Neo-latin nyelvek
Neo-latin nyelvek (máskép román) néven azon különböző nyelvjárásokat értjük, melyek az ókori római vagy latin nyelvből (l. o.) fejlődtek ki. Olaszország ('Itália, melynek az oszk Vitel(l)iu felel meg) volt a N. bölcsője, melyeket ugy tekinthetünk, mint a latin nyelv, még pedig nem az irodalmi, hanem a sermo rusticus, vagy lingua vulgaris modern (ezért neo-latin, a. m. új-latin) kialakulásait. Hogy csakugyan a római köznyelv az, mely az N.-ben tovább képződött és fejlődött, legjobban bizonyítja két körülmény: az egyik az, hogy a N., bár egymástól függetlenül fejlődtek, nyelvtani szervezetükben egymással megegyeznek; a másik az, hogy a Rómában beszélt köznyelv, az egykori irók és feliratok tanusága szerint már régebben felvette azon átalakulásokat és formákat, melyek a N. lényegét és további fejlődésük alapját teszik. Legfeljebb csak a különböző kiejtést, vagy egyes szavak különös képződését lehetne kifogásolni, de ebből még korántsem következik, mint Littré véli, hogy a N. nem fejlődhettek a rómaiak latin nyelvéből. A rómaiak politikai uralmának terjdedésével a világbirodalomba tartozó tartományokban csakhamar közhasználatos lett a hódítók nyelve is, amely, ha már az őshazában sem maradt fenn eredeti tisztaságában a köznép beszédén, még inkább elkorcsosult és több idegen elemet vett föl magába a leigázott népek nyelveiből. Ezen idegen elemek genealogiája és története a N. szótárában még nincs teljesen kimutatva; de már az eddigi kutatások alapján is állíthatjuk, hogy legnagyobb részük germán eredetü, nem sok bennük az új-görög elem, mig az arab csak Sziciliában és a Pirenei félszigeten jutott beléjük, ellenben kevés kelta elem maradt meg Galliában, csekély az ibercius Spanyolországban és még csekélyebb az italicus (oszk, etruszk, umbriai stb.) Olaszországban.
Az oláh nyelv (l. Román nyelv) mellőzésével, a N. zónájának határait Európában következőképen állapítjuk meg: É-on a La Manche-csatorna s az a vizszintes vonal, mely Belgiumon át, Gravelintől Eupenig megy; Ny-on az Atlanti-oceán, D-en a Földközi-tenger, K-en az Adriai-tenger Ny-i partja s az a függélyes vonal, mely Eupentől az Alpesekig megy. E zónában a N.-nek nyolc fő csolportját különböztethetjük meg, amelyeknek mindegyike saját, különálló jelleggel bir és ismét számos dialektusra oszlik, e fő csoportok (K-ről Ny.-felé haladva); a ladin, az olasz, a francia, a provençal, a franco-provençal (l. Provençal nyelv), a katalán, a spanyol és a portugál, mindezek lényegét és ismertetéseit l. az egyes alcímek alatt. Nem nehéz megokolni azt a késedelmet, melylyel a N. az irodalmilag már rég kihalt latin nyelv örökébe léptek. Először is a latin nyelv a középkorban egy nemzetközi nyelv szerepét vitte, amelyet nemcsak azért volt nehéz végkép elejteni, mert ugy az egyház, mint az állam közigazgatásának hivatalos közege volt, hanem azért is, mert az egyes fejlődő nemzetek köztudatában még élt a klasszikus római nyelv dicsőségének elmlékezete, amelylyel szemben a dísztelen dialketusok nem igényelhették maguknak az irodalmi nyelv méltóságát. Azt a korszakot, amelyben a N.-en irni kezdtek, két időszakra oszthatjuk: melyek közül az elsőt a dialektusok, a másodikat az irodalmi nyelv időszakának nevezhetjük, a kettő közt az a pont von határt, amelyben a dialaktusok valamelyike kiemelkedik a többi közül, s egy egész nép irodalmi nyelve lesz.
A N. filologiájának első művelője Diez (l. o.) volt, aki Grammatik der romanischen Sprachen c. művében először mutatta ki a N. összetartozását s egyúttal tudományos alapon igyekezett azokat az eredeti latin nyelből leszármaztatni. Etymologisches Wörterbuch der romanischen Sprachen c. műve még ma is igen becses forrás. Utána legnagyobb érdemeket szerzett az olasz Ascoli (l. o.), kinek Archivio glottologico italiano c. gyüjteményes kiadványa számos érdekes és vitás kérdést hozott tisztába. A N. filologiai tudományának és kutatásának jelen állását Gröber Grundriss der romanischen Philologie c. nagy munkája világítja meg, mely a legutolsó eredményeket is összegezi. Meyer-Lübke megirta két részben a N. új grammatikáját (I. rész fonetika; II. rész morfologia), mig az etimologiára Körting Lateinisch-romanisches Wörterbuch-ja szolgál bő adatokkal.
