343. A német hadi bíráskodás szervezetének kialakulása és működése
A középkori lovagi hadseregekben a katonák feletti ítélkezést nem külön hadi bírák vezette bírói fórumok gyakorolták. Erre azonban még nem is volt szükség, hiszen – miként arra már utaltunk – az uralkodó országa legfőbb bírájaként a táborában szolgáló katonák feletti jogszolgáltatást is maga végezte, vagy – amennyiben ez már túlságosan nagy feladatokat jelentett számára – az igazságszolgáltatást főkapitányára (Feldmarschall) vagy esetenként kijelölt hadvezérére ruházta át. A katonai igazságszolgáltatás ekkor még nem vált el alapvetően a rendes „polgári” bíróságoktól, annak ellenére sem, hogy egyes hadjáratok alkalmával már nem az ország törvényei, hanem kiadott rendtartások alapján mondták ki az ítéleteket.
A svájci gyalogos katonaságnál ellenben nem a főkapitányi (hadvezéri) ítélkezés alakult ki, mely elsősorban a svájci hadsereg szervezeti felépítésével függött össze. A Sempacher Brief 1393-ban ugyanis úgy rendelkezett, hogy a hadjárat során elkövetett vétkekért a katonák hazatértük után saját bíráik előtt és saját jogszokásaik alapján nyerjék el büntetéseiket. A katonák által elkövetett kihágások felett ezekben az esetekben tehát polgári bíróságok hoztak ítéleteket. 1401-ből került elő az eddigi legkorábbi adat, mely ennek a gyakorlatnak a végleges megváltozásáról tanúskodik. Ebben az esztendőben a straßburgi csapat kapitányát a lezajlott mustra után bírói jogokkal ruházták fel. Erre egyrészt valószínűleg azért volt szükség, mert a hadjáratok olykor már igen hosszú ideig elhúzódtak, másrészt pedig a csak egy-egy expedícióra felfogadott különféle származású zsoldosok megbüntetésére a táborozás befejeztével már nem volt lehetőség. A polgári bíróságokat olyan különleges kapitányi (tábori) bíróságok váltották fel, melyek már a későbbi önálló katonai ítélkező fórumok valódi előképei voltak. Az 1431. évi nürnbergi birodalmi gyűlés pedig minden egyes kontingens kapitányának előírta, hogy miként az istentiszteletek megtartására külön papot, úgy a katonák megbüntetésére egy bírát (Strafer) és esküdteket (Schöffen) tartozik magával vinni. A bírák és esküdtek alkotta bíróságok átmeneti (még bizonyos fokig polgári) jellegére utal azonban, hogy – amint azt Burkhard von Bonin kimutatta – azok csak a nem katonai vétkek, illetve kifejezetten a testi sértések és gyilkosságok ügyében hozhattak ítéleteket, míg katonai jellegű bűntettek esetén maguk a kapitányok jártak el.
35A XV. század második felében Hodetini Hayek már említett rendtartása egy teljesen új tisztségviselő kinevezéséről is rendelkezett. Utasítása ugyanis a 150 fő felett parancsoló kapitányok mellé egy-egy hadi írnokot (Kriegsschreiber) rendelt, akinek fő feladata a fegyverek havonkénti ellenőrzésében, a zsákmány elosztásában és a zsold rendszeres kifizetésében állt. Az új tisztségviselő lényegében a későbbi tábori, illetve mustraírnokok (Feld- és Musterschreiber) előképének tartható, de elképzelhető, hogy szerepet vállalt a katonák feletti igazságszolgáltatásban is.
1486-ban a német birodalmi rendek által kibocsátott hadirendtartás (Heeres-ordnung) már egyértelműen kimondta, hogy a kapitány az engedetlenséget maga tartozik büntetni – azaz azt az alapelvet fektette le, miszerint a kapitány a kimondottan katonai jellegű ügyekben maga gyakorolja a joghatóságot katonái felett, miként erre már az 1431. évi szabályzat is utalást tett. Ez az alapelv akkor sem változott meg, amikor 1499-ben I. Miksa császár tiroli mezei rendtartásának (Feld-ordnung) szövegében felbukkant az első tényleges hadi bíró, a Landsknecht-katonaság soltésza (Schultheiß). A kapitány joghatósága természetesen nem szűnt meg a soltész kinevezésével, sőt inkább tovább erősödött. Ő ugyanis – uralkodójához hasonlóan – pusztán tehermentesítette magát a katonák feletti jogszolgáltatás nehézségeitől, egy jogban jártas személyt bízva meg bírói fóruma vezetésével. A soltész megjelenését ennek ellenére alapvető jelentőségűnek tarthatjuk a katonai igazságszolgáltatás fejlődésében. Személye lett ugyanis a legfőbb biztosíték a Landsknechtek önálló hadi bíráskodására, és kinevezésével öltött igazán szilárd szervezeti kereteket a haditörvénykezés. A tisztség megjelenése természetszerűleg azzal a fejlődési folyamattal függött össze, melyet az Artikelbriefek kialakulása és a Landsknecht-csapatok megjelenése kapcsán már nyomon követtünk.
A Landsknecht-katonaság hadbírósága (Schultheißengericht) elnöki tisztségének előzménye a városi és falusi jogszolgáltatás intézményrendszerében keresendő. A középkori német városokban a soltész általában a város ura által kinevezett és az alsó-, illetve gyakran a felsőfokú igazságszolgáltatással megbízott bíró volt. A falvakban pedig ő töltötte be a falu elöljárójának tisztét, és ezen minőségében a falusi bíróság elnöke, illetve egyúttal egyik esküdtje volt. Az elnevezés annak köszönhetően szolgálhatott később a hadi bírák jelölésére, miután első képviselőik feltételezhetően a jogtudó városi (esetleg falusi) bírák közül kerültek ki. Fronsperger, aki maga is ulmi polgár volt, munkájában külön hangsúlyozta, hogy a soltésznak a polgári bíróságok gyakorlatában, 36illetve polgári és büntetőügyekben egyaránt jártasnak kell lennie.
Az új hadbíró tisztsége mellett, akinek bírósága az 1520-as évektől kezdve a német gyalogos csapatok állandó „kellékévé” vált, 1499-ben még egy új – a német zsoldos csapatoknál mindaddig idegen – katonai tisztség bukkant fel. A profosz (Profos) ugyan nem tartozott a Landsknecht-katonaság bírósági stábjához, viszont olyan lényeges szerepet játszott az ítélkezésben, hogy a hadi bíráskodás bemutatásakor nem feledkezhetünk el róla. A tisztséget I. Miksa Burgundiából kölcsönözte, ahol a profosz az udvari jogszolgáltatás és rendfenntartás felügyeletével megbízott, viszonylag magas rangú tisztségviselő volt, kinek emellett a hadseregben is meghatározott feladatai voltak. Az udvarban és a hadseregben egyaránt betöltött szerepére utal tisztségének korai német megnevezése is. 1510-ben I. Miksa császár Andreas Sleglt két lóval „Obrist Hof- und Feldprovos”-szá nevezte ki, és feladatainak ellátására négy udvari gyalogost rendelt melléje. Udvari szerepköre hamarosan igen lecsökkent és az Oberstprofos fokozatosan a hadsereg törzskarához tartozó tisztté vált (a Generaloberst vagy Feldhauptmann alárendeltségében), aki számos gazdasági feladata mellett a sereg legfőbb rendőri hatalmát gyakorolta, a haditörvényszéki tárgyalások alkalmával pedig az ügyész szerepét látta el. Az Oberstprofos mellett az egyes Landsknecht-ezredekben is sor került profoszok kinevezésére, akik ugyanazt a feladatot látták el az ezred, mint felettesük, a főprofosz a hadsereg szintjén. A regiment-profosz rendőri és ügyészi feladatai mellett olyan – leginkább a piactartással kapcsolatos – feladatokat látott el, melyek következtében tisztsége alapvetően katonai 37jellege ellenére számos polgári vonást is magán hordozott. Ezen széles feladatkör ellátására külön stábja alakult ki, melynek tagjai sokirányú feladataiban segítették. 1514-ben például Klaus Seydenstrickher profosz a híres Georg von Frundberg ezredében már egy Stockmeister, egy káplán, három Steckenknecht és három Trabant élén szolgált Itáliában.
A XVI. század magával hozta a fegyvernemek fokozatos elkülönülését, minek következtében a gyalogság, a lovasság és a tüzérség egységeinél a hadi bíráskodás sem alakult egységesen. Leggyorsabban a gyalogság hadi bíráskodási gyakorlata öltött igazán szilárd formát. A felfogadott katonák mustrájuk után – melyet a mustramester és a mustraírnok vezettek – az Artikelbriefre tettek fogadalmat, melyet előttük a soltész olvasott fel. Az ítélkezés azután az Artikelbrief alapján történt, melynek egy példányát a soltész mindig magánál tartotta, hiszen azt, aki annak tartalmát valamilyen bűntett elkövetésével megszegte, mint esküszegőt és bűnelkövetőt állították a soltész bírósága elé.
A gyalogosok törvényszékén az ezredes, illetve a zsoldba fogadó – mint a bírói jogkör gyakorlója – által kinevezett soltész elnökölt, aki általában kapitányi rangot viselt és jogban jártas személy volt. Tisztségébe való beiktatásakor esküt tett arra, hogy az ezredesnek engedelmeskedik és a bíráskodást minden részrehajlás nélkül vezeti. Munkájában közvetlen alárendeltjei a bírósági írnok vagy inkább jegyző (Gerichtsschreiber) és a bírósági szolga (Gerichtsweibel, Gerichtsdiener) voltak. Az írnok a soltész székének állandó résztvevőjeként a vádat, az arra adott választ, valamint a vallomásokat jegyezte le, illetve a megfelelő időben bírája utasítására olvasta fel, tehát tisztsége olyan feladatokra terjedt ki, amilyeneket általában egy bírósági 38jegyző végzett. Az ítéleteket is ő jegyezte le, noha azokat gyakran maga a Schultheiß fogalmazta. Hasonlóan fontos feladatok hárultak a bírósági szolgára, aki az írnokkal együtt szintén az úgynevezett Doppelsöldnerek közül került ki. Abban az esetben, amikor egy katona valamelyik társával szemben fordult panaszával az ezred bírájához, a soltész az alperest szolgája útján idézte be a kitűzött terminusra. A törvénylátás folyamán pedig a soltész felszólítására ő vezette be a feleket, bocsátotta el a vallomást tett tanúkat, azaz a törvénykezés előkészítésében és rendjének megőrzésében játszott fontos szerepet.
A soltész bíróságán a kezdetektől fogva esküdtszéki formában hozták az ítéleteket. 1504-ben Herzog Albrecht von Baiern tábori rendtartása (Feldordnung) arról rendelkezett, hogy a soltész minden zászlóaljból (Fähnlein) egy esküdtet (Gerichts-geschworner, Gerichtsleute) hív meg a jogszolgáltatás lefolytatására. Fronsperger szerint az ülnököket tisztjeik közül maguk a zászlóaljak választották és delegálták a bíróságba a soltész kérelmére. Az esküdttársak a bíráskodás idejére mentesültek egyéb feladataik alól és bizonyos juttatásban is részesültek, melyet – a soltésznak járó illetékekhez hasonlóan – az úgynevezett Taxordnung szabályzott. Az esküdtek megérkezése után a tárgyalás megkezdésére a bírósági szolga szólította fel a soltészt és bírótársait. A hadbíró bevezető beszéde után felolvasta az Artikelbrifet, a bíró-sági rendtartást (Gerichtsordnung) és az esküdtek esküszövegét, melyre azután azok felállva és két vagy három ujjukat a magasba emelve tettek fogadalmat, miszerint szegénynek és gazdagnak egyaránt részrehajlás nélkül hoznak ítéletet.
39A vétkes katona ellen a vádat az ezredprofosz képviselte, általában szószólója (Fürsprecher) útján. A vádlott szintén megválaszthatta szószólóját, aki a profosz vádiratára tolmácsolta az alperes válaszait. A vádirat ismertette a katona által elkövetett bűn fajtáját, feltárta a letartóztatás körülményeit, és hangsúlyozta, hogy a katona – megfeledkezvén hűségéről és fogadalmáról – megsértette az Artikelbrief előírásait. A profosz ezért az Artikelbrief megfelelő passzusa alapján kért ítéletet az általa előállított katonára. Ezután az írnok felolvasta a vádlott által megsértett artikulusokat, melyet az alperes szószólójának védőbeszéde követett. Ebben a vádlott gyakran haladékot kért a következő bírósági ülésig, hogy felkészülve tehessen választ a profosz vádjaira. Az alperesnek a halasztást a bíróság általában megadta, s ekkor a következő törvényszéki napon a tárgyalást a tanúk kihallgatásával folytatták. Amikor már minden vizsgálat lezajlott és egyik fél sem tiltakozott, akkor az esküdtek a soltész közelébe vonultak és együtt tanácskozva az Artikelbrief alapján hozták meg az ítéletet. Ezt követően a bírótársak elfoglalták korábbi, szokásos helyüket, majd az írnok a soltész rendelkezésére felolvasta és kihirdette a bíróság határozatát, mely ellen halálbüntetés esetén a katona ezredeséhez fordulhatott kegyelemért.
Az ítélet végrehajtásáról a profosz gondoskodott. Halálbüntetés esetén az elítéltet őrizetbe vette és amennyiben az kérte, az utolsó kenet felvételére egy papot rendelt melléje. Ennek megtörténte után a profosz az elítéltet az ezred hóhérjának adta át, aki általában a katonák jelenlétében végezte el a rábízott feladatot. A leggyakoribb büntetések súlyosabb esetekben az akasztás és lefejezés, olykor elrettentésül a felnégyelés, enyhébb esetekben a megszégyenítés, a fogdára ítélés, illetve az elbocsátás voltak. A kivégzett katona eltemetéséről a profosznak és szolgáinak kellett gondoskodnia.
A Landsknecht-katonaság körében a XVI. század első felében a soltész esküdtszéki bíráskodása mellett egy másik jogszolgáltatási gyakorlat is elterjedt, melyet 40„Kriegsrecht mit den langen Spießen”-nek neveztek. A soltész-bíróság volt a Landsknechtek elterjedtebb bíráskodási formája, hiszen ennek létrehozására az ezredesnek kifejezetten joga volt, a hosszú lándzsákkal való ítélkezés bevezetéséhez ellenben szükség volt az egész ezred beleegyezésére. A bíráskodás ezen privilégiumát az első mustra alkalmával ajánlhatta fel az ezredes katonáinak. A felajánlást ebben az esetben is az Artikelbrief felolvasása előzte meg, melyet egy speciális eskü és szavazat követett. A katonák ezzel ismerték el a hosszú lándzsák jogát bevett hadi bíráskodási gyakorlatuknak.
A hosszú lándzsákkal való hadi bíráskodásnál a katonák közössége együttesen hozta meg az ítéletet, így külön hadbíró alkalmazására nem volt szükség. Mindez azonban nem jelentette az Artikelbrief mellőzését, hiszen a bűnös ekkor is annak alapján nyerte el megérdemelt büntetését. Nem statáriális bíráskodásról volt tehát szó, hanem egy speciális jellegű jogszolgáltatásról, melyben a katonák közössége kollektív bírói szerepet gyakorolt. A haditörvénykezés ilyen jellegű lefolytatása is szigorú előírások szerint zajlott, melyeket külön rendtartásokban foglaltak írásba. Ezek közül a legkorábbi Spießrechtsordnung eddig 1542-ből ismert.
A profosz – akire a soltész bíróságához hasonlóan ezúttal is jelentős feladatok hárultak – miután a bűntettet elkövető katonát őrizetbe vette, ezredesétől kért engedélyt és parancsot az ítélkezés lebonyolítására. A bírói joghatóság birtokosának ezt jogában állt elutasítani, így a Landsknechtek látszólag nagyfokú bíráskodási kiváltsága ebben az esetben valójában jelentősen korlátozva volt. A katonák közössége az engedély megadása esetén az ezredes által kijelölt napon egy szabad helyen nagy kört alkotva gyűlt össze. A profosz a vádlottat bevezette a gyalogosok gyűrűjébe, ahol a katonák – a mustrához hasonlóan – ezúttal ugyancsak megszavazták a bíráskodás lándzsás módját. A profosz emlékeztette őket esküjükre, melyben fogadalmat tettek, hogy pártatlanul „büntetnek meg minden engedetlenséget”. Ezt követően a profosz, majd a vádlott is kiválasztotta szószólóját és tanácsosát (azaz mindez a soltész-bíróság gyakorlatát követte), akik általában a kört elhagyva vonultak vissza rövid tanácskozásokra. A szószólók nem egyetlen bírától, a soltésztól kértek engedélyt beszédeik megtartására, hanem a Landsknechtek összességétől, mint a „bíróság elnökétől”. Az ítéletet – mely vagy felmentő határozat, vagy halálbüntetés volt – ennek megfelelően kézfeltartással ugyancsak a katonák közössége hozta meg, miután az 41ügyet három alkalommal negyvenegy-negyvenegy kiválasztott katona külön megvitatta és az ítéletre vonatkozó javaslatát megtette. A halálos ítélet kihirdetését követően a zászlókat a magasba emelték és a katonák két sorban felállva egy kis utcát („Gasse”) hoztak létre. Amíg ez megtörtént, a profosz a halálraítélt katonának engedélyt adott az utolsó gyónás megtételére. A kivégzés kegyetlen végrehajtása – az ítélkezéshez hasonlóan – a katonák feladata volt. A kialakított utcában ugyanis lándzsájukkal sújtották halálra előttük elszaladó vétkes társukat. Végezetül a gyalogos zsoldosok letérdelve mondtak imát elhunyt bajtársukért.
A lovasság hadi bíráskodása – miként szabályzatainak fejlődése is – jelentősen eltért a gyalogos zsoldosságétól. A lovasok jogszolgáltatását elsőként az 1570. évi birodalmi Reiterbestallung mellékleteként megjelent Reiterrecht szabályozta. Az ítélkezés alapjául a lovasoknál is a Reiterbestallung és a császári büntetőkódex szolgált, melyre a katonák felfogadásukkor tettek fogadalmat. Külön hadbíró alkalmazására azonban még 1570 után sem került sor, noha az önálló haditörvénykezés szervezete és gyakorlata kétségtelenül megszilárdult. Felügyeletére a nemesek közül a lovasság főparancsnoka, a Feldmarschall egy tisztességes, tapasztalt katonát nevezett ki helyettesévé, segítésére pedig egy írnokot (Schreiber) rendelt, aki az első bírósági tárgyalás alkalmával tette le esküjét.
A vétkes katonák feletti haditörvényszéki tárgyalás lefolytatására a Feld-marschall, a lovasok feletti katonai igazságszolgáltatás feje és a joghatóság képviselője, adta ki a parancsot, melyet a trombitás (Trompeter) a táborban kihirdetett és a peres feleket értesítette. A bíróságot a soltész székéhez hasonlóan tizenkét esküdt ülnök (3 Rittmeister, 3 Leutnant, 3 Fähnrich és 3 Rottmeister) alkotta, akiket a Feldmarschall hívott meg az ítélet meghozatalára. Komolyabb ügyek esetén dupla létszámú, 42azaz huszonnégy főből álló törvényszékek üléseztek. A kifejezetten katonai jellegű és büntetőpereken a Feldmarschallnak személyesen is jelen kellett lennie, míg polgári peres ügyekben, vagy ha a vádló nem ezredbeli személy volt, helyettesével képviseltethette magát.
Az ítélkezés különleges ceremónia jellegét öltötte, melynek kezdetén az elnöklő Feldmarschall kardját és a Bestallungbriefet az asztalra helyezte. Ezt követően a soltész bírótársaihoz hasonlóan a lovas ülnökök is esküt tettek, hogy a benyújtott vád és a ráadott válasz alapján, valamint a Bestallung előírásai szerint hozzák meg végső döntésüket. A jogszolgáltatás ténylegesen ezután kezdődött meg. Bűnügyekben és a katonai fegyelmet érintőkben a vádat a profosz képviselte, polgári ügyekben azonban, melyek a felek javait és vagyonát érintették, a jelenlevő esküdtek közül az egyik a vádló (Kläger), a másik az ügyvéd (Antworter) szerepét töltötte be. A törvénykezés az ítélet felolvasásával zárult, melyet a tanúvallomásokkal együtt az írnok az úgynevezett „Rechts-Buch”-ba jegyzett fel. A büntetések többsége természetszerűleg megegyezett a gyalogosokéval. Kisebb bűntettekért zsoldelvonás, bírság, botozás, vasra verés járt, komolyabb katonai kihágások esetében (például a feljebbvaló elleni támadáskor vagy az engedelmesség megtagadásakor) azonban egyetlen büntetés jöhetett szóba: a halál.
A harmadik fegyvernem, a tüzérség katonai igazságszolgáltatásának fejlődése a gyalogság és a lovasság hadi bíráskodásának alakulását csak messze lemaradva követte. Ennek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy jóllehet I. Miksa reformjainak köszönhetően előbb az osztrák területeken, majd I. Ferdinánd és utódjai alatt a törökellenes magyar hadszíntéren is megkezdődött a tüzérség állandó jellegű szervezetének kiépítése, maguk a tüzérek még átmenetet képeztek a városi mesterember és a kifejezetten katonáskodásból élő zsoldos között. Ennek a speciális társadalmi helyzetnek a következménye, hogy első Artikelbriefjeik, pontosabban ilyen jellegű szabályzataik is csak a XVII. század első feléből kerültek elő. 1608-ban például Hans Ebensamb komáromi hadszertárnok és tüzérei maguk bocsátottak ki szabályzatot („ain 43ordentlicher Artikelsbrief”), melyet 1624-ben az akkori komáromi tűzmesterek (Büchsenmeister) Georg Krätschmayr vezetésével néhány pontban korrigálva ismét kiadtak. A komáromi példa is bizonyítja, hogy csak egy-egy erődítmény hosszabb ideig együtt szolgáló tüzérsége számára volt szükség külön rendtartások kiállítására. A mezei hadjáratokban szolgálatot teljesítő tüzérek esetében erre kevésbé volt szükség, mivel azok a sereg feloszlása után általában városi szolgálatba álltak (több-nyire ágyú- vagy harangöntőként) vagy a birodalom valamelyik hadszertárában teljesítettek szolgálatot.
A komáromi Artikelbriefet – eltérően a gyalogos és lovas csapatok fentiekben ismertetett szabályzataitól – nem az uralkodó, hanem maguk a várbeli tüzérek bocsátottak ki a fegyelem és az egymás közti békés együttélés biztosítása érdekében. A komáromi rendtartás ezért – még Artikelbrief elnevezése ellenére is – inkább tekinthető azonos foglalkozást űző katonáskodó mesteremberek szokásait és kiváltságait összefoglaló céhes jellegű szervezeti szabályzatnak, mint modern értelemben vett hadiszabályzatnak.
A végvárakban alkalmazott tüzérek körében – noha általában az erődítmény kapitányának joghatósága alatt álltak – mégis kialakult az önálló ítélkezés kezdetleges formája. Erre szükség is volt, hiszen a hosszú – gyakorta polgári lakossággal való – együttélés számos konfliktus kialakulását és kisebb-nagyobb bűntettek elkövetését hozta magával. 1610-ben például Marx Weidenfelder felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettes Peter Mosch tokaji hadszertárnoknak már szigorúan megtiltotta, hogy tüzérei rendetlen és erkölcstelen életmódot folytassanak, valamint részegeskedjenek, maguk és a többi katona között ellenségeskedést szítsanak. Ennek következtében alakulhatott ki az a gyakorlat, hogy a várbeli hadszertárnokok – elsősorban kisebb vétkek alkalmával – maguk szabhattak ki büntetéseket alárendeltjeikre. A XVII. században a tábori tüzérségnél is hasonló gyakorlat volt érvényben, 44mire azonban ténylegesen megszilárdult volna, addigra a hadiszabályzatoknak és a tüzérségnek a fejlődése már abba a stádiumba lépett, mely magával hozta a császári hadsereg fegyvernemtől független egységes szabályzatainak kialakulását.