3. A német hadi bíráskodás szervezetének kialakulása és működése
343. A német hadi bíráskodás szervezetének kialakulása és működése
A középkori lovagi hadseregekben a katonák feletti ítélkezést nem külön hadi bírák vezette bírói fórumok gyakorolták. Erre azonban még nem is volt szükség, hiszen – miként arra már utaltunk – az uralkodó országa legfőbb bírájaként a táborában szolgáló katonák feletti jogszolgáltatást is maga végezte, vagy – amennyiben ez már túlságosan nagy feladatokat jelentett számára – az igazságszolgáltatást főkapitányára (Feldmarschall) vagy esetenként kijelölt hadvezérére ruházta át.1 A katonai igazságszolgáltatás ekkor még nem vált el alapvetően a rendes „polgári” bíróságoktól, annak ellenére sem, hogy egyes hadjáratok alkalmával már nem az ország törvényei, hanem kiadott rendtartások alapján mondták ki az ítéleteket.
1 Dangelmaier, 1891. 33.; Bonin, 1904. 1–3. és 16–22.; Sauber, 1940–1941. 143.; Schwind, 1966. 3.; Wörterbuch, 1985. 580.
A svájci gyalogos katonaságnál ellenben nem a főkapitányi (hadvezéri) ítélkezés alakult ki, mely elsősorban a svájci hadsereg szervezeti felépítésével függött össze. A Sempacher Brief 1393-ban ugyanis úgy rendelkezett, hogy a hadjárat során elkövetett vétkekért a katonák hazatértük után saját bíráik előtt és saját jogszokásaik alapján nyerjék el büntetéseiket. A katonák által elkövetett kihágások felett ezekben az esetekben tehát polgári bíróságok hoztak ítéleteket.2 1401-ből került elő az eddigi legkorábbi adat, mely ennek a gyakorlatnak a végleges megváltozásáról tanúskodik. Ebben az esztendőben a straßburgi csapat kapitányát a lezajlott mustra után bírói jogokkal ruházták fel.3 Erre egyrészt valószínűleg azért volt szükség, mert a hadjáratok olykor már igen hosszú ideig elhúzódtak, másrészt pedig a csak egy-egy expedícióra felfogadott különféle származású zsoldosok megbüntetésére a táborozás befejeztével már nem volt lehetőség. A polgári bíróságokat olyan különleges kapitányi (tábori) bíróságok váltották fel, melyek már a későbbi önálló katonai ítélkező fórumok valódi előképei voltak. Az 1431. évi nürnbergi birodalmi gyűlés pedig minden egyes kontingens kapitányának előírta, hogy miként az istentiszteletek megtartására külön papot, úgy a katonák megbüntetésére egy bírát (Strafer4) és esküdteket (Schöffen) tartozik magával vinni.5 A bírák és esküdtek alkotta bíróságok átmeneti (még bizonyos fokig polgári) jellegére utal azonban, hogy – amint azt Burkhard von Bonin kimutatta – azok csak a nem katonai vétkek, illetve kifejezetten a testi sértések és gyilkosságok ügyében hozhattak ítéleteket, míg katonai jellegű bűntettek esetén maguk a kapitányok jártak el.6
2 Frauenholz, 1936. 47–50.; Sauber, 1940–1941. 143.; Fiedler, 1985. 46.
3 Bonin, 1904. 53.; Sauber, 1940–1941. 143.
4 A Strafer alatt bírót és nem – mint azt Böhm vélte – a később szóba kerülő profoszt kell értenünk. Böhm, 1909. 75. Erre már Bonin felhívta a figyelmet. Bonin, 1904. 22–23.
5 Bonin, 1904. 4. és 11.; Sauber, 1940–1941. 129–130. és 143–144.; Schwind, 1966. 3–4.; Hülle, 1971. 14.; Wörterbuch, 1985. 580.
6 Bonin, 1904. 14–16. Megjegyzendő, hogy az utasítás konkrét megvalósulásáról eddig egyetlen adat sem került elő. Magukkal a hadiszabályzatokkal kapcsolatban hangsúlyozni szükséges, hogy azok mindig csak az előírásokat tartalmazzák, melyek a gyakorlatban olykor egészen másként valósulhattak meg.
35A XV. század második felében Hodetini Hayek már említett rendtartása egy teljesen új tisztségviselő kinevezéséről is rendelkezett. Utasítása ugyanis a 150 fő felett parancsoló kapitányok mellé egy-egy hadi írnokot (Kriegsschreiber) rendelt, akinek fő feladata a fegyverek havonkénti ellenőrzésében, a zsákmány elosztásában és a zsold rendszeres kifizetésében állt. Az új tisztségviselő lényegében a későbbi tábori, illetve mustraírnokok (Feld- és Musterschreiber) előképének tartható, de elképzelhető, hogy szerepet vállalt a katonák feletti igazságszolgáltatásban is.7
7 Meynert, 1868. II. köt. 111–112.; Sauber, 1940–1941. 132–133.; Durdík, 1961. 71–72.
1486-ban a német birodalmi rendek által kibocsátott hadirendtartás (Heeres-ordnung) már egyértelműen kimondta, hogy a kapitány az engedetlenséget maga tartozik büntetni – azaz azt az alapelvet fektette le, miszerint a kapitány a kimondottan katonai jellegű ügyekben maga gyakorolja a joghatóságot katonái felett, miként erre már az 1431. évi szabályzat is utalást tett.8 Ez az alapelv akkor sem változott meg, amikor 1499-ben I. Miksa császár tiroli mezei rendtartásának (Feld-ordnung) szövegében felbukkant az első tényleges hadi bíró, a Landsknecht-katonaság soltésza (Schultheiß).9 A kapitány joghatósága természetesen nem szűnt meg a soltész kinevezésével, sőt inkább tovább erősödött. Ő ugyanis – uralkodójához hasonlóan – pusztán tehermentesítette magát a katonák feletti jogszolgáltatás nehézségeitől, egy jogban jártas személyt bízva meg bírói fóruma vezetésével. A soltész megjelenését ennek ellenére alapvető jelentőségűnek tarthatjuk a katonai igazságszolgáltatás fejlődésében. Személye lett ugyanis a legfőbb biztosíték a Landsknechtek önálló hadi bíráskodására, és kinevezésével öltött igazán szilárd szervezeti kereteket a haditörvénykezés. A tisztség megjelenése természetszerűleg azzal a fejlődési folyamattal függött össze, melyet az Artikelbriefek kialakulása és a Landsknecht-csapatok megjelenése kapcsán már nyomon követtünk.10
8 „Auch soll ein iglicher dem Hauptmann gehorsam sein, und ob solcher Gehorsam von ymands, wer der wäre, gebrochen würde, den oder die soll der Hauptmann straffen …” Lünig, 1723. 2. Vö. még Bonin, 1904. 11–12.
9 „Item, es sollen auch Schulthesen und gemein Rechtsprecher [kiemelés tőlem – P. G.]; so über die und all ander schädlich und merklich Sachen verordnet, ferrer Erläuterung, wo Irrung dermalen wurde, zu erkennen Gewalt haben.” Beck, 1908/1. 63.: 20. cikkely.
10 Bonin, 1904. 4.; Ujhelyi, 1914. 47.; Sauber, 1940–1941. 144–145.; Schwind, 1966. 4.; Hülle, 1904. 14.; Wörterbuch, 1985. 580.
A Landsknecht-katonaság hadbírósága (Schultheißengericht) elnöki tisztségének előzménye a városi és falusi jogszolgáltatás intézményrendszerében keresendő. A középkori német városokban a soltész általában a város ura által kinevezett és az alsó-, illetve gyakran a felsőfokú igazságszolgáltatással megbízott bíró volt.11 A falvakban pedig ő töltötte be a falu elöljárójának tisztét, és ezen minőségében a falusi bíróság elnöke, illetve egyúttal egyik esküdtje volt. Az elnevezés annak köszönhetően szolgálhatott később a hadi bírák jelölésére, miután első képviselőik feltételezhetően a jogtudó városi (esetleg falusi) bírák közül kerültek ki.12 Fronsperger, aki maga is ulmi polgár volt, munkájában külön hangsúlyozta, hogy a soltésznak a polgári bíróságok gyakorlatában, 36illetve polgári és büntetőügyekben egyaránt jártasnak kell lennie.13
11 A speyeri soltész-bíróság monografikus feldolgozása: Korz, 1962.
12 Möller, 1976. 133.
13 „Derhalben ist gut zu einem sollichen Beuelch/ ein ehrlicher frommer man/ der sich auff Burgerliche gute erbare Pollicey/ vnd was einem Richter zusteht/ in Burgerlichen vnd peinlichen sachen verstee [kiemelés tőlem – P. G.]/ damit er jeder zeit mitt seinen zogeordneten Gerichtsleütten/ dem Rechten vnd der billicheyt gmäß recht sprechen/ vnd sich zuhalten wisse.” Fronsperger, 1555. fol. LX. A soltészok olykor kifejezetten jogban jártas emberek voltak. 1684-ben például a bécsi soltészi tisztet Johann Jakob Huetter „Beeder rechtn Doctor” viselte. ÖStA KA HKR KlA VIII. a. 6.
Az új hadbíró tisztsége mellett, akinek bírósága az 1520-as évektől kezdve a német gyalogos csapatok állandó „kellékévé” vált,14 1499-ben még egy új – a német zsoldos csapatoknál mindaddig idegen – katonai tisztség bukkant fel.15 A profosz (Profos) ugyan nem tartozott a Landsknecht-katonaság bírósági stábjához, viszont olyan lényeges szerepet játszott az ítélkezésben, hogy a hadi bíráskodás bemutatásakor nem feledkezhetünk el róla. A tisztséget I. Miksa Burgundiából kölcsönözte, ahol a profosz az udvari jogszolgáltatás és rendfenntartás felügyeletével megbízott, viszonylag magas rangú tisztségviselő volt, kinek emellett a hadseregben is meghatározott feladatai voltak.16 Az udvarban és a hadseregben egyaránt betöltött szerepére utal tisztségének korai német megnevezése is. 1510-ben I. Miksa császár Andreas Sleglt két lóval „Obrist Hof- und Feldprovos”-szá nevezte ki, és feladatainak ellátására négy udvari gyalogost rendelt melléje.17 Udvari szerepköre hamarosan igen lecsökkent és az Oberstprofos fokozatosan a hadsereg törzskarához tartozó tisztté vált (a Generaloberst vagy Feldhauptmann alárendeltségében), aki számos gazdasági feladata mellett a sereg legfőbb rendőri hatalmát gyakorolta, a haditörvényszéki tárgyalások alkalmával pedig az ügyész szerepét látta el.18 Az Oberstprofos mellett az egyes Landsknecht-ezredekben is sor került profoszok kinevezésére, akik ugyanazt a feladatot látták el az ezred, mint felettesük, a főprofosz a hadsereg szintjén.19 A regiment-profosz rendőri és ügyészi feladatai mellett olyan – leginkább a piactartással kapcsolatos – feladatokat látott el, melyek következtében tisztsége alapvetően katonai 37jellege ellenére számos polgári vonást is magán hordozott. Ezen széles feladatkör ellátására külön stábja alakult ki, melynek tagjai sokirányú feladataiban segítették.20 1514-ben például Klaus Seydenstrickher profosz a híres Georg von Frundberg ezredében már egy Stockmeister, egy káplán, három Steckenknecht és három Trabant élén szolgált Itáliában.21
14 Bonin, 1904. 56.; Hülle, 1971. 14–15. Érdemes megjegyezni, hogy a soltész-bíróság tényleges összetételéről az első említés egy 1500. évi holsteini számadásból ismert, ahol a soltészt nyolc esküdt ülnök, egy írnok és egy bírósági szolga segítette. Mindez nem jelentette, hogy a soltész-bíróság a XVI. század elején azonnal ismertté és általánossá vált. Mintegy két évtizedre volt még szükség, hogy a gyalogos csapatoknál a soltész vezette bírói fórum bevettnek számítson. Möller, 1976. 197–202.
15 Az 1499. évi tiroli hadirendtartás 11., 12. és 18. cikkelye rendelkezett a profosz tisztségéről és feladatairól. Beck, 1908/1. 61–62.
16 Bonin, 1904. 24–25.; Möller, 1976. 149–151. Möller a profosz tisztségének adaptálását tartja az egyetlen kimutatható hatásnak, melyet a burgundiai hadszervezet gyakorolt a Landsknechtek jogszolgáltatására. Vö. még Sauber, 1940–1941. 145., Fronsperger, 1970. Második könyv. fol. XXXVII. és Harmadik könyv. fol. LXXVII–LXXVIII.
17 Meynert, 1868. II. köt. 64. és 363.: *. jegyz. „Man pflegt gewonlich alte ersame, dapffere wolbekannte vnnd wolberedte Knecht zu disem Ampt zuerwölen” Fronsperger, 1555. fol. VII. Vö. Dangelmaier, 1891. 37., Demkó, 1917. 53., Hülle, 1971. 16–17.
18 Reinbrecht von Reichenberg 1505. évi rendtartásának 15. cikkelye szerint a profosz már ilyen feladatokat látott el: „Welcher aber oder welch umb solh übertretung von stund an nit gestraft würden, mügen alsdann dem profosen [kiemelés tőlem – P. G.], als der oder die so ir gelübd und ere nit gehalten, in straf geantwurt werden etc.” Erben, 1907. 115–116.: 15. cikkely.
19 Ennek ésszerű magyarázatát Fronspergernél olvashatjuk: „Wo man nun ein Regimendt Fußvolck, vnnd nur ein Oberster ist, so bedarff man auch nit mehr dann eins Profoßen.” Fronsperger, 1555. fol. VII.
20 Az ezredprofosz a jogszolgáltatásban betöltött feladatai mellett számos egyéb gazdasági jellegű és a katonaság polgári életével kapcsolatos tevékenységet végzett, többek között a piac rendőri jellegű felügyeletét. Tisztsége ebben a vonatkozásban az élelmezési mesteréhez (Proviantmeister) állt közel, aki a kincstári élelmezésről gondos-kodott. A profosz ügyelt a szabad piac (markotányosok) rendjére, ahol kisebb büntetéseket szabhatott ki. A tábor-ban csak az ő engedélyével és árszabása szerint lehetett élelmiszert árulni. A mértékek és súlyok ellenőrzése és hitelesítése is őt illette, tehát ezekben a vonatkozásokban a városi vásárbíróhoz (judex fori) hasonló feladatokat látott el. Möller, 1976. 144–164. Vö. még Fronsperger, 1555. fol. LXIII–LXIIII., Széchy, 1898. 265–266.:
No II.; Boninurkhard von2004, 1904. 25–29., Ujhelyi, 1914. 48–49., Fronsperger, 1970. Harmadik könyv. fol. LXXXV–LXXXVI. és Wörterbuch, 1985. 788–789.
No II.; Boninurkhard von2004, 1904. 25–29., Ujhelyi, 1914. 48–49., Fronsperger, 1970. Harmadik könyv. fol. LXXXV–LXXXVI. és Wörterbuch, 1985. 788–789.
21 Kurzmann, 1985. 82.: 76. jegyz. A német tisztségnevek magyar nyelvre fordítása olykor szinte lehetetlen, mert a legalkalmasabb magyar megfelelők gyakran egészen más korabeli jelentést hordoznak. Ezért a Stockmeistert nem fordítom börtönőrnek vagy tömlöctartónak, a Steckenknechtet pedig porkolábnak, hanem az eredeti elneve-zéseket használom, még akkor is, ha ezek a magyar olvasó számára kétségtelenül idegenek. (A profoszt segítő személyekre Möller, 1976. 164–165.)
A XVI. század magával hozta a fegyvernemek fokozatos elkülönülését, minek következtében a gyalogság, a lovasság és a tüzérség egységeinél a hadi bíráskodás sem alakult egységesen.22 Leggyorsabban a gyalogság hadi bíráskodási gyakorlata öltött igazán szilárd formát. A felfogadott katonák mustrájuk után – melyet a mustramester és a mustraírnok vezettek – az Artikelbriefre tettek fogadalmat, melyet előttük a soltész olvasott fel.23 Az ítélkezés azután az Artikelbrief alapján történt, melynek egy példányát a soltész mindig magánál tartotta,24 hiszen azt, aki annak tartalmát valamilyen bűntett elkövetésével megszegte, mint esküszegőt és bűnelkövetőt állították a soltész bírósága elé.25
22 Bonin, 1904. 12–13. Bizonyos eltérések észlelhetők a különböző nemzetiségű birodalmi katonák jogszolgál-tatási gyakorlatában is, noha az alapok azonosak voltak.
23 Möller, 1976. 14–43. Vö. Dangelmaier, 1891. 36., Bonin, 1904. 81. és Fiedler, 1985. 77.
24 Fronsperger, 1565. fol. III–V. A XVI. században olykor V. Károly nevezetes büntetőtörvénykönyvét és per-rendtartását (Constitutio Criminalis Carolina) is figyelembe vették a katonák feletti ítéletek kimondásakor. Fronsperger, 1596. Harmadik rész.; Dangelmaier, 1891. 39–40.; Bónis–Degré–Varga, 1961. 76. Vö. legújabban Simoniti, 1991. 145.
25 Lünig, 1723. 70–76.: 212. cikkely (1570). Ugyanezt támasztja alá a 214. cikkely is, mely kimondta, hogy ha valaki az Artikelbrief egyik rendelkezését elfelejtené, annak a soltészhoz kell fordulnia, aki azt a kérelmező kato-nának ismételten köteles felolvasni. Uo. 214. cikkely.
A gyalogosok törvényszékén az ezredes, illetve a zsoldba fogadó – mint a bírói jogkör gyakorlója – által kinevezett soltész elnökölt, aki általában kapitányi rangot viselt és jogban jártas személy volt. Tisztségébe való beiktatásakor esküt tett arra, hogy az ezredesnek engedelmeskedik és a bíráskodást minden részrehajlás nélkül vezeti.26 Munkájában közvetlen alárendeltjei a bírósági írnok vagy inkább jegyző (Gerichtsschreiber) és a bírósági szolga (Gerichtsweibel, Gerichtsdiener) voltak. Az írnok a soltész székének állandó résztvevőjeként a vádat, az arra adott választ, valamint a vallomásokat jegyezte le, illetve a megfelelő időben bírája utasítására olvasta fel, tehát tisztsége olyan feladatokra terjedt ki, amilyeneket általában egy bírósági 38jegyző végzett.27 Az ítéleteket is ő jegyezte le, noha azokat gyakran maga a Schultheiß fogalmazta. Hasonlóan fontos feladatok hárultak a bírósági szolgára, aki az írnokkal együtt szintén az úgynevezett Doppelsöldnerek közül került ki.28 Abban az esetben, amikor egy katona valamelyik társával szemben fordult panaszával az ezred bírájához, a soltész az alperest szolgája útján idézte be a kitűzött terminusra. A törvénylátás folyamán pedig a soltész felszólítására ő vezette be a feleket, bocsátotta el a vallomást tett tanúkat, azaz a törvénykezés előkészítésében és rendjének megőrzésében játszott fontos szerepet.29
26 Fronsperger, 1565. fol. III–V.; Möller, 1976. 132–136.; Fiedler, 1985. 78–79.
27 Bonin, 1904. 91–92.; Möller, 1976. 143–144. Már itt szeretném külön hangsúlyozni, hogy a bírósági írnok feladatai közé nem tartozott a zsoldlisták és mustrajegyzékek vezetése, azokkal ugyanis a mustraírnok (Muster-schreiber) és a tábori írnok (Feldschreiber) volt megbízva. A Gerichtsschreiber tisztségét a katonai igazság-szolgáltatás a civil jogszolgáltatás gyakorlatából vette át, miként ezt feladatköre is alátámasztja. A mustraírnokra vonatkozóan lásd Meynert, 1868. II. köt. 373.
28 A Doppelsöldner szó alatt eredetileg olyan német gyalogosokat értettek, akik bizonyos különleges többlet-feladatokat láttak el, s ezért meghatározott összegű kiegészítő zsoldban (kétszeres zsoldban) részesültek. A szó jelentése a XVI. század közepére azonban jelentős változáson ment keresztül. Ettől kezdve ugyanis Doppelsöld-nereknek már azokat a német gyalogos katonákat nevezték, akiknek fő fegyvere általában a 4,5–5,5 méter hosszú pika és az alabárd (olykor a 3–5 kg súlyú, másfél-két méter hosszú kétkezes pallos) volt – ellentétben a Haken-schützennek nevezett puskás gyalogos lövészekkel. Kelenik, 1991/1. 116–118.
29 Bonin, 1904. 92–93.; Möller, 1976. 142–143.
A soltész bíróságán a kezdetektől fogva esküdtszéki formában hozták az ítéleteket. 1504-ben Herzog Albrecht von Baiern tábori rendtartása (Feldordnung) arról rendelkezett, hogy a soltész minden zászlóaljból (Fähnlein) egy esküdtet (Gerichts-geschworner, Gerichtsleute) hív meg a jogszolgáltatás lefolytatására.30 Fronsperger szerint az ülnököket tisztjeik közül maguk a zászlóaljak választották és delegálták a bíróságba a soltész kérelmére.31 Az esküdttársak a bíráskodás idejére mentesültek egyéb feladataik alól és bizonyos juttatásban is részesültek, melyet – a soltésznak járó illetékekhez hasonlóan – az úgynevezett Taxordnung szabályzott.32 Az esküdtek megérkezése után a tárgyalás megkezdésére a bírósági szolga szólította fel a soltészt és bírótársait.33 A hadbíró bevezető beszéde után felolvasta az Artikelbrifet, a bíró-sági rendtartást (Gerichtsordnung) és az esküdtek esküszövegét, melyre azután azok felállva és két vagy három ujjukat34 a magasba emelve tettek fogadalmat, miszerint szegénynek és gazdagnak egyaránt részrehajlás nélkül hoznak ítéletet.35
30 „Zum andern ein Schultheiß und von einem jeden Fähnlin ein Gerichtsmann [kiemelés tőlem – P. G.], die das Unrecht zu straufen erkennen.” Beck, 1908/1. 64. Az esküdtek száma általában tizenkettő volt. Ennek a gyökerei a középkori bírósági szervezetben kialakult normákra vezethetők vissza, és többek között számmisztikai (12 apostol, 12 hónap) magyarázatuk van. (1595-ben a bájeri birodalmi kerület hadseregében (Kreisheer) azonban csak 10, a sváb területeken pedig 1567-ig pusztán 6 esküdt ülnököt hívtak meg a bíróságba.) Bonin, 1904. 82.; Möller, 1976. 139–142., 213.
31 Fronsperger, 1565. fol. V–VI.
32 Fronsperger, 1596. Első rész. fol. XI–XII.; Möller, 1976. 136. Vö. a bécsi soltész 1654. évi Taxordnungjával: ÖStA KA HKR KlA VIII. a. 6.
33 Kirchhof szerint a soltész-bíróság gyakran a soltész sátrában tartotta üléseit. Bonin, 1904. 98.
34 Ezek közül a két ujjal való eskütételnek voltak a birodalomban nagyobb hagyományai. Möller, 1976. 41–42.
35 „wir wöllen Rechtsprechen/ vnd vrtheilen/ auff klag vnd Antwort/ mit Red vnd wider Red/ verhörung der Zeugen/ dem Armen als dem Reichen/ dem Reichen als dem Armen/ niemand zu lieb oder zu leyd/ weder auß neyd oder haß/ gunst/ freundtschafft/ feindtschafft/ gevatterschafft/ weder miet oder gab/ nicht ansehen/ damit die Göttliche warheit gehindert/ vnd das vnrecht gefürdert würde/ Sonder allein richten vnd vrtheil sprechen … ” Fronsperger, 1971. fol. VII.
39A vétkes katona ellen a vádat az ezredprofosz képviselte, általában szószólója (Fürsprecher) útján.36 A vádlott szintén megválaszthatta szószólóját, aki a profosz vádiratára tolmácsolta az alperes válaszait. A vádirat ismertette a katona által elkövetett bűn fajtáját, feltárta a letartóztatás körülményeit, és hangsúlyozta, hogy a katona – megfeledkezvén hűségéről és fogadalmáról – megsértette az Artikelbrief előírásait. A profosz ezért az Artikelbrief megfelelő passzusa alapján kért ítéletet az általa előállított katonára.37 Ezután az írnok felolvasta a vádlott által megsértett artikulusokat, melyet az alperes szószólójának védőbeszéde követett. Ebben a vádlott gyakran haladékot kért a következő bírósági ülésig, hogy felkészülve tehessen választ a profosz vádjaira. Az alperesnek a halasztást a bíróság általában megadta, s ekkor a következő törvényszéki napon a tárgyalást a tanúk kihallgatásával folytatták. Amikor már minden vizsgálat lezajlott és egyik fél sem tiltakozott, akkor az esküdtek a soltész közelébe vonultak és együtt tanácskozva az Artikelbrief alapján hozták meg az ítéletet. Ezt követően a bírótársak elfoglalták korábbi, szokásos helyüket, majd az írnok a soltész rendelkezésére felolvasta és kihirdette a bíróság határozatát, mely ellen halálbüntetés esetén a katona ezredeséhez fordulhatott kegyelemért.38
36 A Fürspechert alkalomszerűen választották, tehát nem számolhatjuk a bírósági tisztségviselők közé. Kirchhof saját visszaemlékezései alapján azt állította, hogy általában tapasztaltabb, idősebb katonákat szoktak szószólónak választani. Möller, 1976. 229–234.
37 „laut vnd vermög deß Artickels Brieff”. Fronsperger, 1970. fol. XII.
38 Bonin, 1904. 78–79.
Az ítélet végrehajtásáról a profosz gondoskodott. Halálbüntetés esetén az elítéltet őrizetbe vette és amennyiben az kérte, az utolsó kenet felvételére egy papot rendelt melléje. Ennek megtörténte után a profosz az elítéltet az ezred hóhérjának39 adta át, aki általában a katonák jelenlétében végezte el a rábízott feladatot. A leggyakoribb büntetések súlyosabb esetekben az akasztás és lefejezés, olykor elrettentésül a felnégyelés, enyhébb esetekben a megszégyenítés, a fogdára ítélés, illetve az elbocsátás voltak.40 A kivégzett katona eltemetéséről a profosznak és szolgáinak kellett gondoskodnia.41
39 Az ezred hóhérjának feladata – ő a profosz alárendeltje volt – megegyezett a polgári élet területén szolgá-latot teljesítő társaiéval. Möller, 1976. 165–176. A témának a német művelődés-, jog- és társadalomtörténet nagy figyelmet szentelt, így a hóhérokkal foglalkozó irodalomból ezúttal két alapvető összefoglalást említek: Keller, 1921.; Helfer, 1964–1965. Érdemes megjegyezni, hogy az előbbi szerző figyelmét a katonai igazságszolgáltatás sem kerülte el, annak bemutatására műve végén egy rövid fejezetet szentelt (287–297.).
40 Dangelmaier, 1891. 41.; Bonin, 1904. 111–114; Vajna, 1906–1907. II. köt. 6–7.; Böhm, 1909. 77.; Möller, 1976. 168.; Temesvári, 1970. 50–52.
41 Az egész büntető peres eljárásról modern összefoglalást nyújt Möller, aki alapforrásként az általam is annak tekintett Fronsperger-leírást használta. Möller, 1976. 189–196. Vö. még Meynert, 1868. II. köt. 89–90. és 371., Dangelmaier, 1891. 45–46., Bonin, 1904. 99., Böhm, 1909. 75–78., Ujhelyi, 1914. 90–100., Frauenholz, 1937. 37–38., Schwind, 1966. 4–6., Hülle, 1976. 15–16. és Fiedler, 1985. 79. A polgári peres eljárásról Möller is csak néhány sorban tudott beszámolni, de felismerte az ilyen ügyekben összeülő hadi bíróság szervezetében az alapvető különbséget, nevezetesen: hogy a polgári peres eljárások tárgyalásain a profosz ügyészként nem vett részt. Möller, 1976. 197. Vö. még Bonin, 1904. 114–115. és Fiedler, 1985. 79.
A Landsknecht-katonaság körében a XVI. század első felében a soltész esküdtszéki bíráskodása mellett egy másik jogszolgáltatási gyakorlat is elterjedt, melyet 40„Kriegsrecht mit den langen Spießen”-nek neveztek.42 A soltész-bíróság volt a Landsknechtek elterjedtebb bíráskodási formája, hiszen ennek létrehozására az ezredesnek kifejezetten joga volt, a hosszú lándzsákkal való ítélkezés bevezetéséhez ellenben szükség volt az egész ezred beleegyezésére. A bíráskodás ezen privilégiumát az első mustra alkalmával ajánlhatta fel az ezredes katonáinak. A felajánlást ebben az esetben is az Artikelbrief felolvasása előzte meg, melyet egy speciális eskü és szavazat követett. A katonák ezzel ismerték el a hosszú lándzsák jogát bevett hadi bíráskodási gyakorlatuknak.43
42 A Landsknechtekkel kapcsolatban erre a bíráskodási gyakorlatra Möller 1491-ből ismeri az első adatot Wil-wolt von Schaumburg életrajzából, mely a németalföldi események leírása kapcsán azonban nem az eljárást, hanem csak az ítélet végrehajtását mutatja be. Gerhard Kurzmann ezzel szemben úgy vélekedik, hogy semmi bizonyíték sincs arra vonatkozóan, hogy I. Miksa idejében a Spießrechtet alkalmazták volna. Möller, 1976. 258. és Kurzmann, 1985. 83.: 77. jegyz.
43 A hosszú lándzsákkal való törvénykezés elismerésével az igazságszolgáltatás gyakorlása – bizonyos megszorí-tásokkal – kikerült az ezredes kezéből és a katonaság egészének feladata lett. Ez annak a lehetőségét hordozta magában, hogy a katonák vétkes társukat szolidaritásból nem nyilvánították bűnösnek. Ennek lehetőségét az ezre-des a különleges esküvel próbálta elkerülni.
A hosszú lándzsákkal való hadi bíráskodásnál a katonák közössége együttesen hozta meg az ítéletet, így külön hadbíró alkalmazására nem volt szükség. Mindez azonban nem jelentette az Artikelbrief mellőzését, hiszen a bűnös ekkor is annak alapján nyerte el megérdemelt büntetését. Nem statáriális bíráskodásról volt tehát szó, hanem egy speciális jellegű jogszolgáltatásról, melyben a katonák közössége kollektív bírói szerepet gyakorolt. A haditörvénykezés ilyen jellegű lefolytatása is szigorú előírások szerint zajlott, melyeket külön rendtartásokban foglaltak írásba. Ezek közül a legkorábbi Spießrechtsordnung eddig 1542-ből ismert.44
44 Beck, 1908/2. 28–30. és Frauenholz, 1937. 315–316.: XXX. Beilage. Möller pedig egy 1556. évi rendtartásra támaszkodott a Spießgericht bemutatásakor.
A profosz – akire a soltész bíróságához hasonlóan ezúttal is jelentős feladatok hárultak – miután a bűntettet elkövető katonát őrizetbe vette, ezredesétől kért engedélyt és parancsot az ítélkezés lebonyolítására. A bírói joghatóság birtokosának ezt jogában állt elutasítani, így a Landsknechtek látszólag nagyfokú bíráskodási kiváltsága ebben az esetben valójában jelentősen korlátozva volt. A katonák közössége az engedély megadása esetén az ezredes által kijelölt napon egy szabad helyen nagy kört alkotva gyűlt össze. A profosz a vádlottat bevezette a gyalogosok gyűrűjébe, ahol a katonák – a mustrához hasonlóan – ezúttal ugyancsak megszavazták a bíráskodás lándzsás módját.45 A profosz emlékeztette őket esküjükre, melyben fogadalmat tettek, hogy pártatlanul „büntetnek meg minden engedetlenséget”.46 Ezt követően a profosz, majd a vádlott is kiválasztotta szószólóját és tanácsosát (azaz mindez a soltész-bíróság gyakorlatát követte), akik általában a kört elhagyva vonultak vissza rövid tanácskozásokra. A szószólók nem egyetlen bírától, a soltésztól kértek engedélyt beszédeik megtartására, hanem a Landsknechtek összességétől, mint a „bíróság elnökétől”. Az ítéletet – mely vagy felmentő határozat, vagy halálbüntetés volt – ennek megfelelően kézfeltartással ugyancsak a katonák közössége hozta meg, miután az 41ügyet három alkalommal negyvenegy-negyvenegy kiválasztott katona külön megvitatta és az ítéletre vonatkozó javaslatát megtette. A halálos ítélet kihirdetését követően a zászlókat a magasba emelték és a katonák két sorban felállva egy kis utcát („Gasse”) hoztak létre. Amíg ez megtörtént, a profosz a halálraítélt katonának engedélyt adott az utolsó gyónás megtételére. A kivégzés kegyetlen végrehajtása – az ítélkezéshez hasonlóan – a katonák feladata volt. A kialakított utcában ugyanis lándzsájukkal sújtották halálra előttük elszaladó vétkes társukat. Végezetül a gyalogos zsoldosok letérdelve mondtak imát elhunyt bajtársukért.47
45 Ennek meghozatalában a profosznak az úgynevezett Feldwebel nyújtott segítséget.
46 „alle vngehorsamkeit zu straffen”. Fronsperger, 1971. fol. XXII.
47 A Spießrecht legrészletesebb leírása Möller, 1970. 234–259. Vö. Meynert, 1868. II. köt. 90–92., Dangelmaier, 1891. 46–47., Bonin, 1904. 148–158., Böhm, 1909. 78–79., Frauenholz, 1937. 39–40., Schwind, 1966. 6–7., Fronsperger, 1970. fol. XXI–XXIIII., Wörterbuch, 1985. 580. és Fiedler, 1985. 79–83. Schwind szerint a lándzsafutás jogszolgáltatási gyakorlatát a XVI. század második felében a gyakori visszaélések miatt megszüntették. Beck ezzel szemben felszámolását a XVII. század végére teszi. Noha a lándzsafutás igazság-szolgáltatási gyakorlata (Spießgericht) valóban eltűnt a XVI. század végén, egy kétségtelenül enyhébb büntetés, a vesszőfutás (Spießrutenlaufen) formájában újra felbukkant a „harmincéves háború” idején, és a XVIII. században is gyakori büntetésnek számított. Schwind, 1966. 7. és Beck, 1908/2. 32.: 1. jegyz. A helyes nézet: Fiedler, 1985. 82–83. (Meynert szerint a XVI. század közepén a francia hadseregben is alkalmazták a lándzsafutás büntetését a felettesét szidalmazó vagy ellene fegyvert emelő katonával szemben. Meynert, 1868. II. köt. 221.)
A lovasság hadi bíráskodása – miként szabályzatainak fejlődése is – jelentősen eltért a gyalogos zsoldosságétól. A lovasok jogszolgáltatását elsőként az 1570. évi birodalmi Reiterbestallung mellékleteként megjelent Reiterrecht szabályozta.48 Az ítélkezés alapjául a lovasoknál is a Reiterbestallung és a császári büntetőkódex szolgált, melyre a katonák felfogadásukkor tettek fogadalmat. Külön hadbíró alkalmazására azonban még 1570 után sem került sor, noha az önálló haditörvénykezés szervezete és gyakorlata kétségtelenül megszilárdult.49 Felügyeletére a nemesek közül a lovasság főparancsnoka, a Feldmarschall egy tisztességes, tapasztalt katonát nevezett ki helyettesévé, segítésére pedig egy írnokot (Schreiber) rendelt, aki az első bírósági tárgyalás alkalmával tette le esküjét.
48 1570 előtt V. Károly 1554. évi Reiterbestallungjának rendelkezései tarthatók a lovasság feletti hadi bíráskodás alapszabályainak, noha azok nem voltak általánosan elfogadottak, és számos területen egészen más eljárások él-tek. Bonin, 1904. 117–118. Az 1570. évi egységes szabályozás és kodifikálás: Lünig, 1723. 68–70.: 112–141. cikkely. A lovassági bíráskodásra lásd még, többnyire a Reiterbestallung és Fronsperger alapján: Meynert, 1868. II. köt. 305–307.; Dangelmaier, 1891. 43–44.; Bonin, 1904. 116–133.; Demkó, 1917. 60–61.; Frauenholz, 1937. 36–37.; Schwind, 1966. 7–9.; Wörterbuch, 1985. 580–581. (A lovasságnak néhány különleges ítélkezési gyakorlatáról Bonin nyújt rövid összefoglalást. Bonin, 1904. 130–133.)
49 Hülle, 1971. 15.
A vétkes katonák feletti haditörvényszéki tárgyalás lefolytatására a Feld-marschall, a lovasok feletti katonai igazságszolgáltatás feje és a joghatóság képviselője,50 adta ki a parancsot, melyet a trombitás (Trompeter) a táborban kihirdetett és a peres feleket értesítette. A bíróságot a soltész székéhez hasonlóan tizenkét esküdt ülnök (3 Rittmeister, 3 Leutnant, 3 Fähnrich és 3 Rottmeister51) alkotta, akiket a Feldmarschall hívott meg az ítélet meghozatalára. Komolyabb ügyek esetén dupla létszámú, 42azaz huszonnégy főből álló törvényszékek üléseztek. A kifejezetten katonai jellegű és büntetőpereken a Feldmarschallnak személyesen is jelen kellett lennie, míg polgári peres ügyekben, vagy ha a vádló nem ezredbeli személy volt, helyettesével képviseltethette magát.
50 A Reiterrecht rendelkezése szerint a legfőbb bíró, a Feldmarschall a császár képviseletében járt el, ami teljesen megfelel a korábban felvázolt fejlődési folyamatnak.
51 A Rittmeister vagy Hauptmann egy-egy nagyobb, az 1570. évi Reiterbestallung szerint 300 fős lovascsapat kapitánya, a Leutnant pedig az ő helyettese volt. A Fähnrich a lovasok zászlóalját vezette, míg a Rottmeisterek a zászlóaljak kisebb részei (mintegy 50 lovas) felett parancsoltak. Demkó, 1917. 49.; Fronsperger, 1970. fol. LXXXII. (A bírótársak változó létszámára lásd Bonin fejtegetéseit. Bonin, 1904. 124–126.)
Az ítélkezés különleges ceremónia jellegét öltötte, melynek kezdetén az elnöklő Feldmarschall kardját és a Bestallungbriefet az asztalra helyezte. Ezt követően a soltész bírótársaihoz hasonlóan a lovas ülnökök is esküt tettek, hogy a benyújtott vád és a ráadott válasz alapján, valamint a Bestallung előírásai szerint hozzák meg végső döntésüket. A jogszolgáltatás ténylegesen ezután kezdődött meg. Bűnügyekben és a katonai fegyelmet érintőkben a vádat a profosz képviselte,52 polgári ügyekben azonban, melyek a felek javait és vagyonát érintették, a jelenlevő esküdtek közül az egyik a vádló (Kläger), a másik az ügyvéd (Antworter) szerepét töltötte be. A törvénykezés az ítélet felolvasásával zárult, melyet a tanúvallomásokkal együtt az írnok az úgynevezett „Rechts-Buch”-ba jegyzett fel.53 A büntetések többsége természetszerűleg megegyezett a gyalogosokéval. Kisebb bűntettekért zsoldelvonás, bírság, botozás, vasra verés járt, komolyabb katonai kihágások esetében (például a feljebbvaló elleni támadáskor vagy az engedelmesség megtagadásakor) azonban egyetlen büntetés jöhetett szóba: a halál.54
52 Korábban ugyanezt a feladatot egy ideig maga a Feldmarschall, majd helyettese látta el, és csak a XVI. század közepe után váltotta fel őket a profosz, akinek gyakran még külön segédszemélyzete sem volt. A lovasság profo-szainak ugyanazok voltak a feladataik, mint amelyeket gyalogságnál alkalmazott társaik láttak el. Fronsperger szerint azonban tisztségüket inkább tekinthetjük gazdasági, mint rendőri jellegűnek. Fronsperger, 1555. fol. XL. Vö. Meynert, 1868. II. köt. 368. és Bonin, 1904. 127. (Rendfenntartó szerepének ellátásában az úgynevezett Rumormeister segítette.)
53 A Rechtsbuchról az 1570. évi Reiterrecht utolsó artikulusa szerint a hadjárat végeztével a Feldmarschall pecsétje alatt két másolatot kellett készíteni, melyek egyikét az uralkodó, a másikat pedig a mainzi választófeje-delem kancelláriájának tartoztak megküldeni, „damit sich dessen ein jeder künfftiglich zu gebrauchen und zu erholen habe”. Ha ezt a gyakorlatban is betartották, akkor elképzelhető, hogy a bécsi Haus-, Hof- und Staats-archivban őrzött Mainzer Erzkanzlerarchiv anyagából még számos ítélet jegyzőkönyve kerülhet majd elő.
54 Demkó, 1917. 61.
A harmadik fegyvernem, a tüzérség katonai igazságszolgáltatásának fejlődése a gyalogság és a lovasság hadi bíráskodásának alakulását csak messze lemaradva követte.55 Ennek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy jóllehet I. Miksa reformjainak köszönhetően előbb az osztrák területeken, majd I. Ferdinánd és utódjai alatt a törökellenes magyar hadszíntéren is megkezdődött a tüzérség állandó jellegű szervezetének kiépítése,56 maguk a tüzérek még átmenetet képeztek a városi mesterember és a kifejezetten katonáskodásból élő zsoldos között.57 Ennek a speciális társadalmi helyzetnek a következménye, hogy első Artikelbriefjeik, pontosabban ilyen jellegű szabályzataik is csak a XVII. század első feléből kerültek elő. 1608-ban például Hans Ebensamb komáromi hadszertárnok58 és tüzérei maguk bocsátottak ki szabályzatot („ain 43ordentlicher Artikelsbrief”), melyet 1624-ben az akkori komáromi tűzmesterek (Büchsenmeister) Georg Krätschmayr vezetésével néhány pontban korrigálva ismét kiadtak.59 A komáromi példa is bizonyítja, hogy csak egy-egy erődítmény hosszabb ideig együtt szolgáló tüzérsége számára volt szükség külön rendtartások kiállítására. A mezei hadjáratokban szolgálatot teljesítő tüzérek esetében erre kevésbé volt szükség,60 mivel azok a sereg feloszlása után általában városi szolgálatba álltak (több-nyire ágyú- vagy harangöntőként) vagy a birodalom valamelyik hadszertárában teljesítettek szolgálatot.
55 Bonin, 1904. 133–142.
56 A XVI. század eleji osztrák fejlődésre lásd Kurzmann, 1985. 151–174.; a magyar – elsősorban felső-magyarországi – szervezetre: Pálffy, m. a.
57 Bonin, 1904. 134–135.
58 Ebensamb már 1598-ban Komárom várának hadszertárnoka, aki ugyanerre a tisztségre 1608. április 2-án újabb Bestallungot kap. ÖStA KA HKR Prot. Bd. 210. Exp. fol. 265–266. és ÖStA KA Best. No 866. (1604-ben Feldzeugwart-i, egy esztendő múlva Feldzeugleutnant-i tisztséget visel; 1615-től pedig ő a magyar végvárrendszer ellátásában kulcsszerepet játszó bécsi főhadszertár (Hauptzeughaus) vezetője. ÖStA KA HKR Akten Exp. 1604. Juni No 167., ÖStA KA HKR Prot. Bd. 214. Reg. fol. 274. és ÖStA KA HKR KlA V. 11.)
59 „Renouirter Artickhelßbrieff”. ÖStA KA HKR KlA VIII. b. 13. Kiadta: Erben, 1902. 52–59.: Beilage II.
60 Ennek ellenére a mezei csapatok tüzérségi főparancsnoka (Oberst-Feldzeugmeister) mellett már a XVI. század közepe táján – a gyalogos és lovas csapatokhoz hasonlóan – megjelent a profoszi tisztség, akinek azonban Steckenknechtjei nem voltak. Gazdasági jellegű feladatai mellett ő tartoztatta le a bűnt elkövető tüzéreket, akik felett a bírói jogkört a Feldzeugmeister gyakorolta. Sőt olykor nagyobb őrséglétszámú erődítményekben is sor került tüzérségi profosz kinevezésére. 1567 novemberében például II. Miksa császár a bécsi tüzérek mellé Oßwald Glasert nevezte ki profosznak, aki Franz von Poppendorf császári főhadszertárnoknak és a Haditanácsnak tartozott engedelmességgel. Bonin, 1904. 141–142. Vö. Meynert, 1868. II. köt. 377., Demkó, 1917. 52. és Fronsperger, 1970. fol. LXXXII., ill. Glaser kinevezése: ÖStA FHKA NÖHA W–61/C/90/B. RN 300/2. fol. 721–722.
A komáromi Artikelbriefet – eltérően a gyalogos és lovas csapatok fentiekben ismertetett szabályzataitól – nem az uralkodó, hanem maguk a várbeli tüzérek bocsátottak ki a fegyelem és az egymás közti békés együttélés biztosítása érdekében. A komáromi rendtartás ezért – még Artikelbrief elnevezése ellenére is – inkább tekinthető azonos foglalkozást űző katonáskodó mesteremberek szokásait és kiváltságait összefoglaló céhes jellegű szervezeti szabályzatnak, mint modern értelemben vett hadiszabályzatnak.
A végvárakban alkalmazott tüzérek körében – noha általában az erődítmény kapitányának joghatósága alatt álltak – mégis kialakult az önálló ítélkezés kezdetleges formája. Erre szükség is volt, hiszen a hosszú – gyakorta polgári lakossággal való – együttélés számos konfliktus kialakulását és kisebb-nagyobb bűntettek elkövetését hozta magával. 1610-ben például Marx Weidenfelder felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettes Peter Mosch tokaji hadszertárnoknak már szigorúan megtiltotta, hogy tüzérei rendetlen és erkölcstelen életmódot folytassanak, valamint részegeskedjenek, maguk és a többi katona között ellenségeskedést szítsanak.61 Ennek következtében alakulhatott ki az a gyakorlat, hogy a várbeli hadszertárnokok – elsősorban kisebb vétkek alkalmával – maguk szabhattak ki büntetéseket alárendeltjeikre.62 A XVII. században a tábori tüzérségnél is hasonló gyakorlat volt érvényben, 44mire azonban ténylegesen megszilárdult volna, addigra a hadiszabályzatoknak és a tüzérségnek a fejlődése már abba a stádiumba lépett, mely magával hozta a császári hadsereg fegyvernemtől független egységes szabályzatainak kialakulását.63
61 „Item er soll auch den Pixenmeistern vnd werkhleüten, so ihme vntergeben, nit gestatten, das einiges vnge-stimmes Leben, gotts lesterung, vollsaufen, vnzucht oder wiederwillen, vnder ihnen selbst, noch mit den andern kriegesleüten führen … ” MOL E 136 7. t. fol. 459–461.
62 Erben, 1902. 52–59.: Beilage II. 1., 7., 22. stb. artikulusok. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem fogarasi pattantyúsainak adott utasításában ugyancsak felhatalmazta tüzéreinek kapitányát, hogy alárendeltjei felett ítél-kezzék, akik ügyeiket tőle a fogarasi főkapitányhoz, azaz a vár legfőbb bírájához és a joghatóság képviselőjéhez fellebbezhették: „Ezeken kívül ha mi oly dolgok occurálnak az pattantyúsok között, vagy azokkal valakinek valami dolga leszen, az pattantyúsok kapitánya igaz törvényt szolgáltasson felőle, kivel ha az peresek conten-tusok nem lesznek, fő kapitánunk eleiben transmittáltassék [kiemelés tőlem – P. G.].” Makkai, 1954. 255–257.: No 5.: 6. cikkely.
63 1700-ban a császári tüzérség békeidőbeli személyzeti állományában a profosz mellett már külön hadbírót is találunk, de már nem Schultheiß, hanem auditor (Auditor) néven. Sőt ugyanekkor a tüzéreknek már saját hóhérjuk is volt. Iványi B., 1928. 165. (Érdemes felhívni a figyelmet, hogy a dunai császári hajóhadnál, mely jelentős számban itáliai katonákból állt, már 1532-ben külön hadbírót alkalmaztak, akinek munkáját még két „lictores justitiae” – azaz valószínűleg profosz – segítette. 1594-ből a császár dunai armadájának soltésza, profosza és bírósági írnoka is ismert, mígnem a XVII. század végén a folyami flottánál is felbukkannak az első, a korábbi soltésztisztség megreformálásával kialakított auditor-állások. ÖStA FHKA NÖHA W–61/C/55. RN 291/2. fol. 972–986. és Takáts, 1908. 232–233., 238., 239.: 3. jegyz.)
