1. A nehezen megszerzett bíráskodási kiváltság gyakorlásának korlátai és lehetőségei
1. A nehezen megszerzett bíráskodási kiváltság gyakorlásának korlátai és lehetőségei
A magyar „vitézlő rend” bíráskodási kiváltságának elismerése ellenére a magyarországi nemesség a XVII. század folyamán elsősorban előjogainak és egyedüli kiváltságolt helyzetének megőrzése érdekében – mikor arra alkalom adódott – megkísérelte a végváriak önálló hadi bíráskodásának korlátozását és a katonák vármegyei joghatóság alá vonását. Erre természetesen csak ott nyílt lehetőség, ahol a végvári hadinép jelentős számú nemessel élt egy fedél alatt, és nem védte olyan erős kapitányi hatalom, mint például Győrben. Itt ugyanis hiába panaszkodott az amúgy sem túlzottan nagy létszámú vármegyei nemesség 1650-ben Poky Gáspár szolgabíró megveretése miatt Adam Abdanth királyi katona ellen,1 vagy fordult az uralkodóhoz állandó kérelmeivel a győri káptalan és az erődvárosi polgárság a magyar „vitézlő renddel” szemben, a főkapitányi központban a generális és katonasága olykor már korlátlanul gyakorolta bíráskodási kiváltságát, sőt élt vissza azzal. A kialakult helyzetet kiválóan példázza a városi polgárság 1634. évi sérelmeinek egyike, miszerint midőn a győri városházán a magyar és német sereg a városiakkal ellentéteik tisztázására összeült, és a bíró kijelentette, hogy az elítélt polgár megbüntetése egyedül a káptalan magisztrátusi hatalmába tartozik, Zichy Pál vicegenerális a város első emberének röviden csak azt válaszolta, hogy mire a káptalan hírt kap felőle, addigra a bűnöst már fel is akaszthatják vagy nyársba is vonhatják.2
1 GyL GyV Grav. 1650. Beilage „G”
2 GyKHL XIV. téka, No 2626. Vö. Gecsényi Lajos adataival és a győrihez hasonló komáromi állapotokkal. Gecsényi, 1984. passim.; Kecskése 2004Kecskés László2004, 1984. 120–122.
A végvári kapitányok joghatósága persze nem mindenütt volt ilyen szilárd. Különösen igaz ez a bányavidéki generalátus néhány végvára esetében, ahol a „vitézlő nép” mellett olykor több vármegye nemesi közössége gyűlt össze állandó jelleggel közgyűléseinek lefolytatására. Füleken például, ahol a végváriak mellett három vármegye (Pest–Pilis–Solt, Heves–Külső-Szolnok és Nógrád–Kis-Hont) zsúfolódott össze, a katonaság gyakran csak keserves panaszok árán vagy inkább fegyveres erejével szerezhetett érvényt önálló bíráskodási privilégiumának, mellyel viszont számos alkalommal maga is visszaélt.3 Jóllehet a füleki vicekapitány esküjében külön fogadalmat tett, hogy „minden előtem pőrlekedőknnek minden szemelj valogatas nelkűl igaz tőrvent teszek”,4 erről a jogáról legalább annyiszor megfeledkezett, mint ahányszor azt a vármegyei szervek megsértették.
3 A füleki nemesség és katonaság ellentéteivel ez ideig ketten foglalkoztak részletesebben Benczédi, 1983. 101–103. és Pálmány, 1986. 43–45. Vö. még Szakály, 1994. 15–17.
4 MOL P 125 No 11 715. Kiadta: Pálmány, 1986. 41.
109A katonaság és a nemesség ellentéteinek gyökerei Füleken a XVII. század elejére nyúltak vissza. Midőn 1612-ben Thurzó György nádor vizsgálatot rendelt el a bányavidéki generalátus területén, hogy felelősségre vonja a csatázások elkövetőit és felderítse a füleki nemesek és a végvári katonák ellentéteinek legfőbb okait, az őrség megtagadta a csatázásokról való tanúságtételt, „mert ők seregestül azt végezték, hogy ők minden dologban Ujvártól függnek”, azaz ilyen ügyekben köztük vizsgálatot csak felettesük, az érsekújvári generális rendelhet el.5 A füleki nemesség viszont benyújtotta a nádorhoz panaszainak jegyzékét Bosnyák Tamás főkapitány és a várőrség ellen, melyben a hadi bíráskodás elhanyagolásával vádolta meg a kapitányt. A rablást elkövető katonák felett ugyanis nem tettek törvényt, és a tolvaj csak „Valamenj ideigh Vasban Jaruan, az Kapitanioknak kertiben Kapaluan. Chak ez az Niluan Valo lopoknak Penaia”.6 Sőt a nemesek sérelmei szerint a vagdalkozó végváriak ellen panaszkodó és törvényt kérő társaikat a vár kapitánya ütötte-verte, majd házából elűzte. Bosnyák Tamás azonban frappáns válaszban állt ki katonái mellett. A verést ugyan nem tagadta, de azzal védekezett, nem tudta, hogy nemes emberről van szó, az pedig – minthogy részeg volt és vele embertelen módon beszélt – megérdemelte büntetését. Ami pedig a katonák megbüntetésének elhanyagolását és a kapáltatást illeti, kijelentette, hogy azok fogságuk idején az ő kenyerét eszik, ezért kiadásait munkájukkal térítteti meg. „Az mi Penigh az Vetket Nezÿ, nem olli nagi, hogi mjndgiarast egÿ helben ualo Vitez embert fel kellesek akaztanj erette.”7 Kétségtelen, a kapitány elhanyagolta bírói jogkörének megfelelő alkalmazását, de mentségéül mindig felhozhatta a vitathatatlan érvet: katonái fizetetlenségük miatt kényszerülnek a túlkapásokra.
5 y–s., 1894. 367–369.
6 MOL E 196 Fasc. 34. No 8.
7 Uo. No 9–10.
A vármegyei panaszok a XVII. század második felében ugyanezek voltak. Nógrád nemessége Unger Márton vicekapitány ellen azért kívánt generalis inquisitiót tartatni, mert az alkapitány a panaszos kérelmére ha meg is fogatta a bűnt elkövető katonákat, azokat hamarosan minden elégtétel nélkül bocsátotta szabadon.8 1669-ben a füleki őrség már arról panaszkodott az uralkodónál, hogy a vármegyék ezt megelégelve maguk kívánták megbüntetni a váron kívül kárt okozó vitézeket. A kapitánynak ugyanis – miként kifejtették – „a memoria hominum authoritássában volt”, hogy a végházon kívül vétket elkövető iratos katonák felett a parasztság vagy a nemesség panaszára maga ítélkezzék. Most azonban a három vármegyei alispán akarja büntetni a végvárikat is, sértve a kapitányi joghatóságot és a „vitézlő rend” régi kiváltságait.9 A székhelyüket Füleken tartó vármegyék eljárásuk kapcsán viszont olyan ország-gyűlési törvénycikkekre hivatkozhattak, melyek – legalábbis látszólag – jogalapot szolgáltattak cselekedeteikhez.
8 MOL E 210 Militaria. 27. t. No 1.
9 Merényi, 1897. 635–639.: 1.pont.; Pálmány, 1986.43–45.
Az 1659. évi pozsonyi országgyűlés két olyan – egymásnak valóban ellentmondó – cikkelyt hozott, melyek azután lehetőséget adtak a vármegyei nemesség számára a végváriak feletti ítélkezés kisajátítására. A 15. törvénycikkben a rendek 110előírták, hogy amennyiben a népnyúzó, fosztogató és a parasztságot sarcoltató végvári katonákat nem lehetne a helyszínen tetten érni, akkor a káros panaszára a katona kapitánya vagy földesura egy vármegyei szolgabíró és esküdt jelenlétében mindennemű halogatás nélkül, 500 forintnyi büntetés terhe mellett tartozik törvényt és igazságot szolgáltatni.10 A 16. cikkely ezzel szemben általában rendelkezett a prédálók, gonosztevők és kóborlók üldözéséről, illetve megbüntetéséről. Tizenkét forintnyi büntetés terhe alatt elrendelte, hogy az ilyen bűnös bárki birtokán elfogható, de a fogságba került személyt a büntetés kiszabása céljából nem a földesurak vagy a kapitányok, hanem a vármegyei fő- vagy alispánok kezébe kell átadni.11 A 16. cikkely gyakorlatilag érvénytelenítette az előző rendelkezését, amennyiben a végváriakat pusztán az általuk elkövetett pusztítások alapján tekintették gonosztevőknek, és figyelmen kívül hagyták, hogy ők kapitányaik joghatósága alá tartoznak, s így még prédálás esetén sem tekinthetők azonos jogállásúnak az ország egyéb népnyúzó rablóival.
10 CJH, 146–149.
11 CJH, 148–149. Vö. Szakály, 1969. 43–44., 50. Szakály helyesen mutat rá, hogy a 16. törvénycikk „félévszá-zadnyi (sok területen ennél is nagyobb) késéssel követte a joggyakorlatot és az egy-egy terület jogviszonyait szabályozó megyei szabályrendeleteket”. Amint ezt az 1577. évi bécsi haditanácskozáson (Hauptgrenzberatung) felmerült problémák kapcsán tapasztalhattuk, mindez a végvári katonaságra, éppen az önálló hadi bíráskodás következtében, kevésbé vonatkozik. Néha ellenben maga a nádor is figyelmen kívül hagyta a „vitézlő nép” feletti igazságszolgáltatás kiváltságát. 1653-ban például rendeletet adott Veszprém vármegyének, hogy a prédálókat és más gonosztevőket, legyenek azok végváriak vagy földesúri szolgák („vagabundos praedones ac alios malefac-tores, sive iidem sint confiniarii, sive dominorum servitores”), a megye területén fogja el és saját törvényszékén büntesse meg. VML VpVm Közgy. jkv. 1. köt. 72–73. pp.
A rendek 1659-ben talán szándékosan hozták ezeket az eltérő értelmezési lehetőséget kínáló törvényeket, hiszen korábban – többek között a törökösség kapcsán az 1635. évi 11. artikulusban, sőt magában az 1659. évi 15. törvénycikkben is – már elismerték a végvári kapitányok joghatóságát katonáik felett. A számos visszaélés és pusztítás miatt azonban valószínűleg ezen az úton kívánták legalizálni a királyi „vitézlő nép” feletti, nem létező joghatóságukat. A 16. cikkely tehát bizonytalan volta miatt lehetőséget és hivatkozási alapot jelenthetett a vármegyei igazságszolgáltatás jogkörének bővítésére.12 1669-ben Heves–Külső-Szolnok vármegye élt is a „törvény-adta” lehetőséggel, amikor alispánja által végrehajtást rendelt el Koháry István füleki főkapitány ellen, aki négy „eő Fölsége emlitett Füleki Vegh házabeli iratos hajduját, de másképpen (az mint asseráltatik) Ugj mint publicus malefactorok, az felljül el mult napokban az eő kegyelme [ti. a vármegyei alispán] magistratusi kezehez hozatvan, es eő kegyelme mjnd magistratus által, ezen Füleki Vegh háznak és Várának temleczeben vettetvén es ott tartatvan, azokat arra rendelt maga Emberej által azon Temleczbűl ki vétette, szabaditotta, es szabadon bocsatatta, hazank irott Teör-venjenek nilván valo lecsepüllésére és nemes vármegyek Authoritássának kisseb-segere s gyalázattjára”. Ezért a vármegye az 1659. évi 16. törvénycikk megsértése miatt a négy gonosztevő után 500-500 forintnyi exekúciót kívánt Koháry főkapitány füleki javaiból.13 Heves–Külső-Szolnok vármegye ebben az esetben eltekintett attól, 111hogy a négy katona királyi végváriként szolgált Füleken – azaz a 15. cikkelyben foglaltak vonatkoznak rá –, és pusztán cselekedetük alapján mint publicus male-factorok felett kívánt igazságot szolgáltatni. Ez azonban jelentősen sértette Koháry kapitányi jogkörét, aki erre a legbiztosabb megoldást választotta katonái megvédel-mezése érdekében.
12 Erre a problémára mindeddig – tudomásom szerint – pusztán Benczédi László tett szerény utalást. Benczédi, 1961. 170.: 23. jegyz.
13 šOBA Banská Bystrica Koháry–Coburg lt. Acta militaria, oeconomica No 3825.
A vármegyék ugyanakkor szükség esetén a 15. artikulusról sem feledkeztek meg. Amikor egy-egy végvári kapitány – miként Bosnyák Tamás a XVII. század első felében – szándékosan elmulasztotta katonái megbüntetését, a megyék az általuk máskor teljesen figyelmen kívül hagyott törvénycikk értelmében kérték a végváriak elítélését. 1669-ben a tizenhárom felső-magyarországi vármegye eperjesi gyűléséről Csáky Ferenc kassai generálisnak „az Alföldséget pusztító, marhaelhajtó és gyilkosságokat elkövető” végváriak miatt tett panaszt és kérelmezte, hogy a károk megtéríttetése mellett a főkapitány többek között az 1659. évi 15. cikkely értelmében járjon el a kapitányokkal szemben, azok ugyanis „az igassag ki szolgaltatassanak fegyverrel resistalnak … és sok fenyegetősisel [sic!] kinszeritik az Tőrvényes Processust interturbalni”.14 1670-ben Veszprém vármegye ugyancsak a 15. törvénycikk erejével rendelte el, hogy a végvári kapitányok és a földesurak az artikulusban kimondott büntetés alatt tartozzanak a károsultak számára terminust adni, továbbá vármegyei szolgabírák és esküdtek jelenlétében igazságot szolgáltatni, majd az ítéletet végrehajtatni.15 Egy esztendő múlva Sennyey István veszprémi püspök pedig követelte, hogy azon csobánci végváriak felett, akik tapolcai mezővárosában lakó katonáját „vére ki ontásaig” ütlegelték, majd hat forint értékű puskáját tőle elvették, a csobánci királyi kapitány „az Ezer hat száz őtven kilenczedik esztendőbéli tizen őtődik Articulusnak Continentiaia szerent, ratione singulorum praespecificatorum capitaneatu subiecto-rum, seorsim et singullatim Tőruént szolgaltosson, executiot, és az megirt puskárul s Test Suhadalmarul Satis factiot tétessen, sub paena praecitati articuli”.16
14 MOL P 71 Fasc. 265. (120. cs.) fol. 74–75.
15 VML VpVm Közgy. jkv. 1. köt. 205–206. pp.
16 MOL P 1863 32. t. Iratok fol. 19.
A vármegyék és a királyi kapitányok Fülekhez hasonlóan minden olyan kisebb helyen összeütközésbe kerültek, ahol jelentősebb számú végvári katona és nemes tartózkodott. 1670-ben a kékkői királyi lovas és gyalogos sereg például amiatt panaszkodott Esterházy Pál bányavidéki főkapitánynak, hogy Balassa Bálint honti főispán és egyúttal Kékkő földesura őket vicekapitányukkal együtt a vármegye törvényszékére idézte, pedig ők vétkeik miatt csak magisztrátusaik, Balassa Ádám kapitány és Esterházy generális székén perelhetők.17 Ugyanekkor azonban a Magyar és Szepesi Kamara több ízben tett panaszt és kért elégtételt a kékkői végváriak ellen, akik kincstári birtokok lakóit kirabolták és megsarcolták, egy alkalommal például 645 tallérnyi összeggel.18
17 Benczédi, 1961. 161–163.: No 1. Előfordult olyan eset is, amikor magyar végváriak felett német hadi bíróság hozott ítéletet. Az 1670-es években a sellyei magyar őrség például amiatt kesergett főkapitányának, hogy „ha valameli szegeni katona valami vetekben talal esni, nem leven veghazunkban semminemő büntető heli, akar mi aprolekisert [!] is mindgiart az nemetek keziben adattatot, baar czak egi oraigh vagi egi nap ott lett is, ha el bocza-tottak az nemetek, mindgiart egi forintot köllöt adni … ” Uo. 175–177.: No 9.
18 MOL P 1315 2. t. No 553. és No 561.
112Miként a vármegye és a jelentősebb földesurak, úgy a királyi várak kapitányai és seregbírái, sőt maguk a végvidéki generálisok is gyakran követtek el visszaéléseket joghatóságuk túllépésével. 1567-ben a pozsonyi diéta már arról hozott határozatot, hogy az ország felső részeiben alkalmazott tábori hadi bírák a nemesek jószágai és birtokjoga ügyében ezentúl ne ítélkezzenek, mivel ez sérti az ország törvényeit és szokásait.19 A rendek panaszai indokoltak voltak, hiszen Wékey Ferenc 1566-ban többek közt két királyi katona birtokperében ítélkezett. Az alperes ugyan azt állította, hogy „ez a dolog nem illetné e hadakozó törvint”, a hadi bíró azonban arra hivatkozva, hogy mindketten uralkodói zsoldért szolgálnak, végül mégis meghozta ítéletét.20 Másfél évtized múlva az országgyűlés már azt sérelmezte, hogy a végvári kapitányok gyakran beavatkoznak a nemesek peres ügyeinek intézésébe.21 Erre olykor tényleg akadt példa. 1667-ben az ónodi vicekapitány saját székén folytatott pert Török Ferenc és Török Erzsébet nádori adománnyal az ónodi várban szerzett háza felett, mellyel nemcsak azok nemesi kiváltságait, hanem az ország nádorának adományozási jogát is súlyosan megsértette. „Minthogy pedigh az ollyaten processusok eddigh szokatlanok és hallatlanok, s az véghházokban lakozó nemességh extramili-taria, főképpen az kik nem vitézlő renden valók s fizetetlenek, az kapitányok Juris-dictiojából Hazank Constitutioi szerint eximáltatnak, s főképpen quoad ejusmodi domos et fundos az vitezlő Tisztuiselőknek semmiképpen nem subjaceálnak.” Ennélfogva Wesselényi nádor kérte a kassai főkapitányt, adjon rendeletet az ónodi vicekapitánynak az általa hozott törvénytelen ítélet visszavonására.22 Emellett Füleken is előfordult, hogy a nemesek várbeli jószágai felett a kapitányok kívántak ítéletet hozni, jóllehet az 1655. évi 7. törvénycikk egyértelműen kimondta, hogy a kapitányok a végvárakban zsoldért szolgáló nemesek nem katonai jellegű ügyeiben („in rebus extra-militaribus” ) nem szolgáltathatnak igazságot, ez ugyanis a vármegyei törvényszékek hatáskörébe tartozik.23
19 CJH, 580–583.: 1567:41. tc.; MOE, V. köt. 86–87. és 90. Vö. Varga J., 1977. 444.
20 Thaly, 1898. 37–38.: No 1.
21 MOE, VII. köt. 11. Vö. 1578-ból: MOL E 204 Kubinyi Kristóf levele Kubinyi Lászlóhoz. 1578. november 2.
22 MOL E 199 IV. t/5. (11. cs.) No 501.
23 „Nobiles in confiniis stipendiarii in rebus militaribus juri militari; in rebus vero extramilitaribus comitatuum judicatui subsint [kiemelés tőlem – P. G.].” CJH, 588–589.; Pálmány, 1986. 43–45. Vö. még az 1649. évi 81. törvénycikkel, mely hasonlóképpen rendelkezett. CJH, 562–563. és Varga J., 1977. 444. (1613-ban ellenben maga a tihanyi főapát fordult Keglevics György veszprémi kapitány ellen indított birtokperében a győri hadi-székhez és ott bemutatta a pozsonyi Magyar Kamara által az apátsági birtokokról kiállított urbáriumot. PRT, X. köt. 81–85. és 767–768.: No 244.)
A véghelyek parancsnokai és seregbírái az ország nemesei mellett gyakran tettek kísérletet joghatóságuknak földesúri jobbágyokra való kiterjesztésére is. Wesselényi Ferenc, aki utóbb nádorként keményen szót emelt az ónodi vicekapitány törvénytelenségei ellen, füleki kapitánysága idején maga is megpróbálkozott bírói hatalmának ilyesfajta kiterjesztésével. 1641-ben, amikor Gömör vármegyei parasztok megölték egyik kiváló katonáját, Wesselényi maga kívánt elégtételt venni a földesúri joghatóság alatt álló jobbágyokon. A vármegye azonban kijelentette, hogy a füleki kapitány székére („ad Tribunal Capitaneatus suae Magnificentiae Dominationis”) az ország 113törvényei és nemesi szabadságjogai sérelmével sohasem fogja jobbágyait előállítani.24 Lippay György esztergomi érsek sem ismerte el Pográny Ferenc palánki kapitány seregszékének drégelyi jobbágyai felett a lesjárás elhanyagolása miatt hozott ítéletét. A kapitány tudomására hozta, hogy „az Országh kegyelmeteknek arra hatalmat nem adot, hogy az szegeniségre Töruént szolgáltasson, léwén más Magistratusok és Competens Birájok”.25 Ugyanilyen jogkiterjesztéssel megpróbálkoztak a győri sereg-bírák is. 1624-ben Visi Nagy Pál néhány nyalkai jobbágyot ítélt marhalopásért halál-ra, s Himmelreich György szentmártoni főapáti kormányzónak alig sikerült az ítélet végrehajtását megakadályoznia.26 Utódja, Horváth Ferenc seregbíró pedig a környező falvak (Sziget, Pinyéd és Révfalu) magyar lakóit vonta joghatósága alá.27
24 Merényi, 1893. 167–169.: No IV. Melléklet.
25 MOL P 287 Series II. Fasc. CC. (41. cs.) Lippay György levele Pográny Ferenchez. 1651. január 27., Szent-kereszt. Vö. az 1649:82. tc. hasonló panaszával: CJH, 562–565.
26 PRT, IV. köt. 228.
27 GyL GyV Grav. 1650. Beilage „G”
Mindezeken túl előfordultak olyan esetek, amikor a végvidéki generálisok vagy a várak főkapitányai katonáik felett sem ítélkeztek jogszerűen. 1629-ben a szendrői kapitány saját székén kívánt vicekapitánya ellen indított saját perében ítélkezni. Miután pedig az alkapitány panaszára az ügyről hamarosan Bécsben is értesültek, a Haditanács megtiltotta Bakos István kapitánynak a hasonló túlkapásokat, Pálffy István bányavidéki generálisnak pedig elrendelte, hogy a két főtiszt ügyében az ő hadiszéke hozzon ítéletet.28 Pálffy utódja, Forgách Ádám főkapitány 1650-ben amiatt kapott szigorú megrovást a központi katonai vezetéstől, hogy a Miskey István nógrádi főkapitány ellen lefolytatott hadiszéki perben a bécsi ellenőrzés során számos törvénytelenséget észleltek. Miskey tárgyalása ugyanis nem felelt meg a kialakult bírói gyakorlatnak és perbeli rendtartásnak, sőt a két példányban Bécsbe felküldött ítéletlevelek szövege sem egyezett. Emellett a bécsi katonai kormányzat szerint a kapitány elleni tanúkihallgatások sem az előírások szerint zajlottak, hiszen azokra Miskeynek nem volt lehetősége választ adni. Továbbá maga a vád sem volt teljesen egyértelmű és megalapozott, ezért Forgách kénytelen volt Miskey ellen azt elejteni és a nógrádi várban árestomba vett értékeit neki hiánytalanul visszaadni.29 Mindezek a kérdések azonban a hatásköri súrlódások témaköréből már a hadiszékek működésének gyakorlatába vezetnek át.
28 Jedlicska, 1910. 67.: No 120. Vö. Takáts, [1926.] 152.
29 MOL P 287 Series II. Fasc. HH. (42. cs.) fol. 239–241.
Röviden összegezve a hatásköri összeütközésekről elmondottakat: a XVII. század folyamán a magyar végvári társadalom hadi bíráskodási privilégiumát a legsúlyosabb támadások éppen azon nemesi vármegyék részéről érték, melyeknek megerősödésében és hódoltsági pozícióik kiterjesztésében a királyi végvárak katonasága elvitathatatlan szerepet játszott. Az állandó összeütközések és joghatósági nézet-eltérések megszüntetésére azonban vajmi kevés remény mutatkozott, hiszen az egymással is szembekerülő társadalmi érdekek „circulus vitiosus”-ából nem volt kiút. Elsősorban azért nem, mert „a végvárak kapitányi és tisztikara ugyanazon bene possessionatus köznemességből verbuválódott, mint a nemesi vármegyék tisztségviselői.”30 114Így mindig a pillanatnyi helyzet és a szembenálló felek erőviszonyai szabták meg a vitás ügyek végső kimenetelét. Mindennek ellenére a XVII. század folyamán a „vitézlő nép” sikeresen őrizte meg társadalmi önállóságának egyik legfőbb kritériumát. S noha a katonai igazságszolgáltatás gyakorlásának kérdése állandó vita tárgyát képezte, és érvényesülése vagy korlátozása a vármegyei és katonai hatóságok erőviszonyának függvénye volt, megszün(tet)ése mégsem jöhetett szóba mindaddig, amíg a század végén maga a végvári társadalom nem ítéltetett végleges felszámolásra.
30 Szakály, 1994. 17.
