Magyar nyelv.
Magyar nyelv. A m. a finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozik; legközelebbi rokonai a vogul és az osztják (l. Ugor nyelvek). Részint még mindőn ez utóbbiakkal együtt élt, részint pedig az elszakadás után tetemes mennyiségü ind és iráni kifejezést vett föl, azután a török törzsek, amelyek déli Oroszországban egyesültek a magyarokkal egy csomó török szót hoztak magukkal; csekélyebb a később meghonosodott török elemek száma, amelyek a hazánkban bevándorlott (de egészen megmagyarosodott) kunoktól és a török hódítóktól maradtak vissza. Miután a magyarok a IX. sz. végén Pannoniát és Dáciát meghódították, a M. még igen sok szláv, német, olasz és latin elemet vett föl (l. bővebben Jövevényszók). A legrégibb összefüggő nyelvemlék a Halotti Beszéd a XIII. sz. első harmadából. Azután következnek a XIV. sz. elején a rövid königsbrgi Töredékek (a kpnigsbergi könyvtárban) és két tartalmas glosszárium a XV. sz. elejéről; 1450-1530. a kódexek kora; a fontosabbak: az Ehrenfeld-kódex a XV. sz.-ból (Bécsben, Assisi szt. Ferenc legendája); a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex (a legrégibb bibliafordítás összefüggő részei); a Festetich-kódex (zsoltárok) stb.; a XVI. sz.-ból a Döbrentei-kódex (zsoltárok); a Keszthelyi- és Kulcsár-kódex (szintén); a Margit-legenda; a Jordánszky-kódex (a második bibliafordítás); az Érdy-kódex (epistolák és legendák); az Érsekújvári-kódex (a többi között egy teljes verses Katalin-legenda [l. o.] és Nyelvemlékek); 1530 körül gazdag nyomtatott irodalom kezdődik, amit kivált a hitújítás táplál. Az irodalmi nyelv 1600 táján főleg Pázmány hatása alatt állapodott meg, de a XIX. sz. elején jelentékeny változást szenvedett az u.n. nyelvújítás miatt (l. o.), amely részben elvetette a sulykot és újabban az ortologia (l. o.) tetemes javító munkát végez. A nyelvjárások nem nagyon különböznek az irodalmi nyelvtől és egymástól se, de eltérésük mégis elég szembeötlő. Nyolc nyelvjárásterületet különböztetünk meg; ezek a következők: a nyugati, a dunántuli, az alföldi, a duna-tiszai, az észeknyugati (palóc), az északkeleti, a királyhágóntuli és a székely nyelvjárás. Legtöbb régiséget őrzött meg a nyugati és a székely nyelvjárás) l. Nyelvjárások),
Jellemző a M. hangalakjára nézve a vokalizmus. A M. hangrendi párhuzama (l. Illeszkedés) a legtöbb ugor (és török) nyelvekével közös. Mássalhangzókban gazdagabb, mint a finn nyelv, mert minden kemény hangnak megvan a megfelelő lágya és még igen sok sziszegő hangja is van (s. zs, cs stb.). Az eredeti magyar szók kezdete csak egy mássalhangzót tűr meg, ezért némely jövevényszók elé magánhangzót tesz vagy ékel közbe, p. strang; istráng, grosch(en); garas. A hangsúly következetesen az első szótagon van. A grammatikai nem hiányzik, mint általában az ural-altáji nyelvekben. A szóalakokat mindig hátul tett ragokkal képezi, sohase előragokkal. A névragok igen nagy számuak és ezek az indogermán nyelvek esetvégeit és előszavait helyettesítik. Ezeket azonfölül igen gyakran névutókkal fejezi ki. Leggazdagabb fejlődést mutat az ige. Az igetövek a különböző képzők hozzájárulásával más és más jelentést nyernek, ugy hogy a legtöbb igéből lehet müveltető, gyakorító, visszaható, szenvedő igét képezni, némelyikből mozzanatosat is, valamennyiből pedit tehető igét (p. ir; irhat). Jellemző az igének kettős ragozása. Van ugyanis alanyi ragozás (amelynek személyragjai az alanyt jelölik) és tárgyas ragozás, amely az alanyi személyragok előtt még a tárgyra mutató személyragot is kiteszi, p. lát-ok (ich sehe), lát-l-ak (ich sehe dich, az l. a második személyü tárgyat jelöli; lát-tok, lát-já-tok (a já vagy ja személyrag a harmadik személyü tárgyra vonatkozik). L. még Igeragozás és Tárgyas ragozás.
A M.-nek a törvényhozásban, a közigazgatásban, törvénykezésben, az egyházban, az isteni tiszteletn, a katonaságnál, a fő-, közép- és népoktatási intézetekben való használatáról az 1836. III., 1840. VI., 1844. II., 1879. XVIII. t.-cikkek rendelkeznek.
