Magyar zene,
Magyar zene, manapság már nemcsak ismeretes az egész művelt világban, hanem lényeges szerepet is játszik a nemzetközi zenecsaládban, mint annak egyik többé nem ignorálható kiegészítő, még pedig sajátlagos jellegü része. E nemzetközi jelentősége azonban csak a legutóbbi 6-7 évtized alatt fejlődött ki, a közlekedési eszközök megkönnyítése, a cigány zenésztársulatok külföldi utazásai, a Magyarországon ez idő alatt megfordult idegen művészek közvetlen érintkezése, az 1848-49. események után támadt nemzetközi érdeklődés, de legfőképen Liszt Ferenc óriási propagandái s magyar rapszodiái folytán. A műtörténelem Magyarországon nem jegyezhet fel évszázadokon át folytatott fokozatos kifejlődést. A keresztény vallással hazánkban is meghonosult. Ambroziánus és Gregoriánus egyházi énekek a régi magyarokét is gyökeresen átalakíták s miután a beözönlött keresztény papok idegen nemzetek fiaiból kerültek ki, természetszerüen azon voltak, hogy az ős magyar vallási énekek legutolsó nyomait is megsemmisitsék. Későbben, mikor a magyarok közül is többen beléptek a papirendbe, azok közül többen magyar szellemü egyházi énekeket szerzettek, de azokat az idegen befolyás folytán már az I. Kálmán király alatt hozott törvény szerint (1112) csak zsinati helybenhagyás mellett volt szabad a magyarországi egyházi énekek közé felvenni.
A magyar történelem e korból több ily szerzőt említ fel, a többek közt: Vásárhelyi Andrást, ki a boldogságos szűz Máriához mint Magyarország védasszonyához irt egyházi énekeket, s amaz ismeretlent, kinek Szt. István királyról szóló éneke 1454. Nürnbergben jelent meg nyomtatásban s amely - első versszakáról itélve - ugyanaz, melyet még manapság is szokás énekelni Budán, Szt. István napján. A keresztény egyházi énekek elterjedésével az oly intézetek életbeléptetése is szükségessé vált, hol papi s világi növendékek egyaránt kellő oktatást nyerjenek az ének- és zenében. Igy Gellért püspök már a XI. sz.-ban alapított ily iskolát Csanádon, hol bizonyos Walther nevü tanár oktatta az éneket és zenét. Más püspökök is követték a példát, a magyar családok pedig örömmel küldték oda fiaikat, hogy a műveltség egyik kellékét megszerezzék. Az orgona elterjedése szintén nagyon elősegité a magyar nép ének- és zeneérzékét. De az egyházi ének és zene mellett a világi sem maradt egészen parlagon az akkori századokban. A XIII-XIV. sz.-ban főleg a hősi s történeti énekek emelkedtek ki, melyeket a dalnoki rend mind tovább terjesztett. E korban a hegedősök adták a nép közt szájról szájra a szerencsétlen Zách Klára és Kont István s társainak véres történetét, költemény s dal alakjában, s ezeket Turóczy szerint még Mátyás király korában is énekelték lant vagy koboz mellett. A hegedősöknek leggazdagabb költői s zenei feldolgozási anyagául szolgált Nagy Lajos és a Hunyadiak dicső kora, ennek azonban megvolt az a hátránya, hogy sok idegen elem vegyült a magyar népének és zene közé, melyet különben nagyban előmozdított a magyar királyok nagymérvü pártolása, melyben a dalnokrendet részesíték. Mátyás király udvara hires volt a művészetek pártolása tekintetében. Visegrádi udvari kápolnájában ezüst siposorgona zengett, budai kápolnájában pedig énekes miséket lehetett hallani.
Ami a magyar népdal és tánc-zenét illeti, régi zöngjelzési adatunk a két Passamezzo ongaro (lassu magyar) és Saltarello ongaro cimen 1572-1577. Strassburgban megjelent kiadvány, mely akkoron a főúri körökben divatozott palotás és friss stilust lett volna hivatva feltüntetni. Farkas András egyik ismert legrégibb költő- és zenésznek Cronica de introductione Scyttarum in Ungariam et judeorum de Aegypto cimü szöveges éneke a XVI. sz.-ból, mely Gálszécsi Istvánnak a Keresztényi tudományról szóló s Krakóban 1536. megjelent munkájában található; továbbá: Bathizi Andrásnak, A drága és istenfélő vitéz Gedeonról (1540); Az istenfélő Susanna asszony históriája (1541) és Izsák patriárka szent házasságáról, valamint Rajnai Gáspárnak Dávid királyról szóló éneke (1549), már címüknél fogva is mutatják, hogy hangjelzéseik nem vonatkozhatnak a magyar dal s zene jellegének a feltüntetésére. Mindezek a magyar tudományos akadémia könyvtárában őrzött Hoffgreff-féle énekgyüjteményben találhatók fel.
Több mint valószinü - amint az egészen a jelen század elejéig konstatálható -, hogy a magyar dal s zenének két különböző álláspontja s jellege létezett. Az egyik, melyet a nép ajkáról sohasem kótáztak le, s a másik, melyet az akkori kótairástudó műveltebb magyar írók s zenészek idegen befolyások alatt tettek le hangjegyekre. Ez időben a magyar népdalok kifejlődésére legnagyobb befolyást gyakoroltak az egyházi korálok és énekek, s kivált azok, melyeket a protestáns vallás hazánkban is meghonosított. Tinódi Sebestyén, az utolsó magyar lantos históriás énekeit s nemzeti dalait a XVII-XVIII. sz.-ban lassankint aztán maga a magyar nép folytatta amint ezt a Bocskay, Bethlen, Thököly s Rákóczi korszakokban már tömegesen felmerült dalok, énekek kellően igazolják, melyek nemzedékről, nemzedékre szálltak. A folytonos harcias élet aztán a régi tábori zenét is mindjobban kifejleszté, a cigányok közbejöttével pedig mindinkább átidomult az a magyar kedély, természet s hangulathoz: tánc-zene s hallgató nóta alakjában. Ez átalakulási forrongás majd két századig tartott, a mohácsi vésztől kezdve egészen II. Rákóczi Ferenc koráig. Magyar királyi udvari élet nem létezvén hazánkban s főuraink legnagyobb része a bécsi császári udvari körökkel azonosítván magukat, a magyar középosztályu nemesség pedig más ügyekkel lévén elfoglalva: a magyar dal a zene egyedül a nép és cigányok gondjaira, ápolására lett hagyva.
A magyar dal s zene általánosabb fellenditésére a leghatalmasabb lökést II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, annak szerencsétlen kimenetele s ugy maga a fejedelem, mint társainak kibujdosása adta. E szomoru katasztrófára a magyar népköltészet, a maga ős erejével jajdult fel s különféle szövegeket hozott forgalomba, melyek elől a magyar nemzet összességének egy osztálya sem zárkózhatott el s hogy aztán ezek nyomában dalok, énekek s nóták keletkeztek: a dolog természetéből folyt s ettől kezdve lehet számítani az igazi magyar dal s zene fejlődésének első erős bázisát. A Rákóczi keserve, más néven siralma, vagyis a régi Rákóczi-nóta, melyből egy század multán a világhirü Rákóczi-induló keletkezett, ez időben merült fel s annak nyomán aztán a kesergő s kifakadó népies, hazafias versszövegek s dalok egész halmaza keletkezett. S e korban kell keresni az u. n. magyar hallgató nóták lendületesebb kifejlődését is, mire az egész magyar abszolut zene helyezkedett egészen a mai napig. Kiváló példák erre Thököly és Bercsényi keserve cimen ránk maradt ama két hallgató nóta, melyek kétségkivül e válfaj első magasabb mintaképei lettek. A kiválóbb cigány zenészek is ettől kezdve vették kihatóan a kezükbe a magyar hangszeres zene kifejlesztését s terjesztését. Barna Miska, II. Rákóczi Ferenc udvari zenésze az első, kiről krónikásaink mint országos hirüről emlékeznek. Őt követte hirneves unokája: Cinka Panna, kitől a mult század végén Bihari János vette át a vezérszerepet, melyet még e század első negyedében is megtartott. Az e korból leszármazott magyar tánc-zenék, hallgató nóták, verbunkosok, palotások stb. mind ugyanannyi ősforrásai a mai napig fejlődött magyar zeneirodalomnak. A mult század végén s az e század első negyedében élt kimagasló világgéniuszok, mint Haydn József, Beethoven, Schubert F., kik mindnyájan megfordultak Magyarországon s beható figyelemre méltatták a magyar zene elemeit, azokat saját műveikben is felhasználván és eszményítvén: lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi műveltebb magyar zenészek viszont az ő műveikből merítettek sok olyan kifejezési, ritmikai, dallamhajlítási s cifrázati képleteket, formákat, melyek zenénk sajátlagos jellegévé váltak. Leginkább észlelhetjük ezt egy Lavotta, Csermák, Ruzsicska, Svastics és Rózsavölgyi Márk műveiben, kik e század első felében, egymást kiegészítve, hordták össze a magyar zene építkezési anyagait.
A fent elsorolt zenészek voltak igazi alapítói a magyar hangszeres zene sokféle műformáinak Bihari (l. o.) a hallgató nóták s verbunkosokban tünt ki leginkább; Lavotta (l. o.) már átcsapott a klasszikus népdalok terére is; Csermák (l. o.), mint külföldről beszármazott művelt zenész, sok új elemet hozott forgásba; Svastics János a formák, cifrázatok s a magyar kedélyhullámzatnak adott sok változatosságot. Ruzsicska egészen a magyar opera ideáljáig emelkedett fel, Béla futása címen megirván az első magyar operát, mely 1823. elő is adatott a kolozsvári nemzeti szinházban, későbben 1863. a Molnár-féle budai népszinházban. Rózsavölgyi M. bátran nevezhető a magyar zene felfrissítő és stilkeverő szerencsés képviselőjének. Legtöbb tudás, izlés és rafinált eredetiség az ő magyar műveiben nyilatkozott.
A M. szélesebb mérvü fellendülése a nemzeti szinház megnyitásától 1838. datálható. Addig jóformán magára volt hagyva, s mint legfőbb képviselői a hirneves cigányprímások szerepeltek, kik közt az időben valóban országos hirre érdemesek és képesítettek találkoztak, mint Martinovics, az öregebb Boka András, majd utána Boka Károly, Dombi Marci s mások. A hamisítatlan magyar nóták, hallgatók, népdalok s egyéb formáknak valódi romantikus korszakát képezték ezek, melyhez bő anyagot szolgáltatott az akkori tiszamegyei nemesi és gentry világ. A 30-as és 40-es, de különösen az 50-es években aztán egészen új szereplők, új elemek csatlakoztak a magyar zene kiépítéséhez. A magyar dalirodalom egészen külön vált a hangszeres zenétől. A magyar költészet s irodalom nagymérvü emelkedésével a zene is igyekezett lépést tartani s jórészben tartott is. A nép maga - kivált az 50-es években - egész kedélye bőséges szaruját öntötte ki; geniális naturalisták támadtak, mint Simonffy Kálmán, Nyisnyay Gusztáv, Lovassy Sándor, Pecsenyánszky (Palotási) János, Frank Ignác stb., kik a magyar népdalok egész árjával öntötték el az országot. Új irányba terelődött az Egressy Béni dalaival a 40-50-es években, melyek nyomán aztán az igazán tanult és művelt magyar zenészek folytatták a művészi építkezést, mint Abrányi, Erkel F., Káldy Gyula, Zimay L., Mosonyi M. Reményi Ede, Huber K., Doppler F, s még számosan. Ekkor kezdtek keletkezni s terjedtek folyton a magyar dalegyesületek, melyek megteremtették a külön magyar férfikar-irodalmat, mely manapság már oly gazdag, hogy vele csak a német irodalom vetélkedhetik. Mátray Gábor, Bognár Ignác, Füredy M., Bartalus István a népdalok első összegyüjtése s kiadásával adtak erős lökést a magyar zenének.
A magyar zene sajátságait (dalt és hangszeres zenét beleértve) röviden a következőkben lehet összefoglalni: 1. a magyar szózenében a szótagok természetes s határozott hosszusága s rövidsége mindig szorosan betartandó. Kivételt ez alul a népdalokban csak a szabályos metszet (cesura) enged meg szemben a néppel. 2. Valamint a magyar versmérték géniuszához tartozik, hogy vagy minden sor páros legyen, vagy ha a második sor páratlan, akkor a következő két sorral együtt adja ki a páros számot, ugy e szabály a magyar zenei ritmusra nézve is érvényesül. A dallamhangok vagy a harmoniai zárlatok kinyujtása e szabály alul látszólag kivételt képezhet ugyan épp ugy, mint a kozmopolitikus zenében is fordulnak elő ily esetek a plasztikai beosztás rovására, de ez nem egyéb, mint önkéntes kibővítés. 3. A magyar szózene, a magyar nyelv s főleg a magyar versmérték ama sajátságához képest, hogy még a közönséges szóbeszédben is mindig a kezdő szótagra esik a hangsúly: az u. n. felütést (Auftact) nem ismeri. A magyar szózenében tehát a pároslábu metszeteket páratlan vagy csonka ritmusra osztani fel: ellenkezik a magyar szellemmel. 4. A magyar szózene szellemével nem egyezik meg a hosszabb u. n. melizmák használata, minők a quintoldák, sextolák, semptimolák; e tekintetben legfeljebb a trioláig emelkedik. 5. A magyar zene a nyugateurópai kettős kemény és lágy skála mellett még külön skálával is rendelkezik (l. Magyar hanglépcső). 6. A magyar dal s zene pregnáns sajátságai közé tartozik, hogy sem a szó, sem az abszolut zenei dallamkötésben nem használja önkényszerüleg a skála összes hangközeit. 7. A magyar dalirodalom s abszolut zene nem használhat kénye-kedve szerint minden harmoniai összeköttetést vagy egymásutánt, e tekintetben mondhatni külön harmoniai készletre támaszkodik. V. ö. id. Abrányi Kornél, A magyar zene sajátságai (Budapest 1893).
