Tenger,
Tenger, az a nagy, egymással összefüggésben levő viztömeg, mely a földtestnek nagyobb részét elfödi és azt síkhoz hasonlóvá teszi. Ezen síkra (T. tükrére) vonatkoznak a szárazföldi hegyek, dombok magasságának méretei. Az oceán minden oldalról körülövezi a szárazföldet és összefüggésben levő fluidumból áll. A T.-öblök és bel-T.-ek elkülönített, de el nem szakított részét teszik ezen viztömegnek, melynek nagy területét csak a kényelmesebb tájékozás szempontjából osztották fel öt fő részre, és pedig az Északi- és Déli-jeges-T.-re, az Atlanti-, a Nagy-, és Indiai-oceánra. Földtekénk nagyobb részét a T. teszi, amennyiben a föld felületének 509.950,71 km2 területéből 373.895,343 km2 vagyis az összes felületnek 73%-a esik a T.-ekre. A nagyobb viztömeg a déli földgömbön, a szárazföldnek nagyobb része pedig az északi fölgömbön az északi sark körül található. A szárazföldnek azon szgélyét, mely a T.-rel érintkezik, T.-partak nevezik. Alakra nézve magas v. meredek és lapos v. föveny T.-partot különböztetnek meg, az előbbi a T.-ről már messzire látható, meredek, magas, sziklás föld, tele földszakadásokkal, öblökkel vag fjordokkal, magas, csaknem a T.-be nyuló hegyekkel, mint Dél-Amerikának nyugati, Skóciának északi és nyugati parja, Norvégia stb. A T. vize a part alatt mély, sokszor szirtek, sziklaszigetek és zátonyokkal, amelyeken és a meredeken felnyuló partokon viharos időben igen nagy hullámtörés észlelhető. A magas partok mentén nagyobb folyók, melyek a T.-be ömlenek csak gyéren találhatók. A lapos partok alacsony, a viz tükrénél csak kevéssé magasabban fekvő földterületek és igy a T.-ről jövet még közeli távolságra is alig észlelhetők. A lapos part sokszor mérföldekre nyulik be a vizbe, ennek folytán a viz nagyon sekély, a part maga hajók által nehezen közelíthető meg, kikötői alig vannak s többnyire csak nyilt révekkel bir. A fövenypartok keletkezését akként magyarázzák, hogy a T. vagy nagyobb folyamok vize által magával sodrott kövek, homok és földrészek a part mentén lerakódnak és idő multán egymásra halmozódva a partterületet a T. vizének visszaszorítása által nagyobbítják. Ily partok nagyobb folyamok torkolatai közelében mindig találhatók; a számos homokzátony, mely helyét a vizben gyakran változtatja, a hajózást veszélyessé teszi. Beálló dagály vagy a vihar ereje által duzzasztott T. a lapos partokat sokszor és nagy távolságokra elönti, mint p. az északi német, a németalföldi partokat.
A T.-part nagyobb távolságra csak ritkán fut egyenes vonalban, hanem hol ki a T. felé, hol be a szárazföld felé kanyarodik; ha befelé való kanyarulatában a T. mélyen benyulik a szárazföldbe és ezáltal a kontinenseket alkotja, ugy ezen T.-részt mellék-T.-nek nevezik, melyet ismét bel-T.-nek hivnak akkor, ha az az oceánnal csak aránylag keskeny bejárat által van összekötve. A T.-nek kisebb behajlásait T.-öböl (golf, bai), kikötő (l. o.), rév nevekkel illetik. T.-szorulatokat, melyek két szárazföld között futnak és nagyobb T.-eket egymással összekötnek. T.-szorosnak, T.-csatornának vagy sund-nak neveznek (Közép-T. a Gibraltari szorossal). Minél több helyen és minél mélyebbre nyulik be a T. a szárazföldbe, annál jobb, miután ez az ily módon szaggatott földrésznek klimatikus és kereskedelmi viszonyaira, kulturális gyarapodására igen előnyösen hat. Európa a világrészek között a legszaggatottabb és ennek folytán lakosságának szellemi fejlődése első helyen áll. A T. a kontinensektől kisebb-nagyobb földrészeket választ el, melyeket szigeteknek neveznek (l. o.).
A T. mélységeinek ismerete még nagyon hiányos, mert az oceán egyes részein mérések még egyáltalán nem eszközöltettek, annyi azonban bizonyos, hogy épp ugy mint a szárazföldnek, a T.-fenéknek is van emelkedése s mélysége, hegye, völgye, hegyháta és mélysíkja. Általános tapasztalat az, hogy a bel-T.-ek kevésbbé mélyek, mint a nyilt oceán s hogy a T.-ek magas, meredek partok mentén vagy magas, a T.-be nyuló hegységek közelében igen mélyek, lapos partok szomszédságában pedig sekélyek. Alakra nézve a T.-fenék tehát a szárazföldhöz hasonlít: hegy, volgy, síkság a T. tükre alatt épp ugy váltakozik, mint a szárazon. A T. alatti magas hegyek csúcsai szigetek gyanánt, T.-völgyek mint oceáni mélységek és ugyancsak a viz felszine alatt elterülő magas síkok mint zátonyok (l. o.) mutatkoznak. Biztosat a T. középmélységéről nem tudnak (sőt még a gyanítások is igen eltérő adatokat nyujtanak); mig Humboldt ezt 308 m.-re teszi, Beaumont 5000 m. és Laplace 20,000 m.-ben állapítja meg, általánosságban azonban a középmélység 3500 m.-re tehető, melynek elfogadása mellett a világ-T. térfogata 1285 millió köbméterre rúg.
A T. mélységeinek kutatására szolgáló eszközök és műszerek még a mai napon is tökéletlenek (l. Mélységmérő) s ennek folytán az azokkal eszközölt mérések nem megbizhatók. Az atlanti kábel lerakásánál és tudományos expedicióknál (Challenger, Gazelle, Tuscarora stb. hajók utazásai) eszközölt mérések szerint az Atlanti-oceánban a legnagyobb mélységet, 7086 m.-t, Szt. Tamás szigetétől 85 T.-mérföldnyire északra észlelték. E mélység csupán 1843 m.-rel kevesebb, mint a Himálaja hegység Mount Everest csúcsának a T. szine feletti magassága. A legnagyobb mélységek találtattak: a Csendes-T.-ben Japántól keletre 8513 m., a Karaibi-T.-ben 6260 m., a déli Csendes-oceánban 5422 m., az Indiai-oceánban 5523 m., az Északi-sarktengerben 4846 m stb. Ezen adatok szerint a földfelület legmagasabb és legmélyebb pontja közötti különbség 17,356 m.
Minden oceánban a T.-feneket finom iszap fedi, melynek szine a partok mentén, ahol homok és a korallok mészanyaga is hozzávegyül, kék, zöld, szürke és vörös. Nagyobb mélységekben a T.-fenéken levő iszapanyag, a mikroszkópikus állatocskák maradványaiból és meszes minőségü lerakódásaiból is áll, melyek hosszu évek során át egymásra halmozódtak és mintegy réteget alkotnak. A T. a nélkül, hogy saját lefolyása volna, a legtöbb folyam vizét magába veszi, ennek folytán vizmennyiségének minduntalan gyarapodnia, tükrének emelkednie kellene, ha a felületén végbemenő folytonos elpárolgás által a levegő nagy mennyiségü vizpárákat magába nem venne, mely azután köd, eső és jégeső alakjában legnagyobbrészt ismét a földre visszaesik. A T. vizének hőmérsékét a T.-fenéken, a sark-T.-ek közelében -1,8°, a sark-T.-ekben pedig -3,5°-ban állapították meg, mig a hőmérsék a közép és alacsony szélességi fokok alatt 4-6000 m. mélységben +2° egész 2,5°, az equatoron +0,7 egész -0,6°, az equatortól délre +0,8° egész +1,8° C. Az általános statisztikai törvényeket követve, minden folyadéknak és igy a viznek felülete is a vizszintes, fekmentes állás elfoglalására törekszik s miután minden T. egymással összeköttetésben van, ugy a T. tükre is egészben mindenütt egyenlő magasan fekszik, mindazonáltal p. a Csendes-T. közepén egy 1405 m.-re terjedő depressziót mutat, mely abban lelné magyarázatát, hogy a kontinentális földanyagok vonzereje nagy mennyiségü viztömegeket magukhoz vonván, fogva tartanak; tényleg tehát a T.-ek viztükre a partok közelében magasabban áll, mint a partoktól távol fekvő középen. Befolyásolják ezt ezenkivül még a helyi viszonyoknak megfelelő attrakciós tünetek, az uralkodó szél iránya, az elpárolgást előidéző hőmérséklet, továbbá talán a beömlő folyók, folyamok vizmennyisége és kétségen kivül az apály és dagálynak változatos jelensége is, bár ezen niveau-differenciáknak okai határozottan eddig még nem voltak megállapíthatók. A T.-viz íze az egyes T.-ek szerint többé vagy kevésbbé kesernyés-sós, általánosságban a partoktól messze távol sósabb, mint a partok közelében. A só a T.-viz rothadását a legkevésbbé sem gátolja, sőt a tapasztalat azt mutatja, hogy nyugvó állapotban levő, vagyis álló T.-viz hamarább és könnyebben rothad, mint az édes viz. Ennek ellenében a sótartalom a T.-viz fajsúlyát gyarapítja, és arra képesíti, hogy rajta nagyobb terhek könnyebben úszhassanak. 1000 rész T.-viz a következő ingredenciákat tartalmazza: 26,9 rész nátriumkálit, 3,2 r. magnéziumkálit, 2,2 r. keserüsót, 1,4 r. gipszet, 0,6 r. klórkálit, 0,1 különfélét. A T.-viz átlagos fajsúlya 1,027-től 1,029 és lényegesen sótartalmától függ.
A T. szine általánosságban halvány zöldnek (T.-zöld) mondható. Ezen alapszinbe azonban a nap világítása, az égboltozat és esetleg közel fekvő T.-fenék szine folytán, nemkülönben más okokból is többféle szinek vegyülnek. Ha a nap rézsut irányban süt a T.-re, ugy a megvilágított oldalon sokszor smaragdzöld fény, az árnyékoldalon pedig biborvörös szin észlelhető. Viharos időben a T. vize zöld, csekély mélységnél fehéreszöld, szirtek közelében bárnás, sötét szinü. Meszes földet tartalmazó part a T.-viznek feltünően világos, iszapos T.-fenék pedig hamvas szint kölcsönöz; a partról nézve a T. sokszor a legszebb kék szint mutatja. Sajátságosnak mondható a T. vizének a vizben lakó állatocskáktól eredő szinezése is, mint p. a Grönlandi-tengerben 74°-től 80 szélességi fok alatt, ahol a vizben É-D. felé futó, sokszor 30-40 T.-i mérföld széles sávok láthatók, melynek piszkos zöld szine a környező kék T.-viztől nagyon elüt. A T. vize sokkal átlátszóbb, mint a sok idegen részecskéket magába felvett folyam vize. Ezen átlátszóság a partoktól levő távolsággal fokozódik s nagyobb a hideg, mint a melegebb éghajlat alatt, ami valószinüleg onnan ered, hogy magasabb szélességek alatt a T.-vizben organikus anyagrészek csekélyebb mennyiségben fordulnak elő. Vannak azonban kivételek is, igy p. a tropikus öv alatt fekvő Karaibi-T. vize rendkivül tiszta és átlátszó. Azon mélységre nézve, amelyre a napsugarak még a vizbe behatolnak, a vélemények nagyon eltérők, bár ez kétségen kivül a viznek átlátszóságától függ. Átlag ugy tartják, hogy 350-400 m.-re a T. tükre alatt már tökéletes sötétség uralkodik, 90-100 m. mélységben a T.-fenék még látható. A T. oly sokféle sajátságai közé sorolható azon tünemény is, hogy vize kivált éjnek idején foszforeszkál, vagyis fénylik, világít. Ez általános nézet szerint a vizben lakó és abban ide s tova úszók is infuzorius állatocskáktól ered (l. Foszforeszkálás). Mások ezen világítás okát nem az említett T.-i állatocskáknak tulajdonítják, hanem a T.-viz általános élettüneményének tekintik, hasonlókép a meleghez, mely a vegyi anyagcserének hű kisérője. A fénynek változatos intenzitása tehát azon energiától függ, amelylyel ezen életprocesszusok végbemennek.
A T. folytonos mozgásban van, mely által a T.-viz tisztasága nagy mérvben előmozdíttatik. Ezen mozgás kétféle: rendes és rendkivüli. A rendes mozgáshoz tartoznak az apály és dagály (l. Árapály) jelenségén kivül a T.-áramlatok, melynek előidézőjeként a szelek, a hőmérsékkülönbözetek, továbbá a viz fajsúlyának, sótartalmának különfélesége, a dagály és apály tekintendők. A T.-áramlatok között az egyenlítői áramlat (l. o.) vagy keleti áramlat első helyen említendő. Ezenkivül még számos T.-áramlat létezik, melyek legnevezetesebbjeihez tartoznak: a golfáramlat az Atlanti-oceánban, a Kuro-Szivo vagy a japáni áramlat a Nagy-oceánban, valamint a sarkvidékekről jövő hideg T.-áramlatok. Ez utóbbiak nagy mennyiségü jeget, úszó jéghegyeket hoznak magukkal. Léteznek ezenkivül még kettős áramlatok is, amelyek egymást keresztezik, vagyis egymás felett egymással határozott ellentétes irányban folynak. Igy p. a Gibraltari-szorosban, ahol egy áramlat az Atlanti-T.-ből a Földközi-T.-be a viz felszinén vezet, egy másik mélyebben fekvő áramlat ugyancsak a szoroson át a Földközi-T.-ből az Atlanti-T.-be folyik. Hasonló kettős áramlatokat a Boszporusban, a Bab-el-Mandeb szorosban, a Vörös-T. bejáratánál és a dán Sundban is észleltettek. A T. vizfelületének egyensúlyát az említetteken kivül még a tartós szelek és a viharok által okozott hullámmozgások is zavarják (l. Hullám). A T. mozgásához számíttatnak még az örvények is, vagyis oly helyek, ahol a viz nagy erővel körben mozog. A legnevezetesebb örvények egyike a mahlströmi örvény, az ókorban a Scylla és Charybdis. L. még Tengeri tudományos expediciók.
