Marmont
Marmont (ejtsd: -mon) Ágost Frigyes Lajos Viesse de M., Raguza hercege, Franciaország marsalja, szül. Châtillon sur Seineben 1774 jul. 20., megh. Velencében 1852 márc. 2. Toulon ostrománál megismerkedett Bonapartéval, aki őt 1796. Szárnysegéde gyanánt az olasz hadjáratba vitte magával. Hősiességgel harcolt Lodi mellett (1796 máj. 10.), mire a köztársaság díszkarddal tüntette ki. Castiglione mellett (aug. 5.) ő döntötte el a győzedelmet tüzérsége élén és dec. 14. rohammal vette be a San Giorgio hídfőt. E diadal után Bonaparte az ellenségtől elvett 32 zászlóval a direktoriumhoz küldötte. 1798. Egyiptomba kisérte Bonapartét, ahonnan tábornoki ranggal tért vissza (1799). Brumaire 18. után az államtanács tagja lett. Az 1800-iki olasz hadjáratban a tüzérséget vezényelte s kitüntetéssel harcolt a marengói csatában. Azután a Németalföldre rendelt csapatok parancsnokává nevezték ki. 1805. átkelt a Rajnán és Napoleonnal Ausztriába nyomult, a pozsonyi béke megkötése után pedig Dalmáciába küldték, hogy a raguzai köztársaságot az oroszok és montenegróiak ellen megvédje. 1807 okt. 31. megverte az oroszokat Castelnuovónál és azután Raguzát kormányozta 1809-ig. Érdemeinek elismeréséül a császár Raguza hercegévé nevezte ki. A wagrami csata után (1809 jul. 6) az előhad élére került, melylyel az osztrákokat Znaim mellett megverte; ezért Napoleon Franciaország marsaljává nevezte ki. Azután 18 hónapon Illiricum főkormányzóságát viselte, miközben pompás országutakat építtetett, 1811. pedig a császár Masséna helyébe Portugáliába küldte. Itt azonban szerencséjeelhagyta. 1812 jul. 22. szerencsétlen csatát vívott Salamanca mellett (Welington ellen), amelyben egy golyó jobb karját zúzta össze. Még fel sem épült, midőn a császár Németországba rendelte és a hatodik hadtest vezérletét bizta rá, melynek élén M. (1813) Lützen, Bautzen, Drezda, Möckern mellett harcolt. 1814. majdnem valamennyi csatában részt vett, melyek Páris bevételét francia földön megelőzték. 1814 márc. 30. rendületlen kitartással védelmezte Páris keleti oldalát; este felé mindamellett kénytelen volt kapitulálni, mire seregével Essonneba (Fontainebleau mellé) vonult, ahonnan az ideiglenes kormánynyal és a szövetségesekkel tárgyalásokat folytatott oly célból, hogy Napoleon leköszönése esetén a trónt a római királynak biztosítsa. Emiatt azonban Napoleon és a bonapartisták árulónak tekintették. XVIII. Lajos megerősítette őt méltóságaiban és hivatalában s Franciaország papirjévé és atestőrség fejévé nevezte ki 1815 márc. 20. Lajos királyt Gentbe kisérte. 1826. mint rendkivüli követ ment Szt. Pétervárra, hogy Miklós cért trónralépéese alkalmából üdvözölje. 1830 jul. 26. átvette Károly parancsára az első katonai hadosztály parancsnokságát, de a felkelő fővárost ő sem birta lecsendesíteni, mire jul. 29. este hatezer svájcival és katonáival Párisból kivonult. Harmad napon X. Károly királylyal külföldre menekült, később pedig beutazta Angol-, Spanyol-, Orosz- és Törökországot. Utolsó éveit Bécsben és Velencében töltötte. 1852. azon fáradozott, hogy a francia legitimisták és orleanisták fuzióját létrehozza, mi azonban nem sikerült. Útleirásai 6 kötetben jelentek meg (Páris 1837); megemlítendő továbbá Esprit des institutions militaires (u. o. 1845, németül Berlin 1845) c. műve. Emlékiratai (Mémoires, Páris 1856-57, 9 köt.) nagy feltünést keltettek és heves felszólalásokat és támadásokat vontak maguk után; ezek közül megemlítendő Laurent Réfutation (u. o. 1858) c. könyv.
