1. Katonák feletti igazságszolgáltatás a Mohács előtti Magyarországon
1. Katonák feletti igazságszolgáltatás a Mohács előtti Magyarországon
A magyar katonai igazságszolgáltatás 1526 előtti történetéről csak nagyon töredékes ismeretekkel rendelkezünk. Modern értelemben vett önálló hadi bíráskodásról természetesen Magyarország esetében sem beszélhetünk, hiszen az első tényleges hadiszabályzatok, majd az azokat mintegy „haditörvénykönyvként” alkalmazó soltész-bíróságok a Német Birodalom területén is csak a XV. század végén, illetve a következő század első felében születtek meg. Biztosan kijelenthető azonban, hogy a magyar uralkodók is adtak ki – a birodalom rendekhez hasonlóan – tábori és hadirendtartásokat (Feld- und Heeresordnungen), ezek ellenben vagy nem maradtak az utókorra, vagy talán eddig feltáratlan európai levéltárakban lappangnak.
A XX. század eleji magyar hadtörténetírás – nem ismervén az európai katonai igazságszolgáltatás és elsősorban a hadirendtartások történetét – egy-egy magyarországi uralkodói rendeletben is hadiszabályzatot vélt felismerni. Különösen figyelemre méltó ebből a szempontból Zsigmond király 1427. március 17-én kibocsátott dekrétuma, melyet sokan a legkorábbi magyar hadiszabályzatként tartottak számon.1 Tóth Zoltán Mátyás király „fekete seregének” monográfusa például egyenesen azt állította, hogy „a legkorábbi ismert magyar katonai szabályzat Zsigmond király 1427 március 17-én Brassóban kelt rendelete”.2 Ugyanígy vélekedett Cziáky Ferenc, amikor kijelentette, hogy „jogtörténelmi szempontból azért van e szabályzatnak nagy jelentősége, mert ez – tudtunkkal – az első magyar hadiszabályzat s ez időbelileg megelőzte az osztrák császári armádia legelső hadiszabályzatát is, mely utóbbit 1508-ban adta ki I. Miksa.”3 Mindezeket a véleményeket a fent részletesen vázolt európai fejlődés ismeretében bátran elutasíthatjuk. 1427-ben ugyanis Luxemburgi Zsigmond király nem hadiszabályzatot, de még csak nem is tábori rendtartást, hanem pusztán egy olyan uralkodói rendelkezést bocsátott ki, mely a katonaság nyári és téli elszállásolásának, valamint élelmiszerrel való ellátásának módja mellett a hadakozó személyek által elkövetett kártételek megtérítését írta elő.4 Emellett a dekrétum – melyet az uralkodó az országlakók panaszaira adott ki – még egy rövid árlimitációt is tartalmazott.5 A Barbarossa Frigyes-féle eddig előkerült legkorábbi tábori rendtartással 66ellentétben Zsigmond király rendeletében szó sincs a táborban való együttélés feltételeiről, sőt a katonák leggyakoribb vétkeinek és hatalmaskodásainak megtorlásáról sem. Az ediktum (a tényleges hadiszabályzatokkal ellentétben) nem a katonák által elkövetett kihágások feletti ítélkezés módjáról rendelkezett, hanem pusztán az általuk okozott károk megtérítésére dolgozott ki – miként azt Kubinyi András már megállapította – egy „elég bonyolult bírói eljárást”.6
1 Decreta, 1976. 244–247. Kovachich Márton György kiadása alapján (Kovachich M., 1798. 328–337.) – szá-mos fordításbeli pontatlansággal – magyarul még a múlt század végén Kőszeghy Sándor tette közzé. Kőszeghy, 1892. 586–608.
2 Tóth Z., 1925. 344.
3 Cziáky, 1924. 31–33. Kőszeghy Zsigmond dekrétumát ugyancsak „honvédelmi szabályzatnak” fogta fel. Kő-szeghy, 1892. 586–587.
4 A királyi rendelkezés helyesen került a XIV–XV. századi uralkodói dekrétumokat megjelentető kötetbe.
5 Ezt már Rázsó Gyula is hangsúlyozta: Rázsó, 1973. 423.
6 Kubinyi A., 1990. 68.
Mátyás híres zsoldosseregének ellenben feltételezhetően már volt valamiféle hadiszabályzata, jóllehet ennek létezéséről konkrét adataink nincsenek.7 Hadserege ugyanis átmenetet képezett a középkori lovaghadseregek és a XVI–XVII. században fokozatosan kialakuló állandó jellegű zsoldos hadseregek között. Éppen ezen állandóság miatt lehetett szükség a fegyelem és a rend biztosítása céljából Mátyás seregében is olyan rendtartás(ok)ra, amilyenek a XV. század második felében egyre szélesebb körben terjedtek el Európában. Mátyás hadseregének bizonyosan létező szabályzata tehát valószínűleg nem maradt az utókorra (vagy esetleg mindeddig nem került elő), a legkorábbi magyar hadirendtartásnak ezért azt a „nyúlfarknyi” szabályzatot kell tartanunk, melyet valamikor a XV. század második felében Bártfa városa bocsátott ki a királyi seregbe induló zsoldosai számára.8
7 Rázsó, 1990. 93. Vö. Cziáky, 1924. 35.
8 A rövidke iratot publikálója, Rhódy Alajos jogosan minősítette „csaknem páratlanul álló okmány”-nak. Rhódy, é. n. 4–5.
A bártfai zsoldosok számára készült kis tábori rendtartás a birodalmi városok azon XV. századi hadiszabályzataihoz hasonló, melyeket azok egy-egy hadjárat alkalmával bocsátottak ki felfogadott gyalogos zsoldosaik részére. A mindössze öt artikulusból álló szabályzat ugyanis már két kifejezetten olyan rendelkezést tartalmazott, melyek a XVI. századi Artikelbriefek állandó részeként szerepeltek. Az első pont előírta, hogy a hadnagyát vagy tizedesét szóval vagy tettel megsértő zsoldos fejét veszítse el. Érdemes visszaemlékezünk Erich Sauber fontos megállapítására, melyben azt hangsúlyozta, hogy „minden katonai rendtartás alapja az engedelmesség kötelezettsége”.9 Bártfa városa ugyancsak az engedelmesség megőrzését tekintette a zsoldosai által betartandó legfontosabb szabályok egyikének, mintegy megelőlegezve az 1570. évi Reiterbestallung egyik – Sauber idézett meghatározását jóval megelőző – állítását: „az engedelmesség minden jó rend igaz fundamentuma”.10
9 Sauber, 1940–1941. 130.
10 „der Gehorsam – die rechte Grundfeste aller guten Regimente”. Lünig, 1723. 65.: 82. cikkely.
Az eddig előkerült legkorábbi magyar hadiszabályzat második passzusa szintén kifejezetten katonai jellegű rendelkezést tartalmazott, amennyiben a fegyverrel társára támadó, így a katonai fegyelmet súlyosan megsértő zsoldos megbüntetését szabályozta. Aki társára fegyvert vont, az kezét veszítette el; aki bajtársát megtámadta, az fővételre ítéltetett. Végül a befejező három artikulus a jogtalan élelembeszerzést, a templomok, papok és nemesek házainak kifosztását, valamint az asszonyok és hajadonok megbecstelenítését tiltotta meg ugyancsak kemény büntetés alatt.
Az utóbbi, nem kifejezetten katonai jellegű túlkapásoknak és hatalmaskodások-nak a tiltása nem a bártfai rendtartásban bukkan fel először Magyarországon. Miként a Landsknecht-katonaság Artikelbriefjeinek 67előírásai is a birodalmi gyűlések határozatain alapultak, a magyar királyi dekrétumokban és törvénycikkekben is számos, a bártfai rendtartásban megfogalmazottakhoz hasonló rendelkezés található. A Mátyás-kori törvényekben állandóan visszatérnek azok a cikkelyek, melyek tiltják a jobbágyoktól való erőszakos élelembeszerzést, és kimondják, hogy a katonák saját zsoldjukból biztosítsák ellátásukat. Ugyanezek a törvények tiltják a katonák nemesek és egyháziak udvarházaiban való engedély nélküli megszállását, továbbá a templomok feltörését és kifosztását is.11 1463-ban például Mátyás elrendeli, hogy az a nemes, aki a királyi parancsot megszegve egyháziak vagy nemesek házában száll meg és onnét jogtalanul bármit elvisz, fejét veszítse el, melynek végrehajtásáról az uralkodó és kapitánya gondoskodik.12 A törvények rendszeres megújítása azonban arra utal, hogy azokat alig-alig tartották be. A katonák ellátása a lakosság terhe maradt, így nem véletlen, hogy a törvényekben oly gyakran felbukkanó rendelkezések a bártfai szabályzatnak is részévé váltak.
11 Kubinyi A., 1990. 68–69.; Erdélyi L., 1942. 195–196. és 373–375.
12 „Si quis autem contra formam huiusmodi statutionis in domibus sacerdotum et nobilium descenderit, aut ali-quid de eorum propriis domibus vel ecclesiis violenter abstulerit, … talis nobilis violentus capite plectatur, idque dominus rex vel capitaneus suus executioni demandari teneatur.” Decreta, 1989. 136.: 1463.decr. XIII. cikkely.
A katonák feletti igazságszolgáltatás gyakorlata a mohácsi vereséget megelőző évszázad folyamán tehát Magyarországon is az európai gyakorlatnak megfelelően alakult. Úgy tűnik ugyanis, hogy míg a katonák által okozott károk és hatalmaskodások felett – miként a svájci katonaság esetében – a hadjárat befejezése után az ország rendes bíróságai, nevezetesen az octavák hoztak ítéletet és rendelték el a károk megtérítését, addig a kimondottan katonai jellegű ügyekben – amint az 1431-ben a birodalmi csapatoknál történt – már maguk a kapitányok ítélkeztek. Az 1427-ben elrendelt s valóban kissé nehézkesnek és bonyolultnak tűnő eljárás szerint ugyanis, aki a katonaságtól kárt szenvedett el, az panaszát a vármegye ispánjának és szolgabírájának jelenthette be. Ők a panaszos megerősítő esküjét követően a kártételről bizonyságlevelet (litterae testimoniales) állítottak ki, melynek alapján a királyi kúria ítélte meg a kártérítés nagyságát és adott rendeletet annak végrehajtására. Ezt mindig az a vármegyei hatóság tartozott teljesíteni, ahol a kárt okozó hadakozó személy tartózkodott vagy ahol birtokokkal rendelkezett. A nagyobb bűntettek elkövetőit, úgymint a gyilkosokat, az egyházak feltörőit és a szüzek meggyalázóit is az octavákra idézték be, és ott hoztak felettük ítéletet.13 Hasonlóképpen rendelkezett Zsigmond király 1435. évi dekrétuma is, melyet azután Mátyás több alkalommal ismételten megerősített.14 A hatalmaskodó katonák felett tehát – a kártérítések ügyében legalábbis – az ország rendes bíróságai „instar aliorum patratorum actuum poten-tiariorum” szabták ki méltó büntetéseiket.15
13 Decreta, 1976. 244–246.: 1427. decr. I–IV. cikkely.
14 Uo. 281–282.: 1435/2. decr. VII–VIII. cikkely; Decreta, 1989. 91–92.: 1458. decr. II. cikkely. és CJH, 356–357.: 1464:28. tc., Uo. 362–363.: 1471:9. tc. stb.
15 Decreta, 1976. 287.: 1439. decr. III. cikkely és Decreta, 1989. 91.: 1458. decr. II. cikkely. Vö. Erdélyi L., 1942. 363.
A királyi kapitányok, akik a tiltott helyen megszálló vagy ott kárt okozó nemes katonák törvény szabályozta büntetéseinek végrehajtásában is fontos szerepet játszottak, 68a katonai jellegű vétkekért és kihágásokért, elsősorban az engedetlenségért, egyenesen maguk büntethették meg beosztottjaikat. 1480-ban Mátyás elrendelte kapitányának, Szapolyai Istvánnak, hogy Szombathelyről szerezzen ágyúkat, ám a tüzérek pénzhiányra hivatkozva megtagadták a parancs végrehajtását. Erre az uralkodó megparancsolta kapitányának, rendelje csak el a tüzéreknek, amit akar és „ha azok vonakodnának azt megtenni, vonattassd őket a földre és három botütéssel keményen verettessd meg őket”.16 Az 1472. évi 6. törvénycikk pedig úgy rendelkezett, hogy azokat a katonákat, akik nemesektől vagy nemtelenektől ingyenesen szereznék be a szükséges élelmiszereket, az uralkodó vagy kapitánya érdemük szerint büntesse. Amennyiben ugyanezt a vétket egy nem katonáskodó alattvaló követte el, felette nem a kapitányok, hanem az ország rendes bíróságai ítélkeztek.17 Az 1521. évi ország-gyűlés határozatai értelmében pedig a kapitányok már esküt tartoztak tenni arra, hogy az engedetlen a katonákat érdemük szerint, szigorúan megbüntetik, a csapatok pusztítását pedig lehetőségükhöz mérten megakadályozzák. Az esküt, melynek az önálló katonai igazságszolgáltatás kialakulásában meghatározó szerepe volt, az uralkodó számára írásban kellett megerősíteniük.18 A XVI. század elejére tehát úgy tűnik, kialakult az a gyakorlat, miszerint az egyes bandériumok vezetői és a királyi zsoldos csapatok kapitányai maguk ítélkeztek – legalábbis a kifejezetten katonai jellegű bűntettek esetében – a nekik alárendelt katonák felett. Mindez pedig nem jelentett mást, mint a kapitányok bírói jogkörének megszilárdulását.
16 „ut mandes per illos fieri, quidquid voles et quando facere recusabunt, facies eos in terram detrahi et cum tribus baculis acriter verberari [kiemelés tőlem – P. G.]”. Iványi B.rére vonatkozó hasonló eseteket ismerünk még a XV. század közepéről, valamint a XVI. század huszas éveiből, Roz-gonyi Sebestyén felső részek-, illetve Tomori Pál alsó részekbeli főkapitánysága idejéből. Kubinyi András szíves szóbeli közlése, melyet ezúton is tisztelettel köszönök.
17 „Sextus: quod exercituantes, tam nostri, quam aliorum quorumcunque, res et bona ac quaeque victualia nobilium, sed et ignobilium, absque pretio condigno, sicuti usque modo factum est, auferre non praesummant. Si autem quippiam in contrarium hujus statuti idem facere attemptaverint, nos aut Capitanei nostri tales transgres-sores juxta eorum demerita puniemus puniatque [kiemelések tőlem – P. G.]. Ubi vero hujusmodi communis statuti transgressores subditi Regni fuerint, procedatur contra eosdem ordine judiciario … ” Kovachich J., 1818. 214–215.
18 1521: 37. tc. A kapitányok „reum [ti. a károk okozóját] secundum sui excessus qualitatem punire non omittent, firmissimum praestare teneantur juramentum” és 1521: 42. tc. „Et quod Capitanei, per Regiam Maiestatem constituti, super praedeclarato juramento, per eos praestando, literas suas Majestati Regiae dare teneantur.” Kovachich J., 1818. 309. és 312.
Ezt a feltételezést támasztja alá Werbőczy István Hármaskönyvének a hadi jogról írott megállapítása, miszerint „a hadi jog körébe tartozik [többek között] a katonai büntető törvénykezés (azaz fenyíték), ha valaki helyéről megszökik”.19 A helyét elhagyó katona felett ugyanis természetszerűleg felettese ítélkezett. Ennek a középkori Magyarországon alkalmazott módjáról ugyan eddig nem állnak rendelkezésre adatok, de bizonyos, hogy a kapitányok nem egyedül hozták meg ítéleteiket, hanem bírói székükre meghívott tisztekkel, esetleg vármegyei vagy városi jogtudó személyekkel együtt. A déli végvárrendszer katonaságának körében is ugyanez a gyakorlat fejlődhetett ki, hiszen az uralkodó bizonyára a végvárakban szolgáló katonák feletti ítélkezés terhes feladatát is átruházta kapitányaira. A hadi bíráskodás azonban a jelek 69szerint nem öltött szilárd szervezeti kereteket. Ekkor még nem alakult ki olyan nagy létszámú és állandó jellegű, kimondottan a katonáskodásból élő társadalmi csoport, mely ténylegesen önálló katonai igazságszolgáltatást és ennek ellátására már külön hadi bírákat igényelt volna. Noha a déli végvárrendszer katonasága bizonyos vonatkozásokban a Mohács után kialakuló „vitézlő társadalom” előképének tekinthető, állandóság és regularitás felé mutató katonatársadalommá mégsem fejlődött. A XVI. század elején a királyi végváriak csak rövid időre felfogadott katonák voltak, hosszabb idejű alkalmazásukat ugyanis az országos jövedelmek nem tették lehetővé. Annak ellenére, hogy Nándorfehérvár eleste (1521) után a védelmi struktúra az ország alsó részein (partes inferiores regni Hungariae) megváltozott, az új rendszernek megfelelő állandó katonáskodó réteg és az ehhez szükséges anyagi feltételek mégsem álltak rendelkezésre. Az egységes magyar végvári társadalom kialakulásának folyamata azonban talán éppen ekkor kezdődött meg, de majd csak a Buda eleste után kiépülő új végvárrendszer megszilárdulásával párhuzamosan fejeződött be.20
19 „Jus militare, est … item flagitii militaris disciplina (hoc est castigatio), si locus deseratur.” Werbőczy, 1990. 33. (Bevezetés. Titulus IV.)
20 Kubinyi A., 1978. 194–203.; Szakály, 1981/2. 50–52. és 64–78.
Mindennek ellenére egy viszonylag jól elkülönülő katonáskodó csoport már a mohácsi vereséget megelőzően megszerezte az önálló hadi bíráskodás jogát. A délvidéki naszádosok II. Lajos 1525. évi kiváltságlevelének köszönhetően – melyet számukra Tomori Pál kalocsai érseknek és egyben az alsó részek főkapitányának javaslatára bocsátott ki az uralkodó – jutottak önálló bírói fórumhoz.21 Privilégiumlevelük ugyanis kimondta, hogy peres ügyeiket illetően az ország nemeseinek kiváltságaiban részesülnek, továbbá azt, hogy „egyik a másikat kapitányaik színe előtt vádolhassa, akiktől a főkapitány jelenlétére, miként tőle pedig – ha szükség lenne – a mi jelenlétünkre lehessen fellebbezni. [Fő]kapitányunk pedig állítson köztük bírákat és esküdteket, hogy azok a kapitányokkal együtt ügyeiket megvizsgálhassák”.22 A naszádosok bírája – miként a német gyalogosok soltésza – katona-esküdttársaival hozta meg ítéletét. Míg azonban nyugaton a halálraítélt katona a soltész székéről csak kegyelemért fordulhatott ezredeséhez, illetve az uralkodóhoz, addig a naszádosbíró fórumáról – elvileg legalábbis – lehetőség nyílott a főkapitány bírói fóruma után a királyi kúriába való fellebbezésre. Erre eddigi ismereteink szerint azonban sohasem került sor. A magyarországi hadügynek és török elleni védelmi rendszernek a mohácsi csata, majd főként Buda eleste után megkezdődő és fokozatosan végbemenő jelentős reformja, illetve átszervezése már egészen más feltételeket teremtett az egykor még a déli végeken szolgáló naszádosok számára is.
21 Szentkláray, 1885. 369–372.: No I.
22 „alter alterum coram suis Capitaneis conveniat, a quibus in praesentiam supremi Capitanei, uti et ab eo, si fuerit necessarium, in presentiam nostram possit appellare. Constituantur tamen inter eos per [supremum – P. G.] Capitaneum nostrum Judices et Jurati ad causas eorum una cum Capitaneis cognoscendas.” Uo.
A dunai hadinép önálló hadi bíráskodással való felruházása, illetve külön hadi bíró vezette igazságszolgáltatási fórumának létrejötte bizonyosan összefüggött a naszádosok Nándorfehérvár eleste után megnövekedett szerepe és a Duna vonalának védelmében való nélkülözhetetlensége mellett azzal is, hogy a királyi flotta katonasága viszonylag jól elkülönülő, speciális fegyverforgató csoportot alkotott. A naszádosbíróság éppen emiatt tekinthető a későbbi hadi- és seregszékek speciális 70előzményének, s ennek köszönhetően válhatott részévé a királyi Magyarország területén többek között német hatásra kialakuló hadi bíráskodási szervezetnek. 1554-ben I. Ferdinánd ugyanis majd a már állandóan Komáromban állomásozó naszádosok számára erősítette meg Lajos király privilégiumát.23 A XVI. század végére pedig az egész végvárrendszer magyar királyi katonasága hasonlóan önálló bíráskodási jogot szerez. Ennek megvalósulása viszont már egészen más katonai, politikai és nem utolsósorban társadalmi viszonyok között alakult, majd teljesedett ki a XVI. század végén. Az új katonai igazságszolgáltatási rendszer kialakulásában ugyanis – a magyar védelmi vonal új rendszerének kiépüléséhez hasonlóan – a naszádosok példájánál meghatározóbb szerepet játszott a német területeken a század elején kialakult és a fentiekben részletesen ismertetett fejlődési folyamat és hadi bíráskodási gyakorlat, továbbá a magyar hadszíntérre érkező idegen főkapitányok – ez ideig kevéssé ismert – tevékenysége.
23 Illésy, 1895. 395–399. Vö. Takáts, 1908. 199–200. és Kecskés, 1984. 51–52. (Takáts 1908-ban a komáromi naszádosok kiváltságlevelének megerősítését teljes újdonság gyanánt tárta a magyar olvasó elé, jóllehet azt Illésy János már csaknem másfél évtizeddel korábban magyar nyelven is közzétette a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain.)
