equitibus et peditibus”) dolgoz(tat)ott ki. Az eredetileg valószínűleg latin – és talán magyar – nyelven megfogalmazott, s a XVII. században már magyar fordításokban fennmaradt rendtartás különös jelentőségű a magyar végvári kutatás és az egész magyar hadtörténetírás számára. A feltételezhetően 1566 első felében keletkezett hadi artikulusok ugyanis a törökkori magyar végvári és mezei katonaság hadi bíráskodásának megszilárdulása szempontjából is meghatározóak voltak.6
6 „proximis vero annis [írják 1569-ben] a generoso domino Lazaro de Schwendy, barone in Hohenlandtsperg, consiliario et generali tum capitaneo Maiestatis suae in superioribus Hungariae partibus, ex consilio et approba-tione praecipuorum Maiestatis suae capitaneorum et consiliariorum Hungaricorum, certi articuli leges militares pro equitibus et peditibus sint constitutae et publicatae [kiemelés tőlem – P. G.], secundum quas ipsi in milicia et suis serviciis vivere et se continere debeant”. MOE, V. köt. 216–217. A rendtartás legkorábbi szövegét az 1577. évi nagy bécsi haditanácskozás jegyzőkönyvei őrizték meg: ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 21–25.; MOL P 108 Rep. 77. Fasc. N. fol. 51–55. Vö. még ÖNB Cod. 8678. fol. 15–18., Cod. 12 660. fol. 18–23. és Cod. 8345. fol. 21–27., ill. A GNM Nürnberg WF Österreich ZR 7670. fol. 170–174.
Schwendi szabályzata egyike a legrégebbi magyar katonai rendtartásoknak, sőt – eddigi ismereteink szerint – a legkorábbi ilyen általános jellegű és a magyar katonaság egészének szóló hadirendtartás. Mint utaltam rá, feltételezhetően már Mátyás zsoldos serege is rendelkezett valamiféle szabályzattal, ez azonban minden bizonnyal elveszett az évszázadok viharaiban. A Schwendi és magyar kapitányai által megszerkesztett hadi artikulusuk – mellyel a Bártfa városa által kibocsátott rövidke szabályzat sem terjedelmében, sem jelentőségében nem mérhető össze – tökéletesen beleillenek a német Artikelbriefek XV. század végén meginduló, majd a XVI. században kiteljesedő fejlődési vonulatába. I. Miksa 1508. évi katonai szabályzatát a XVI. század húszas éveinek közepétől kezdve ugyanis olyan Artikelbriefek sokasága követte, melyek később irányadóak lettek az egész német gyalogság számára kialakítandó és az 1570. évi speyeri birodalmi gyűlésen elfogadott artikulusok létrehozásában. Miként korábban már részletesen megismerhettük: a Reichstag által jóváhagyott hadiszabályzat alapjául – legalábbis a gyalogos katonaság esetében – éppen egy 1566-ban készült rendtartás szolgált, mely a győri táborban a török ellen gyülekező német gyalogság részére (s talán Schwendi gyalogosai számára is) készült. A német és a magyar katonák számára kibocsátott két Artikelbrief közötti kapcsolat Lazarus von Schwendi személyében keresendő, aki a magyar katonaság számára készült rend-tartás megalkotásában is a legfőbb szerepet vállalta.7
7 Minderre részletesen lásd a II. fejezet 2. részét.
Amint ezt korabeli latin szövege felett olvasható német elnevezései: „Der Hussarn vnd Trabanten Articl vnnd Kriegsordnung etc.”, illetve „Der Hungrischen Trabanten Articl vnd Kriegs Ordnung etc.”8 és későbbi magyar fordításának kezdőszavai – „Vitezleö Articulusok” – is kétségtelenül bizonyítják,9 a magyar hadi-szabályzat egy korábbi, még I. Ferdinánd uralkodása idején keletkezett Artikelbrief felhasználásával és annak a magyar viszonyokhoz igazításával készült.10 Biztosan 74állítható, hogy Lazarus von Schwendi, a XVI. század egyik legjelesebb katonája és hadtudósa, kiválóan ismerte kora hadiszabályzatait, s valószínűleg javaslatot tett valamelyik átvételére, illetve átdolgozására. Sőt Schwendinek a magyar hadi-szabályok megalkotása egyúttal alkalmas kísérletet jelenthetett a jóval nagyobb létszámú gyalogos és lovas birodalmi haderő 1570. évi egységes „haditörvény-könyvének” előkészítéséhez. Munkája a XVI–XVII. század folyamán meghatározó jelentőségűvé vált a végvári, s mindenekelőtt a külföldön szolgáló magyar zsoldos katonaság hadi bíráskodás szempontjából. A főkapitány ugyanis már közvetlenül a magyar hadszíntérről való távozása után szorgalmazta, hogy „a jövőben a jó rend és fegyelem megfelelőbb megőrzése és fenntartása érdekében különösen szükséges és hasznos dolog lenne, hogy a magyar gyalogos és lovas katonák – a németekhez hasonlóan – külön saját artikulusokat kapjanak, és arra esküt tegyenek, miként ez Felső-Magyarországon már megtörtént [kiemelés tőlem – P. G.]”.11 A javaslat az uralkodónál meghallgatásra talált, az 1569. évi pozsonyi diétán ugyanis Miksa király előterjesztésében már felhívta a rendek figyelmét a Schwendi által szerkesztett és királyi jóváhagyással érvénybe léptetett szabályzatra, továbbá szorgalmazta annak az ország egész területén, azaz a többi főkapitányságban való bevezetését és ország-gyűlési törvénycikkel való megerősítését.12
8 ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 21. és 24.
9 HIL TGy 1588/41.
10 A már említett 1569. évi királyi előterjesztés ugyanis arról tudósít, hogy mintaként egy I. Ferdinánd uralkodása alatt szerkesztett „ordo aliquis disciplinae” szolgált. MOE, V. köt. 216–217. Annak eldöntése, hogy melyik Arti-kelbrief lehetett a legközelebbi minta, meghaladja jelen összefoglalás kereteit és a hosszas filológiai össze-hasonlító vizsgálaton túl a korabeli német hadiszabályzatok összegyűjtését kívánja, melyek egy része még Erben figyelemfelkeltő tanulmányai ellenére sem került publikálásra.
11 „Es ist auch zu khunftigem pösserem Regiment und erhaltung gueter ordnung und manßzucht insonderhait nothwendig und guet, den ung(arischen) Khriegsleuthen zu roß und zu fueß sowol als den teutschen ire sondere articl fürzuschreiben, und sy darauf schwören zu lassen, wie in oberungern beraidt der anfang gmacht worden [kiemelés tőlem – P. G.].” Frauenholz, 1939. 124. Vö. Janko, 1871. 41. (Schwendi ebben a javaslatában – miként arra a német fejlődés bemutatásánál már utaltam – az egységes birodalmi szabályzat megalkotását is szükségesnek vélte.)
12 „per omnia confinia Hungariae huiusmodi leges militares inter milites publicentur et observentur, et publico etiam decreto per regnicolas confirmentur”. MOE, V. köt. 216–217.
A királyi kezdeményezés azonban nem érte el célját. A részleteket ugyan nem ismerjük, de nyilvánvaló, hogy a kimutathatóan idegen mintára kidolgozott magyar hadiszabályzat országgyűlési artikulussal való megerősítése a magyar végvári társadalom önálló bíráskodási jogának elismerését jelentette volna, melynek kiváltságával eddig pusztán az ország rendjei és I. Ferdinánd 1554. évi privilégium-megerősítése értelmében a komáromi naszádosok rendelkeztek. Az országgyűlési kudarc ellenére a kérdés mégsem került le a napirendről. A budai pasák Bécsbe küldött levelei többnyire a királyi végváriak és egyéb katonáskodó csoportok hódoltságbeli kihágásairól és a békeszerződés által szigorúan tiltott portyáiról szóltak.13 Hasonló panaszokkal ostromolták a bécsi katonai vezetést a végváriakkal összeütközésbe kerülő polgári hatóságok és nem utolsósorban az országgyűlések is. A túlkapások megszüntetésére nem volt lehetőség, s mérséklésük is csak a katonai fegyelem erősítésével és a hadiszabályok elfogadásával, majd külön, hadi bírák vezette katonai bíróságok felállításával volt elképzelhető. Továbbá a fokozatosan önálló társadalmi csoporttá váló 75„vitézlő rend” belső vitás ügyeinek rendezése az ország törvényei alapján már alig-alig volt lehetséges, különösen a jelentősebb létszámú végházakban, erődvárosokban és főkapitányi központokban, ahol a magyar végváriak a német zsoldosok mellett a civil lakossággal is szükségszerűen kerültek jogi kapcsolatba. Nem véletlen tehát, hogy a végvárrendszer hatékonyabb működtetésének alapkérdéseiről vitatkozó 1577. évi bécsi haditanácskozáson (Hauptgrenzberatung) a legfontosabb problémák egyikeként került tárgyalásra a portyák megszüntetésének és a katonai fegyelem megszilárdításának kérdése.14
13 Ugyanezt el lehet mondani a másik fél részéről is. Példaként azok a kárjegyzékek említhetők, melyeket a bécsi udvar rendszeresen megküldött konstantinápolyi követeinek a törökök által okozott pusztításokról a szultánnál való panasztételre: ÖStA HHStA Turcica Karton 43. Konv. 1. 1580. Nov. – Dez. fol. 25–32.; ÖStA KA HKR Akten Exp. 1589. Aug. No 88. és uo. Reg. 1591. Dez. No 41.
14 A haditanácskozás (Hauptgrenzberatung) jegyzőkönyve több letisztázott példányban maradt fenn. A bécsi Kriegsarchiv anyagában található kötet mellett a Magyar Országos Levéltár is őriz egy másodpéldányt, továbbá a nürnbergi Német Nemzeti Múzeum Archívuma egy egykorú, az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kézirattára pedig egy egykorú és két közel egykorú másolatot. Sőt Kurt Wessely szerint a grazi egyetemi könyvtárban, Hermann Bider-mann és Viktor Thiel szerint pedig a ljubljanai levéltárban is található egy-egy kötet, mely a Hauptberatung iratanyagának elsősorban Belső-Ausztriára vonatkozó részleteit és az ezzel kapcsolatban keletkezett iratokat foglalja magába. Emellett az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárából is ismert egy kivonat a nagy hadi-tanácskozás jegyzőkönyvéből. ÖStA KA AFA 1577/13/2. és ad 2.; MOL P 108 Rep. 77. Fasc. N.; A GNM Nürnberg WF Österreich ZR 7670.; ÖNB Cod. 8678., Cod. 12 660. és Cod. 8345.; Wessely, 1976. 55.; Thiel, 1914. 160.: 2. jegyz.; Bidermann, 1891. 79.: 2. jegyz. és OSzK Kt. Fol. Germ. 232. fol. 16–40. Az Esterházy levéltárban őrzött példányról kivonatosan közzétette: Geőcze, 1894.
A résztvevők – köztük Lazarus von Schwendi és felső-magyarországi utódja, Hans Rueber – tüstént az első tárgyalási napon közös álláspontra helyezkedtek a probléma komolyságát illetően és javaslatokat tettek annak megoldására. Elismerték, hogy a törökök jogosan panaszkodnak az állandó csatázások miatt, melyekben a királyi végváriak mellett a szabad hajdúk15 és a földesúri magánkatonák vesznek részt, okot adva ezzel az ellenség hasonló jellegű vállalkozásaira. Beszámolójuk szerint azonban eddig pusztán Felső-Magyarországon vált gyakorlattá, hogy a tetten ért katonákat hadbíróság elé állítják, és törvényes tárgyaláson hadi artikulusok értelmében hoznak ítéletet felettük. A fegyelem biztosítása céljából ezért a hadbírák vezette katonai bíróságok felállítása mellett szükségesnek vélték, hogy a magyar lovas és gyalogos katonaság egésze az eddig pusztán a felső-magyarországi végeken bevezetett, illetve alkalmazott hadi artikulusokra tegye le esküjét. A kihágásokat ugyanis – miként hangsúlyozták – ennek a szabályzatnak az erejével a továbbiakban mindenütt egységesen lehetne büntetni, miként az a német zsoldosoknál az Artikelbriefek alapján történik.16
15 Kialakulásukra és XVI. századi szerepükre lásd Szántó, 1980. 50–52.; Nagy L., 1986. 28–38. Vö. még Rácz, 1969. 7–44.
16 „Gleichsfalls achten s˙ vonnötten, das das Hungarische Kriegsvolck Zu Roß vnnd Fueß auf beiliegunde Articl, gleich wie in Ober Hungern auf allen graniczen geschworen sein, vnd sich in Iren dinsten darnach richten sollen. Dan dadurch wirdt man aller Orts desto besser Kriegs Regiment vnd Mans Zucht vnder den Hungern erhalten, vnnd die vbertretter vor dem Kriegs Rechten darnach Zustraffen wissen.” ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 18–21. és Geőcze, 1894. 660–661. Vö. Wessely, 1976. 41–42.
A javaslatok mellé ugyan odakerült a „fiat” szócska, megvalósításuk azonban a magyar rendek körében heves ellenállásba ütközhetett. Eddigi ismereteink szerint a Schwendi-féle magyar hadiszabályzat országgyűlési elfogadására az uralkodó és a királyi főkapitányok jóváhagyása és javaslata ellenére sohasem került sor. A magyar rendek érdekeit a rendtartás jóváhagyása ugyanis – legalábbis saját rendi felfogásuk szerint – oly mértékben sértette, hogy noha utólag maguk is elismerték annak szükségességét, 76sőt de facto érvényességét, becikkelyezésére nem voltak hajlandóak. Konok kitartásukkal kívánták ugyanis végérvényesen megakadályozni, hogy nemes és nem nemes a végvári katonaságon belül azonos joghatóság alá kerüljön. A végvárrendszer szervezetének megszilárdulásával párhuzamos fejlődési folyamatot azonban a magyar rendek ellenállása nem tartóztathatta fel. A hadiszabályzat Felső-Magyarország után hamarosan a horvát és vend végvidéki főkapitányságokban is bevezetésre került. A bécsi tanácskozás folytatásaként – mely a Grazban székelő Belső-Ausztriai Haditanács felállításával az említett két déli végvidék irányítását kivonta a bécsi Hof-kriegsrat ellenőrzése alól, ezzel kettéválasztotta a korábbi Magyarország török elleni védelmi rendszerének irányítását17 – a stájer, karintiai, krajnai és görzi küldöttek a nevezetes Bruck an der Mur-i tárgyalásokon 1578 januárjában ugyanis kimondták, hogy „a végek hadinépe számára – legyen az magyar, szlavón, horvát és más nemzetiségű [kiemelés tőlem – P. G.] 18 – a bécsi tanácskozáson bemutatott Artikelbriefet kell bevezetni, s a katonák arra tartozzanak esküjüket letenni”.19 A lovas és gyalogos szabályzat horvát nyelvre lefordított szövegét március 1-jén Grazban Károly főherceg megerősítésével ki is hirdették.20 Az esztendő folyamán pedig már alkalmazására is sor került. 1578 októberében a főherceg rendeletet intézett Zrínyi György kanizsai főkapitányhoz, hogy az újonnan épült Bajcsavár 100 lovasból és 200 gyalogosból álló, többségében délszláv nemzetiségű őrségének olvastassa fel a „ius militare”-t, majd eskesse fel arra.21 A vár átadására kiküldött királyi biztosok jelentése szerint november elején az erődítmény közelében lezajlott az újonnan felfogadott őrség mustrája, melynek során Zrínyi katonái letették az esküt a horvát nyelven előttük felolvasott artikulusokra.22 1579-ben a vend és horvát generalátus mellett az úgynevezett tengermelléki végeken („auf der Mörgräniczen”) szolgáló katonaság ugyancsak az egykor Felső-Magyarországon keletkezett rendtartást kapta meg szolgálati szabályzatául.23 A régi horvát nyelvű artikulusok a Belső-Ausztriát védő területek nem német nemzetiségű délszláv katonái számára a XVII. század folyamán is érvényben maradtak. I. Lipót császár még 1672 augusztusában is – amikor pedig már kidolgozás alatt álltak a birodalmi csapatok fegyvernemtől független új artikulusai – 77a horvát és tengermelléki részek számára az egykor Schwendi és kapitánytársai által összeállított szabályzatot változatlan formában hirdette ki.24
17 A védelmi rendszer kétfelé osztására, melyet a magyar diéta is megerősített, valamint a Bruck an der Mur-i tárgyalásokra lásd Schulze, 1973. 56–77. Vö. CJH, 676–677.: 1578:15. tc.
18 Kivéve természetesen a német és más idegen katonaságot, mely saját Artikelbriefjeire tette le esküjét. Ezekre a szabályzatokra lásd ÖStA HKR KlA VIII. b. 7–10., 15., 18–21. és 24–26.
19 „Dem Kriegs Volck an der gränizen, es se˙ Hungarisch, Windisch, Croatisch und kein nation ausgeschlos-sen [kiemelés tőlem – P. G.], soll der Articul brief, inhalt der Wiennerischen beratschlagung fűrgehalten, und sie, die Kriegs leűth darauf zubeschwőren schuldig se˙e.” ÖStA KA AFA 1578/13/2. 76. p.
20 A horvát változatot, valamint a Kriegsarchiv-beli latin szöveget még a múlt században kiadta: Lopašić, 1884. 65–71.: No XXXVII. és XXXVIII. A nagyobb összefoglalók ugyan Lopašić alapján ismerik a déli végekre kibocsátott szabályzatot, de annak létrejöttéről és jelentőségéről semmit sem tudnak. Vö. Rothenberg, 1960. 48–49.
21 Takáts, [1926.] 163.: 45. jegyzet. és Takáts, é. n./1. 254.
22 Roth, 1970. 200–201.
23 ÖStA KA HKR KlA VIII. b. 2.
24 Uo. VIII. b. 22. Tudomásom szerint a Lopašić által kiadott szabályzat újabb két kihirdetéséről még a horvát történetírás sem tud.
A felső-magyarországi hadiszabályzat a rendek konok kitartása miatt – a déli végekkel ellentétben – a szűkebb értelemben vett királyi Magyarország területén nem válhatott általánosan elfogadottá. Károly főherceg 1578. március 1-jén ugyan már arra hivatkozva adta ki a rendtartás horvát nyelvű szövegét a déli végeken harcoló délszláv, valamint – hangsúlyozom – magyar végvári katonaság számára, hogy azt a magyar diéta is elfogadta, ez azonban nem felelt meg a valóságnak.25 Az 1577. évi tanácskozást ugyanis – mely a hadi artikulusok országgyűlési becikkelyezését szorgalmazta – 1578 március–áprilisában követte a magyar rendek első gyűlése, így a hadiszabályzat a március elsejei grazi kihirdetést megelőzően semmi-képpen sem kerülhetett annak elébe. E feltevést igazolja, hogy Rudolf király az 1580. évi diétán újabb előterjesztésben szorgalmazta német mintájú magyar hadicikkelyek elfogadását.26 Ezek bizonyosan a Schwendi és kapitányai által megszerkesztett artikulusok voltak, az uralkodó ugyanis még 1583. évi előterjesztésén dolgozva előkerestette az 1577. évi bécsi Hauptgrenzberatung jegyzőkönyveit, és azokból kimásoltatta a végvári katonaság fegyelmi viszonyaira vonatkozó részleteket.27 Ennek alapján tette meg – ismételten hiábavaló – javaslatát olyan magyar katonai artikulusok ország-gyűlési dekrétummal való elfogadására, melyek a német katonák szabályzatait követnék.28 Az ország rendjei később sem hoztak dekrétumot a Schwendi-féle artikulusok jóváhagyásáról, azokat azonban maguk is többé-kevésbé elfogadottnak, mondhatnánk szokásjognak tekintették. Az 1599. évi 19. törvénycikkben ugyanis már azt hangsúlyozták, hogy a magyar katonaság rendelkezik saját „katonai jogokkal” („jura milita-ria”), melyekre esküt tesz, majd ha bűnt követ el, azok alapján nyeri el kapitányától méltó büntetését.29 1635-ben a törökösség bűnébe eső végváriak megbüntetése kap-csán pedig szintén kijelentették, hogy a katonák feletti ítélkezés „more et rigore militaris disciplinae” történjék.30
25 „Ovi Capituli su postavleni ter potverdeni vsedainim Rakussa ili Londtaga Vogarskim i tverdo je dersati sapo-vidam. Po kih vsaki se ima darshati i pred skodo tzhuvati.” Lopašić
26 MOE, VI. köt. 337., 343., 348. és 351.
27 „Articl auß der haubtgranicz beratschlagung … ” ÖStA HHStA Turcica Karton 43. Konv. 1. 1580. Nov. – Dez. fol. 247–252.
28 „Caesarea Regiaque Maiestas Status et Ordines clementer requisivit, ut quia Maiestas sua certos articulos sive leges militares a militibus Hungaris, equitibus et peditibus observandas, in eum fere modum, qui inter milites Germanos observari consuevit, instituere easdemque iure militari manutenere decrevisset [kiemelés tőlem – P. G.]; ipsi Status et Ordines publico edicto cavere vellent.” MOE, VII. köt. 47–48.
29 „Habet enim miles Hungaricus, antiqua sua jura militaria [kiemelés tőlem – P. G.], quibus, quamprimum militiae nomen dederit, et si quid delinquerit; confestim ex praescripto juris sui, capitanei Hungari … poena condigna plectetur.” CJH, 860–863. Vö. Szita, 1992. 218.
30 CJH, 314–315.: 1635:11. tc. Vö. Szakály, 1981/1. 14–15. és Sugár, 1986. 99–101. Az 1649:81. tc. és az 1655:7. tc. pedig már arról rendelkeztek, hogy kimondottan katonai ügyekben („in rebus militaribus”), melyeket a magyar hadiszabályzat kiválóan foglalt össze, a végvárakban szolgáló nemesek is a várkapitányok bíráskodása alá tartoznak. CJH, 562–563. és 588–589.
78A végvárakban és mezei seregekben szolgáló magyar katonák többsége nem tudott latinul, ezért a hadiszabályzat eredetileg feltételezhetően latin nyelvű szöve-gének magyarra fordítására mindenképpen nagy szükség volt. Míg a déli végek katonái számára már 1578-ban elkészült a horvát fordítás, addig az első magyar nyelvű változatot csak a következő évszázad első feléből ismerjük, noha ilyenek valószínűleg már a XVI. században is készültek. Fennmaradt egy valószínűleg a „harmincéves háborúban” (1618–1648) használt és pusztán a lovas katonaság részére készült példány Perényi Gábor ugocsai főispán pecsétjével.31 Sőt már 1616-ból a teljes magyar szöveg és egy részének latin változata is ismert. A Velence ellen ekkor zajló háborúban32 magyar huszárokat és gyalogos hajdúkat is alkalmaztak, akiket felfogadásukkor nem a birodalmi szabályzatokra, hanem a Schwendi-féle hadjárat során keletkezett artikulusokra eskették fel. Somogyi Mátyás33 100 huszárja és 600 hajdúja ezt az „Articls brieff”-et tekinthette a háború folyamán szolgálati szabályzatának.34 A XVII. század derekán a Haditanács a bányavidéki végek akkori főkapitányának, a „harmincéves háborúban” szintén részt vevő Pálffy Istvánnak is megküldte a lovasrendtartást, mely kétségtelenül bizonyítja a bécsi katonai vezetés törekvését a magyar hadiszabályzat minél szélesebb körben való elterjesztésére.35 Mindezek a 79példák egyúttal azt is igazolják, hogy a XVII. század közepére a császári hadseregben külföldön harcoló magyar gyalogos és lovas katonaság általánosan elfogadott Artikel-briefjévé ezek a haditörvények váltak.
31 HIL TGy 1588/41. (Az irat az 1926. évi badeni szerződés értelmében került Magyarországra, korábban a bécsi Kriegsarchivban őrizték. Az átadás előtt vagy még a múlt században német nyelvű fordítás készült róla, mely ma az irat eredeti helyén található. ÖStA KA AFA 1588/12/15.) Bár vonzónak tűnik, hogy az 1567-ben elhunyt és Schwendi alatt szolgáló Perényi Gáborhoz kössük a magyar változatot, ezt azonban az íráskép és a szövegváltozat teljességgel kizárja. Ez még annak ellenére is biztonsággal kijelenthető, hogy az iratot az 1588. év alá, a „Noga-rolische Akten”-be sorolták. (Ide ugyanis számos irat került a „tizenötéves háború” időszakából is, tehát jóval a Ferdinand Graf zu Nogarol halálát követő esztendőkből. Lásd például ÖStA KA AFA 1595/11/2.) Az íráskép viszont tökéletesen megfelel az 1608, 1613 és 1636-ban ugocsai főispánként felbukkanó Perényi Gábor (Nagy I., IX. köt. 236–237.) korszakában bevett gyakorlatnak.
32 A háborúra és okaira egy hosszú német nyelvű jelentés található a bécsi Kriegsarchiv Alte Feldakten elneve-zésű egységében: ÖStA KA AFA 1617/13/1. Az irodalomból lásd: Hantsch, 1959. 327. és Rothenberg, 1970. 60.
33 Somogyi Mátyás egykor Bocskai alvezére, majd Gyarmat
34 A teljes magyar szöveget a bécsi Kriegsarchiv anyagából Gömöry Gusztáv tette közzé. Gömöry, 1891. 148–152. (Eredetije ÖStA KA Best. No 981.) Gömöry alapján újra kiadva: Szemelvények, 1955. 187–191. Gömöry publikációjának egyetlen rövid értékelése Rohonyi Gábor tollából származik: „Általános jellegű a 16. század második felében készült »Hadiszabályok a magyar lovasság és hajduk számára«. Az ilyen szabályzatok azonban igen ritkák voltak.” Rohonyi, 1954. 235. Az első és az újabb kiadás, sőt Rohonyi sem tudta megoldani a szabály-zat magyar nyelvű változatának pontos datálását. Mivel a Gömöry által közzétett magyar szöveg, illetve a lovas rendtartásnak ma a Kriegsarchiv Bestallungen sorozatában található latin változata is datálatlan, ezért szinte megoldhatatlannak tűnik a pontos keletkezési dátum meghatározása. A Bestallungokról azonban készült egy kora-beli mutató, melyben sikerült megtalálnom a magyar hadi artikulusokra vonatkozó következő bejegyzést, mely a Velence elleni háborúban való alkalmazást kétségkívül bizonyítja: „Bestallung für den Obristen Matthiae Somogi vber hundert hußarn vnnd 600 he˙duggen contra Venetos, ist also Archiduci Ferdinando Zum ausferttigen vber-schickht worden; der hungarischer Articls brieff ligt darbe˙ [kiemelés tőlem – P. G.], Item die Capitulation, de dato 11. Septembris [1]616.” Ugyanerről tanúskodik a Gömöry által publikált magyar szöveg mellé írt egykorú feljegyzés is: „gehört Zu des Somog˙gter bestallung + dan die Lateinische uersion auch darbe˙”. ÖStA KA Best. No 981. és ÖStA KA Best. Prot. 1. köt. fol. 192. No 981.
35 „Katonai szabályrendeletek 1641. évből.” című fejregesztával kivonatosan közzétette Jedlicska Pál a Pálffy-oklevéltárban. Jedlicska, 1910. 326–329.: No 637. Erre vonatkozóan is található egy bejegyzés a Bestallungok mutatójában az 1641 június–júliusi iratok között: „Articuli militares pro Hungaris.” ÖStA KA Best. Prot. 2. köt. Konv. 1. fol. 19.
Az 1560-as évek második felében Felső-Magyarországon keletkezett hadi-szabályzat a XVI–XVII. század folyamán a Takáts Sándor által feltételezett, de hasztalanul keresgetett „jus militare Hungaricum”-má vált.36 1579-ben Hans Rueber-nek, Felső-Magyarország egyik legjelentősebb XVI. századi főkapitányának újonnan kiadott utasítása a rendek ellenállása ellenére már arról rendelkezett, hogy a magyar katonaságot a számára kidolgozott és érvényben tartott hadijog („Kriegs Recht”) alapján büntessék.37 Egy évtized múlva Christoph Ungnad egri főkapitány – miként Zrínyi György a déli végeken a bajcsavári őrséget – ugyancsak erre tartozott katonáit felesketni, illetve megfelelő fegyelemben és engedelmességben tartani, a túlkapások elkövetőit pedig megbüntetni.38 A XVII. században a felső-magyarországi főkapitányi utasítás állandó részévé vált az előírás: „teljes igyekezettel arra törekedjék, hogy a hadijogot, miként azt a magyar nemzet [ti. a magyar katonák] között az ideig bevezették és megőrizték [kiemelés tőlem – P. G.], semmi módon ne sértsék meg”.39
36 Takáts, [1926.] 162–163.
37 „daz Kriegs Recht, Wie es bißher Zwischen den Hungern Angericht vnd erhalten worden, in kainen Abgang lasse kommen”. ÖStA KA Best. No 308.
38 „Hoc quoque illi expresse iniunximus, quod milites omnes secundum articulos prioribus annis in castris Suae Maiestatis et confiniis superioris Hungariae constitutos et obseruatos, sub bona disciplina et obedientia conservare ad eorumque articulorum strictam observationem solemni etiam iuramento [kiemelések tőlem – P. G.] milites adigere … ” ÖStA FHKA HFU RN 51. 1587. Mai fol. 7–8. Ugyanezt mondta ki Rákóczi Zsigmond egri főkapitány egy esztendővel később kelt és Ungnad instrukciójának mintájára készült utasítása, mely magyar fordításban is napvilágot látott. Ennek a paragrafusnak Szabó János Győző által készített fordítása azonban („Azt is kifejezetten kötelességévé tesszük, hogy az összes katonákat, akiket a törvénycikkek értelmében az előző években Őfelsége váraiban és felső-magyarországi véghelyein helyeztek el, illetve oda osztottak be, jó fegyelem-ben és engedelmességben köteles megtartani, és azoknak a törvénycikkeknek a szigorú betartására ünnepélyes esküvel a katonákat rá kell szorítania …”) nem igazán sikerült (Szabó J., 1981. 35.). Ez mégsem róható fel a szerző hibájául, hiszen a Schwendi-féle szabályzat ismerete nélkül jobb fordítás nem várható. Ez a példa is igazol-ja viszont azt a véleményt, hogy XVI–XVII. századi latin és német nyelvű forrásainkat eredeti nyelvükön szüksé-ges közzétenni.
39 „sunmmo studio intendet, … jus militare, sicut hactenus inter Hungaricam nationem institutum conser-vatumque est [kiemelés tőlem – P. G.], nullatenus infringi aut violari patiatur”. MOL P 71 Fasc. 172. No 8. fol. 26–27.; MOL E 136 No 45. fol. 354.
Mindennek ellenére a rendi ellenállás, illetve az országgyűlési elutasítás (majd ennek következtében a nyomtatásban való megjelenés elmaradása) nagy mértékben korlátozta és országosan végül is megakadályozta, hogy a hadiszabályzat mint jogforrás válhasson a végvári igazságszolgáltatás alapjává. Ezzel magyarázható, hogy a hadi- és seregszékek ítéleteik meghozatalakor inkább hivatkoztak – elsősorban a nem kifejezetten katonai jellegű vétkek esetében – az ország rendes törvénycikkeire vagy Werbőczy nevezetes szokásjoggyűjteményére, a Hármaskönyvre, mint egy országosan el nem ismert jogforrásra. Kimondottan katonai kihágások kapcsán azonban, mivel ezek megtorlásáról a diéták nem rendelkeztek, a „jus militare” erejével mondták ki az ítéleteket. Így az 1560-as években keletkezett hadiszabályzat rendelkezései fokozatosan váltak a végvári katonaság szokásjogának részévé. 1671-ben például, 80amikor az uralkodó pert indított Esterházy Pál bányavidéki főkapitány hadiszékén Csáky Pál lévai kapitány és néhány katonája ellen, a vád előterjesztésekor külön kiemelték, hogy a lévai katonák a már számos alkalommal kibocsátott hadiszabályokat is megszegték.40
40 „praevaricando toties publicatas juris militaris regulas”. MOL P 125 No 11 371.
Összegezve: mindezek alapján – úgy vélem – bátran kijelenthető, hogy a török elleni várháborúk korszakában a bécsi katonai vezetés és a XVI. század végétől kezdve már a magyar rendek is a Schwendi-féle hadiszabályzatot a magyar – jóllehet elsősorban nem a végvári, hanem inkább a külföldön császári seregekben alkalmazott – lovas és gyalogos katonaság olyan „haditörvénykönyvének” tekintették, amilyennek az 1570. évi birodalmi Artikelbriefeket tarthatjuk a német gyalogos és lovas katonaság számára.41 A Schwendi-féle szabályzat ugyanis – mint általában a korabeli Artikelbriefek – olyan általános jellegű tábori rendtartásnak tekinthető, melynek előírásai éppen általános voltuk miatt (kisebb változtatásokkal) bármely erődítményben is alkalmazhatóak voltak. A XVI. századi Artikelbriefek éppen abban hoztak újat a korábbi hadiszabályzatokhoz képest, hogy általános szolgálati szabályzatként és „haditörvénykönyvként” voltak alkalmazhatók mind mezei hadjáratok idején, mind az erődítményekben való hosszú szolgálat alkalmával. Ugyanez igaz a magyar artikulusok esetében is, hiszen azok Eger és Bajcsavár magyar és horvát katonái számára éppúgy megfeleltek, mint Somogyi Mátyásnak a Velence elleni háborúban szolgáló és Magyarországon toborzott gyalogosai és lovasai részére. S miként a német katonák saját artikulusaikra, a magyarok is hadiszabályzatukra tettek fogadalmat.42
41 A magyar hadiszabályzat legkorábbi latin nyelvű szövegét lásd az Okmánytárban – No 2.
42 „Omnes Caesareae Regiaeque Maiestati fideliter, obedienter ac prompte inserviant ac supra dictos articulos observent, sicut nobiles ac militares viros decet. Ad quod quilibet Capitaneus Principi sub honore et fide sua obli-gari debet et a militibus quoque similem obligationem fidei et honoris sub juramento accipiat. Ab illis vero, qui ab hostibus veniunt vel alioqui suspecti, et ab illis maxime, qui ignobiles sunt, debent Capitanei juramentum peculiariter accipere.” Lásd a 38. cikkelyt. Emellett a végváriak felfogadásukkor vagy katonai tisztségükbe való beiktatásukkor az uralkodó hűségére is kötelezték magukat. 1578-ban az Újvárra kiküldött királyi biztosok jelentésükben már régóta meghonosodott gyakorlatként számoltak be arról, hogy a zsoldba fogadott magyar kato-na a várba bocsátás előtt annak kapujában köteles az ünnepélyes eskütételre. A végvidéki főkapitányok és a várak parancsnokai, valamint főbb tisztségviselői pedig már feltételezhetően a XVI. század elejétől – miként ezt a kapitányok esetében az említett 1521. évi törvénycikkek is előírták – írásban tettek fogadalmat. Zrínyi György kanizsai főkapitány 1574. augusztus 18-án állította ki hitlevelét, melyet aztán a XVII. században számos vár-kapitányi, várnagyi, strázsamesteri stb. esküszöveg követ. Sőt a XVI. század végéről már esküminta is maradt ránk, melyek a következő évszázadban egyre szélesebb körben terjednek el. 1684-ben pedig a Magyar Udvari Kancellária már egységes magyar esküszöveget bocsát ki. Minderre: Holub, 1909. 59.; Takáts, 1908. 28.; Zrínyi esküje: ÖStA HHStA UA Fasc. 104. Konv. 5. 1574. Aug. fol. 11–12. Vö. még pusztán néhány példát idézve: 1665: Csáky Ferenc felső-magyarországi generális (MOL E 211 Series I. Fasc. 18. fol. 246–247. Vö. Jedlicska, 1910. 181.: No 347.); 1669: Suskovicz János diósgyőri kapitány, 1638: Veress Péter, a szendrői alsó vár várnagya és 1635: Burján István kassai alstrázsamester esküje (MOL E 211 Series I. Fasc. 20. fol. 65–66., Fasc. 8–9. fol. 762–763. és 474–475.), ill. Lukinich, 1914. és Szendrei, 1888. 94–95. Esküminták a XVI. századból: Pettkó, 1883. 795–796. Az 1684. évi esküszöveg: „Juramentum praesidiariorum et aliorum militum Hungarorum.” ÖStA KA Best. No 2313.
A „jus militare Hungaricum”-ot a XVII. században számos újabb rendtartás követte, ezek közül azonban egyetlen sem szabályozta oly részletességgel és általánossággal a magyar katonaság fegyelmét és kötelességeit, mint Schwendi német 81mintára készült rendtartása. Egyedül Bocskai István 1606 áprilisában kiadott „Statuta et leges militares”-e mérhető össze jellegében a magyar lovas és gyalogos katonaság „haditörvénykönyvével”. Bocskai ugyanis – amellett, hogy szabályozta a lovas csapatok létszámát és hittel kötelezte hűségre katonáit – tizenegy pontban külön részletezte a leggyakoribb vétkeket és kihágásokat, illetve azok büntetését.43 A későbbi rendtartások ellenben csak egy-egy speciális alkalomra és általában rövid időre szabályozták a katonai fegyelmet, vagy csak egy-egy véghely vagy város számára szolgáltak rendtartásként. Így keletkeztek a pusztán egy-egy hadjárat idejére érvényes tábori ediktumok44 vagy a különféle mustrák során kibocsátott rendtartások.45 Hasonló céllal hirdettek ki a nádorok és a kerületi, illetve végvidéki főkapitányok különféle szabályzatokat, melyek közül Forgách Ádám bányavidéki generális 1648. évi negyvenkét cikkelyből álló rendtartása már egészen részletesen szabályozta a végvárakban betartandó katonai fegyelmet.46 De hasonlóképpen születtek szinte évtizedenként a felső-magyarországi főkapitányság központjának rendtartásai is, melyek a védelem biztosításán túl a katonaság és a polgárság viszonyának rendezésére is kiterjedtek.47 Mindezen tábori, végvári és egyéb hadirendtartások fejlődésének és egymással való kapcsolatának bemutatására, valamint jelentőségük értékelésére azonban jelen összefoglalás keretein belül nincs lehetőség – még annak ellenére sem, hogy a múlt század végén közel félszáz szabályzat jelent meg48 –, hiszen még legalább ennyi továbbra is levéltárainkban fekszik feltáratlanul.49 Ezek feldolgozása és fejlődéstörténetük bemutatása viszont mindenképpen hasznos lenne.50
43 A magyar nyelvű hadirendtartás különböző másolatokról több alkalommal megjelent: AMK Schw. No 5182. (Kemény, 1922–1923. 162–165.); MOL E 136 34. t. 1–4. pp. (Kárffy, 1903. 476–478.); OSzK Kt. Quart. Hung. 411. (Bocskai, 1890. 115–117.) Korabeli német fordítása: ÖNB Cod. 13626. fol. 48–49. Vö. Nagy L., 1981. 212–216. és Rohonyi, 1954. 235.
44 MOL P 1313 252. cs. fol. 517–519.: XVII. századi datálatlan „Tabori Edictumok”.; Uo. fol. 674–675.: „Instructio ratione militum castrensium.”; MOL P 1863 32. t. Iratok. fol. 20.: Esterházy Pál nádor tábori rend-tartása (1682).; MOL E 190 7. t. No 44. (kiadása: Thallóczy, 1880. 776–779.): Homonnai Drugeth János kassai generális gönci tábori szabályzata. 1636. november 28.
45 MOL E 199 III. t/6. fol. 32–35. és ugyanott még három másolata. (Egy a Nádasdy-levéltárban őrzött másolat-ról kiadása: Sebestyén, 1915. 226–228.) Feltételezhetően a híres szendrői hadimustra alkalmával kiadott tábori rendtartás. Az ediktum dátuma alapján a mustra valószínűleg nem szeptember elején – mint eddig vélték –, hanem inkább annak végén zajlott le. Mivel néhány nap múlva sor került a vasvári béke nyilvánosságra hozata-lára, a hadiszabályzatra már nem volt szükség. Vö. Várkonyi, 1987/2. 204–212.
46 Illésy, 1892. 569–576. Vö. Pálmány, 1986. 25.; 1662: Ediktum a felső-magyarországi végváriaknak, elsősorban a portyázások megakadályozása érdekében. MOL E 199 III. t/6. fol. 23–26.; 1682: Batthyány Kristóf-nak, a Kanizsával szembeni végek főkapitányának Egerszeg vára számára kiadott rendtartása. MOL P 45 1680–84. fol. 29. Vö. még MOL P 707 Fasc. 286. (459. cs.) fol. 276–277. és (461. cs.) fol. 338–339.
47 1607: MOL P 287 Series II. Fasc. HH. fol. 77–78. és egy másik ettől eltérő szabályzat ugyanebből az esztendőből: Kemény, 1915/2. 229–231.; 1644: Kemény, 1919–1921. 222–224.; 1650: Kemény, 1918/1. 152–155.
48 A Hadtörténelmi Közlemények annak idején külön rovatot (Magyar hadiszabályzatok gyűjteménye) szentelt a magyar hadtörténelem ezen alapvető forrásainak közzétételére. Vö. még Szendrei, 1889. 285–304.
49 A fent már idézetteken kívül számos rendtartást találunk – az ugyanonnan kiadottak mellett – a MOL E 136 35–36. tételében, különféle családi levéltárak anyagában, sőt a bécsi levéltárak mellett még Pozsony város archívumában is. Lásd Buda expugnata, 1986. I. köt. 205. és II. köt. 869–870. Hasonlóképpen érdekes vállalkozás lenne a szintén jelentős számú erdélyi szabályzat összegyűjtése és feldolgozása.
50 Vö. Rohonyi, 1954. 233–242. és Markó–Tóth, 1954.
