Német művészet.
Német művészet. Eredeti, ős germán művészetről szó sem lehet. A római gyarmatosítás korában északon is elterjedt a klasszikus művészt, durvább alakot öltött ugyan, a nélkül azonban, hogy eredeti művészi gyakorlat nyomai benne észrevehetők volnának. A germán törzsek közül főleg a longobardok és frankok területein fejlődött magasabb fokra; de még a Karolingok idejében, Nagy Károly udvarán is a római és ókeresztény művészetet találjuk a nemzeti helyett. Bár p. az ércöntést Aachenben is gyakorolták, a szobrászoknak egész a XI. sz.-ig a gall-római művészet voltirányadója, a különböző kolostortemplomok festményei pedig elpusztultak, legföljebb a festők neveit ismerjük. Fontosabb a minimumképek nagy tömege, mellyel már a VI. sz. óta a bibliás , evangeliumos könyveket, a zsoltárokat stb. diszitették. A művészetnek ez az ága a Karolingok és Ottó idejében aránylag nagyon kifejlődött, de még mindig kezdetleges. A természethűség igen csekély, az arc alig emberi, a test egyes részei aránytalanok, a növények, állatok az élettelen természet ábrázolása csinos, díszítő hatásu, de legkevésbbé sem természethű. A mellett még mindenütt meglátszik a római-ókeresztény-bizánci művészet hatása,igy az oberzelli Szt.-György-templom falfestményeiben a X. sz. végéről, valamint ezen kor elefántcsont faragványaiban is, melyek közül Tutilo (megh. 911.) két tábláját St. Gallenben tartják a legrégiebbeknek.
A XI. és XII. sz.-ban. a román építési mód (l. Építészet) korában, a művészet a román népek köréven fejlődött ki: Németország azokkal áll összeköttetésben. A haladás eleinte igen csekély, technikai tekintetben még inkább hanyatlásról lehet beszélni, mindazonáltal a nemzeti jellegü, szabadabb, monumentális művészet kezdete a XI. sz. első tizedeibe esik. A német tartományok közül főleg Szászországban, itt pedig Hildesheimben indult virágzásnak, hol Bernward püspök (megh. 1023.) maga is tevékeny részt vett a művészetben. Művészi értékről, önállóságról ugyanalig lehet szó, p. a hildesheimi Bernward-oszlopnál vagy a székesegyház érckapujának domborműveinél: a legkorlátlanabb, művészietlen realizmus uralkodik. De a kezdet megvan. A horni u. n. Extern-kövek domborművei, a magdeburgi és merseburgi síremlékek, az augsburgi székesegyház kapujának domborművei csak lassu fejkődést mutatnak: nem annyira a művészi, min inkább a vallásos, oktató törekvés az irányadót Technika dolgában a legfejlettebb a művészi ipar, az ötvösök, ércöntők, szőnyegszövők és himzők munkája. A XI. sz. végétől fogva finomul a művészet, a XII. sy. folyamán mind jobban kifejlődik, nem annyira a csúcsíves építés, mint inkább a kor általános művelődési föllendülésének hatása alatt. A falfestészet különösen a rajna melléki vidékeken lendül föl. A brauweileri káptalanterem mennyezetképei és a schwarzrheindorfi alsó templom falfestményei (1151-57) természethűség, világos elrendezés, kifejezés dolgában mér nagy haladást mutatnak, még inkább a braunschweigi székesegyház falfestményi a XIII. sz. elejéről. De a festészet emlékei nagyrészt elpusztultak. Jobban követhetjük a szobrászat fejlődését. A XIII. sz.-ban már önálló, monumentális. Különösen Szászországban érezhető a fokozatos fejlődés:ott volt a legélénkebb az érzék a formák szépsége iránt. Wechselburgban az oltár alakjai, a szószék pompás domborművei, Freiburgban a hires «arany kapu»szoborművei, főleg azonban a naumburgi templom szentélyének nemes, egyéni jellegü szobrai (XIII. sz. második fele) a legkiválóbbak. Vesztfáliában a münsteri és paderborni székesegyházak kapuzatai és a magdeburgi székesegyház szoborművei képviselik a föllendülést, Németország déli részében a banbergi székesegyház számos kitünő szoborműve.
A XIII. sz. végétől kezdve a csúcsíves építészet föltétlenül uralkodik a szobrászat fölött. Ez építési mód sajátos jellege hozta magával, hogy a szobrászati dísznek kevesebb lett a helye, alárendeltebb a jelentősége. A természet formái iránti érzék csökken, lábrakap a stilizálás, de tagadhatatlan, hogy a lelki élet kifejezésére nagyobb gondot fordítanak, mint azelőtt. A freiburgi (Breisgau) monostortemplom szobrai (1270 körül) még az előző kor legjobb műveire emlékeztetnek, de a strassburgi és kölni székesegyházak szobrai már nagyon modorosak, tulzottak. 1373-ból való szt. György ércszobra Prágában, Clussenbach (Kolozsvári) János és György műve, a kor legjobb műveinek egyike. Igazi virágzást azonban csak Nürnbergben mutathat föl a szobrászat, hol az új templomok többé-kevésbé sikerült szobrászati díszt kaptak; ott áll a hires «szép kút» is. Nagyon fontos szerepük van a mindenütt nagy számmal állított síremlékeknek; mind jobban virágzik a művészi ipar, mig a fafaragás, a N. e sajátságos ága, is kifejlődik. A festészetnek még kisebb lett a szerepe a csúcsíves építés uralma alatt. Alig volt már hely számára. A fönnmaradt emlékek csekély számuak és nem is tüntetnek föl haladást. Helyüket a csúcsíves templomok pompás festett ablakai fogalták el; a művészetnek ez az ága szinte páratlan tökéletességre jut. Igen érdekesek e kor miniumképei is, melyek most már költői műveket is díszítenek (p. a hires Manesse-féle kézirat a XIV. sz. elejéről) és a fölfogás világiasabb irányáról tanuskodnak.
Nagy változás áll be a XV. sz. második felében. Németországban is föllép a renaissance, amennyiben a szobrászat és festészet fölszabadulnak az építészet nyüge alól és önállóan törekednek céljuk, a természet hű, művészi ábrázolása felé. Kevésbbé monumentális ez a művészet mint az olasz, de népiesen, nemcsak a templomok, nyilvános épületek díszítésére szorítkozik, hanem behat a polgári házba is, kevésbbé nagyszerü, de bensőbb, őszintébb. A természet ábrázolásának fokozott valószerüsége, a világi művészet érvényre jutása az egyházi mellett, a művészi ízlés terjedése a sokszorosító művészetek fejlődése következtében: ezek a kor művészetének ismérvei; legjobban jellemzi azonban a német szellem diadalát az a bensőség, a lelki életnek az a megkapó kifejezése, mely e kor műveiben nyilatkozik. A XVI. sz. első negyedében a humanizmus és a reformáció nagy mozgalma gyakorol döntő hatást a szellemekre, mig a művészi elmélet kifejlődése még növeli a produkció öntudatosságát.
Két nagy csoportba oszthatók a virágzás e korának szobrászi iskolái. A jelentékenyebb a délnémet csoport, a frank területtel, különösen Nürnberg városával az élén, mig Németország északi része, kivált eleinte, technika dolgában még nagyon hátra van, ugy hogy délnémet művészek dolgoznak északon is. S dél visszautasítja az olasz művészet hatását, mig észak a szomszédos Németalföld befolyása alatt áll. A nürnbergi nagy mesterek föllépése előtt is már virágzott a szobrászat mindhárom ága: a fa-, kő- és érc-szobrászat. Wohlgemuth Mihálynak (1434-1519) nagy műhelye volt, ahol főleg az oltárok fából faragott, festett és gazdagon aranyozott alakjait készítették. Az ő műhelyében dolgozott Stoss Veit (megh. 1533.) is, a hires fafaragó, aki már szülővárosában való letelepedése előtt nemcsak Krakóbak, hanem Felső-Magyarországban (Lőcse, Bártfa) is működött. Művei a természethűség és kifejezés mellett olyan érzéket tüntetnek föl a formák szépsége iránt, mely a N.-ben addig példátlan volt. Fiatalabb kortársa, Kraft Ádám (megh. 1507.), korának legnagyobb kőfaragója. Az ő művei már anyaguknál fogva egyszerübek,ódonabb jellegüek, de olyan nemes nyugalom, komoly kifejezés, mély érzés van bennük, amilyent Stoss alig ért el. A fejlődés azonban Vischer Péterben (megh. 1529.), a hires ércöntőben érte el tetőpontját. Művei a német szellem legszebb alkotásai közé tartoznak. Ismerte és fölhasználta már az olasz renaissancs formáit is, de művészete mégis igazán nemzeti mard. Nürnberg mellett Würzburg is fölmutathat Riemenschneider Tilman (megh. 1531.) személyében egy kiváló fa- és kőfaragómestert, kinek műveiben az érzések kifejezése néha érzelgősségig fokozódik. A sváb terület egyes városaiban is, Rothenburgban, Tiefenbronnban, Nördlingenben, Stuttgartban, Augsburgban ez időben kiváló szobrászi művek készülnek, mig Bajorország, Ausztria és Tirol szobrászai közül a legkiválóbb Pacher Mihály (megh. 1498.), a hires tiroli fafaragó, kinek műveiben erélyes, józan az ízléstől és szépérzéktől mérsékelt naturalizmus nyilatkozik. Németország északi részében kevésbbé önálló a szász iskola; nem is képes nagy művészeket fölmutatni. Mindazonáltal különösen a kőplasztika terén sok derék alkotás jött létre. A Közép-Rajna területén kevés szobormű maradt fenn, a Rajna alsó folyása mellett meg főleg Németalföld hatása alatt áll a szobrászat: ügyes, festői elrendezésü, elbeszélő jellegü, genreszerü fölfogásu (Mária-oltár a calcari plébánia-templomban; Krisztus kigúnyolása a xanteni székesegyház külsején). Vesztfália különösen a fafaragás terén sok jót alkotott,mig egészen északon, Schleswigben Brüggemann Hans (1515-21) a legnépszerübb német szobrászok egyike; faragott oltáraiban tősgyökeres erőről, drámai fölfogásról tesz tanuságot.
Még erősebben nyilatkoznak az új irányok, az új célok, az új fölfogás a festészet történetében. A falfestés persze most is a háttérben marad, annál tágabb kört ölel föl a festészet többi ága. A fametszés (1420 körül) és a rézmetszés (1460 körül) föltalálása a képzelet érvényesítésének új tért nyitott és a művészetet a nép alsóbb köreiben is terjesztette. Az ország D-i és ÉNy-i része most is előbbre van a haladásban,mig az É-i és K-i rész elmaradt. A régi iskolák között a legnagyobb jelentőségre a kölni tett szert. Lochener István mester kölni oltárképe (1426) a német festészet első nagy diadala. Az alsó Rajna vidéke és Vesztfália festészete németalföldi hatás alatt fejlődik ki. Elzászban Schongauer Márton (megh. 1488.) a technikában szintén a flandriai hatást juttatja érvényre, különben festményeiben és metszeteiben érzésre és fölfogásra nézve egészen német, néha fantasztikus szellem. A sváb területen kívül az ulmi Schüchlin és Zeitblom és a tiefenbronni Herlin válnak ki, de valamennyit fölülmulja az idősb Holbein János (megh. 1524.) Augsburgban, kinek műveiben a kérlelhetetlen természethűség és drámai erő a renaissance művészi fölfogásával egyesül. Nürnbergben Wohlgemuth Mihály az irányadó mester. Nagy szeretettel ábrázolja a természet legapróbb jelenségeit is, de alakjaiba még nem képes igazi életet önteni. Bajorországban és Ausztriában is föllendül a festői tevékenység, a nélkül azonban, hogy igazán kiváló művészek nevével találkoznánk.
A nürnbergi Dürer Albrechtban (1471-1528) éri el a festészet a tetőpontot. Eredetisége, gondolatainak bősége és mélysége, komoly, sokszor hatalmas képzelete, gazdag, igazán német érzésvilága, a természethez való ragaszkodása és sokoldalusága szinte páratlan. Főleg metszeteivel, rajzaival tartós, napjainkig tartó befolyást gyakorolt a német művészetre. Elméleti munkái új korszakot jelentenek a művészi nevelésben. Tanítványai, utánzói közül Schäufelin János, kulmbachi Suess János, Pencz György és a «kis mesterek» csoportja, főleg a Beham testvérek és a Hirschvogel-család nevezetesek, kivált azonban Altdorfer Albrecht (megh. 1538.), kinek festményein és metszetein az élettelen természet olyan nagy szerepet játszik. Szászországnak Dürerrel egykoru mestere, id. Kranach Lukács (1472-1553), termékenységre nézve talán fölül is multa amazt, de alaposság, gondolatbőség, érzés és formaérzék dolgában messze mögötte marad, mig az aschaffenburgi Grünewald Mátyás önállósága, különös, fantasztikus festői fölfogásánál fogva a német festészet egyik legérdekesebb jelensége. Az ő hatása alatt fejlődött ki Balding János (megh. 1545.). Nürnberg mellett Augsburg mutathatja föl a legnagyobb mestereket. Itt élt az id. Holbein, itt dolgozott Burckmair János (1473-1531), itt lépett föl a hires ifj. Holbein János (1497-1543), Dürer egyetlen igazi vetélytársa, aki ugyan kevésbbé volt mély és alapos amannál, de frissebb, festőibb fölfogásu, szabadabb szellemü és nem kevésbbé sokoldalu, mint ő. Németország egyéb területei szegényebbek voltak kiváló művészekben. Svájc alig mutathat föl nevezetesebb festőt; az alsó-rajnai iskola, mely nagyon németalföldi hatás alatt állott, talán csak Bruyn Bertalant (1493-1556); Vesztfália Aldegrever Henriket, a kitünő rézmetszőt.
Szomoru változás áll be a XVI. sz. második felében. Az olasz renaissance, amely eddig csak egyes formákat szolgáltat a művészeknek, diadalra jut. Az építészetben képes volt a német szellem az ellentmondásokat többé-kevésbbé kiegyenlíteni, de a szobrászat és festészet menthetetlenül idegenné, üressé, modorossá válik. Ez a N. nemzetietlen kora. Számra nézve sohasem volt nagyobb és gazdagabb a szobrászi produkció, mint e kor kezdetén. De a nagy mesterek meghaltak, utódaik v. egészen haszontalanok, v. külföldiek. Az üres, fölületes formaszépség üli diadalát. Síremlékek, díszkutak stb. foglalkoztatják a művészeket. A külföldiek, többnyire hollandiaiak, játszák a jő szerepet. A németek inkább ügyes mesteremberek. Münchenben Pieter de Witte dolgozott; Miksa császár síremlékét Innsbruckban Colins Sándor fejezi be, Augsburgot Adrian de Vries díszíti kutakkal.
A festészetet is nagyon pártolták a műkedvelő udvarok, de többnyire külföldi művészeket foglalkoztattak. A népies rézmetszés azonban tovább virágzott, habár kissé modoros alakban, Solis Virgil, Amman Jost, a Sadeler- és Kilian-családok műveiben, mig a házak homlokzatai befestésének új divatját Bocksberger János gyakorolta sikerrel. Azok közül, akik függőképeket festettek, a legjelentékenyebbek: Mülich János (1515-72), Rottenhamer János (1564-1624), főleg azonban Schwartz Kristóf (1550-96). Természetes, hogy a harmincéves háboru alatt a művészi tevékenység majdnem egészen szünetelt; azután is csak lassan kezdett emelkedni. A jelesebb művészek külföldre, többnyire Németalföldre és Olaszországba vándoroltak. A XVII. sz.-beli német festők között a legkiválóbb a frankfurti Elsheimer Ádám (1578-1620), kinek festői iránya a németalföldi festészetre is nagy hatást gyakorolt. Sandrart Joakimnak (1606-84) inkább elméleti tevékenysége nevezetes, mig Roos F. Péter (Rosati Tivoli) egészen olasszá vált. A középnémet területen számos, de többnyire jelentéktelen festő működött; legföljebb Rugendas és Ruthart érdemelnek említést. Az osztrák tartományokban, a sok udvari festő dacára is, talán csak a Hamilton-család kiválóbb. A kor legjobbjai közé tartozik a magyar eredetü Kupeczky János (1666-1740), aki Bécsben és Nürnbergben dolgozott, továbbá az északnémet Paudiss Kristóf és a schleswig-holsteini Ovens Jürgen (1623-79). A XVIII. sz. egész folyamán szó sem lehet a művészet népszerüségéről. Mig az előkelő körök lassanként kiheverték a XVII. sz. bajait, a nép még sokáig nem gondolhatott művészi élvezetre. Szellemre nézve is idegen e művészet: francia, olasz és hollandiai befolyások az irányadók. A barok és rokokó építészet uralkodik.
A szobrászat terén Poroszország mutathatja föl a legkitünőbb művészt Schlüter Endre (1666-1714) személyében, bár az ő rendkivül hatásos műveiben is tulnyomó a németalföldi befolyás. Némileg párhuzamos jelenség Schlüter berlini működésével Donner Ráfael György (1692-1741) bécsi tevékenysége, de ez amannak barok irányával szemben a természetet és az ókori művészetet tanulmányozta és ezen törekvésével nagy hatást gyakorolt a következő nemzedékre. A berlini Schadow János Gottfried (1764-1850) már nagy sikettel követi ezen az úton. Még lassabban fejlődött a festészet. Alig volt életereje és nem hogy a természethez tért volna vissza, hanem a század második felében Olaszországban az ókor és a renaissance művei közt keresett okulást. Donner Boldizsár (1685-1749) a hires arcképfestő, Ridinger János Illés (1698-1767) állatfestő, az eklektikus Dietrich Keresztény (1712-74) és Oeser Ádám (1717-99) csekélyebb jelentőségüek, mig Chodowiecki Dániel (1726-1801) és Graf Antal arcképfestő (1736-1813) a német realizmus derék képviselői; az ünnepelt Mengs Ráfael (1728-79) legkiválóbb képviselője a klasszicista iránynak, melynek olyan messzemenő és részben káros következményei lettek.
A XIX. sz. kezdetén a klasszicizmus uralkodott, melynek atyja Carstens, terjesztője Mengs volt. A szobrászat mindenütt elmaradt a festészet mögött, de Berlinben Rauch Keresztély Dániel (1771-1857) személyében (ugy mint az építészet Schinkelben) a legkiválóbb és legbefolyásosabb mesterek egyikét nyerte. A romanticizmustól, mely időközben elterjedt, távol maradt, de a klasszicizmusnak sem volt rabja, csak a szobrászi hatás tisztaságát tanulta el tőle; a jellemzés, egyénítés a természet megfigyelésén alapul. Sokkal csekélyebb jelentőségü a müncheni Schwanthaler Lajos (1801-48), ügyes, sokoldalu, de fölületes művész. A következő nemzedék szobrászai majdnem mindnyájan Rauch tanítványai; így Drake Frigyes, Schievelbein Herman, Bläser Gusztáv, Kiss Gusztáv, Afinger Bernát, művészetének örököse azonban Rietschel Ernő (1804-1861) lett, akinél a klasszicizmus már nagyon a háttérbe szorult és a természet megfigyelése és igazi szobrászi érzék foglalta el helyét. Mellette főleg Hähnel Gyula (1811-91) a gyöngéd, költői fölfogásu művész gyakorolt hatást a fiatalokra, kik közül Donndorf Adolf és Schilling János a legkiválóbbak. A fejlődés további folyama nagyobb küzdelmek nélkül ment végbe. Csak Begas Reinhold realizmusa talált heves ellenzékre. Ma már azonban nemcsak a genreszerü szoborművekben, hanem a monumentális jellegü szobrokban is többé-kevésbbé érvényesül a realizmus. Német festészet a XIX. sz.-ban, l. Modern festészet.
