László,
László, öt magyar király s több herceg és főember neve.
1. L. (1.) v. Szent L., I. Béla és a lengyel Riksza hercegnő fia, 1040 táján született Lengyelországban, hova atyja menekült; meghalt 1095 jul. 29. Atyja 1047 táján bátyjának, I. András királynak hivására hazajövén, itthon neveltette. 1057. atyjával s nagybátyjával, Géza herceggel már ő is beleegyezett, hogy unokaöcscsét, Salamont királylyá koronozzák, mi 1058. meg is történt. Atyjával azonban, kinek élete ellen Várkonyban András cselt vetett, 1059. ismét Lengyelországba menekült s 1061-ben lengyel sereggel térvén vissza, része volt atyja trónrajuttatásában. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt önként Salamonnak engedte át a trónt, beérvén a tisztántuli hercegség kormányzásával. Mivel azonban a király ettől is meg akarta őket fosztani, a hercegek ismét II. Boleszló lengyel királyhoz fordultak, ki 1064. meg is segítette, a püspökök azonban kibékítették őket. A most következő években szerzett igazi harci hirnevet. 1069. a csehek, 1070. a kunok ellen harcolt s különösen Cserhalomnál (l. o.) tünt ki; 1072. részt vett Nándorfehérvár ostromában. A következő évben azonban királya ellen Morvaországban keresett segítséget sógoránál, Ottó hercegnél s ennek hadait és saját önkénteseit Vác táján vezette Kemej felől futó bátyja, Géza táborába s nagy része volt a mogyoródi győzelemben (1074 márc. 14.), mire Gézával együtt átkelt a Dunán s az egész Dunántult behódoltatta Gézának, az új királynak. Bátyja királyságának idejében (1074-77) ő kormányozta a tisztántuli részeket, melyeknek hadai élén harcolt IV. Henrik ellen, ki azonban csakhamar belátta, hogy sógorát, Salamont a nemzet többé nem hajlandó visszafogadni. Salamont magát Pozsonyban ostromolta L., de eleséggel olykor maga is ellátta a várba szorult főbbeket. I. Gézának 1077 ápr. 25. történt halálával a nemzet őt tette királylyá. Nemcsak a menekült Boleszló lengyel herceget fogadta udvarába, hanem magát Salamont is, kit azonban fonodrkodásai miatt 1081. elcsukatott Visegrádon, s csak 1083. bocsátotta szabadon, midőn I. Istvánnak a szentek közé való soroztatását ünnepelte. Gellért csanádi püspököt és Imre herceget az egyház szintén az ő idejében ismerte el szentnek. Salamon Kötesk besenyő vezérnél keresett menedéket, de L. 1085. megverte őket és Salamon többé meg sem kisértette szerencséjét Magyarországban. 1087. meghalván Zvojnimir (Demeter) horvát király, özvegye Ilona, testvérétől, L.-tól kért segítséget. L. 1091 tavaszán nagy sereggel ment Horvátországba, azt juliusban elfoglalta s Álmos herceg kormányára bizta. Onnan arra a hirre kellett hazatérnie, hogy Kapolcs kunjai egészen Erdélybe törtek s Bács vármegyéig dúltak. L. tönkre verte hadaikat a Temesnél, a megboszulásukra Ákos vezetése alatt siető új kun hadakat pedig Orsován tul. Foglyait a Jászságban telepítette le. Mivel pedig a kunokat valószinüleg az oroszok izgatták e betörésre, a przemysli és trembowlai Rosztiszlávicsokra rontott s 1092. őket semlegességre kényszerítette. Már 1091. szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik római császárral is. A belső nyugalom biztosítása után 1092 máj. 20. zsinatot tartott Szabolcson, hol különösen az egyház és a kereszténység biztosításáról gondoskodott. A püspökségek számát a zágrábinak alapításával növelte és számos templomot, kolostort alapított. 1093 óta mindinkább foglalkozott a Szentföldre való zarándokolás eszméjével is.
Azok a jámbor zarándokok, kik immár Magyarországon át vették útjokat a Szentföld felé, egy jövendő nagy és általános keresztes hadjárat fővezérét látták benne. A szentek dicskoszoruja már életében ott ragyogott a feje körül. 1095. husvét napját, mely akkor márc. 25-ére esett, Bodrogon ünnepelte Szt. L. «És mikoron ott volna - irja a legenda - ime Franciaországból, Angliából és Britanniából követek jövének hozzá, kérvén őt, hogy lenne fejedelmük és előttük járó, hogy a szent Jeruzsálemnek városát szabadítanák meg a szaracénusok kezéből és hatalmasságából, boszut állván Krisztus Jézusnak szent haláláért őrajtok». A legenda elbeszéléséből olyasmi tünik ki, hogy a piacenzai zsinatra gyülekező urak külön s fényes küldöttséggel hivták meg Szt. L.-t, ki a legenda szerint nagyon megörült a meghivásnak s közhirré tette, hogy részt akar venni a vállalatban. Alkalmasint már ekkor értesítették arról, hogy ő van kiszemelve fővezérül. Maga a zsinaton azonban, mely éppen március hónapban ült össze, nem jelent meg, hanem itthon foglalkozott a hadjárat előkészítésével. Az volt a célja, hogy akkor áll a keresztesek élére, ha majd Magyarország határára érkeznek. A zsinaton 4000 pap és 30 000 világi tanácskozott az egyházi fegyelemről, Fülöp francia és IV. Henrik német király megfenyítéséről, főképen pedig a görög császár megsegítéséről. S a zsinat tagjainak is minden esetre gondolniok kellett arra, hogy a magyar király a görög császár apósa lévén, apróbb torzsalkodásaikat feledni fogják mind a magyarok, mind a görögök, hogy egy közös nagy vállalatban egyesüljenek. A magyar királynak és a görög császárnak a vállalathoz való csatlakozása a keresztes sereg zavartalan átvonulására 2000 km.-nyi utat biztosított volna. Később, a politika változtával, ezen a 2000 km.-en a kereszteseknek karddal kellett végigküzdeniük magukat. Miközben a zsinat elég hosszasan tanácskozott, L. a cseheknek belbajokkal vesződő fejedelme segítségére személyesen vezetett hadakat. Azonban a határon megbetegedett s elhunyt, mielőtt nemrégen még pogány nemzetét a kereszténység előharcosává tette volna. A piacenzai zsinatnak egyelőre nem volt eredménye. De ha csupán általánosságokban állapodott is meg a zsinat, ugy látszik, a külföldi krónikák hallgatagsága mellett is hihetünk a pápai vizsgálatokon alapuló legendáknak, hogy Szt. L.-t valóban fővezérül jelölte ki. S ez lehet egyik oka, hogy a nagy király halála után négy hónappal ismét zsinatra gyültek az atyák és lovagok. Végre alakot adtak az eszmének s a kijelölt L. magyar király helyett más fővezért választottak.
L.-t Nagyváradon az általa emelt székesegyházban temették el. Sírjánál sok csoda esett s a sírja felett való esküvés perdöntő erővel birt. A XIII. sz.-ból fenn is maradt az itt tartott istenitéletek jegyzőkönyvfének egy töredéke (Regestrum Varadiense). 1192. nagy fénynyel ülték meg a szentek közé való iktatását, 1892 jun. 29. pedig ennek hétszázados évfordulóját. A középkorbeli magyar templomok freskófestői nagy kedvvel örökítettek meg Szt. L. életéből egyes jeleneteket (l. a Falfestmények képmellékletét). Szt. L-nak Váradon Nagy Lajos idejétől kezdve 1695-ig gyalog és lovagszobrai álltak. Nép- és műdalokban (Janus Pannonius, Garay János, ki hőskölteményt irt róla, Arany János stb.) gyakran megénekelték ,a legenda száz meg száz apróságot tudott mesélni róla, s a csatákban - mint Theseust Marathonnál - még gyakran látni vélték. Náprágyi Demeter kalocsai érsek a szentnek hermáját (l. Hermák) 1619. a győri székesegyháznak ajándékozta, hol azt ma is őrzik. Sírját 1638. és 1660. feldúlták. Feleségétől, Adelaidetól (l. o.) csak egy Piroska nevü leánya maradt. (Négy dénárárának képét l. az Érmek mellékletén.)
2. L. (II.), II. Béla és Ilona fia, szül. 1131., meghalt 1163 jan. 14. Atyja már 1139 táján Bosznia hercegévé nevezte ki, maga Bosznia azonban továbbra is külön bán kormánya alatt maradt. 1154. öcscse István, ki nagyravágyása miatt elvesztette bátyja, II. Géza bizalmát, Görögországba szökött s ott oly kitünő fogadtatásra talált, hogy néhány esztendő mulva, 1159 nyarán L. is követte. Manuel jól fogadta, s az özvegyen maradt hercegnek görög nőt kinált feleségül. II. Géza halálával (1162 máj. 31.) Manuel görög sereg élén István herceget küldte be a magyar trón elfoglalására, az urak egy része azonban, a törvényes király, III. István cserbenhagyásával, inkább L. mellett nyilatkozott, aki 1162 jul. 15. II. L. néven csakugyan trónra lépett, öcscsét Istvánt pedig az ország egyharmadával s trónöröklésének odaigérésével kárpótolta. Lukács esztergomi érsek koronázta meg, kit Lukács ezért egyházi átok alá vetett s átkát akkor sem vonta vissza, mikor L. őt ezért karddal támadta meg s börtönbe vetvén, csak karácsony napján bocsátotta szabadon. Utóda IV. István lett.
3. L. (III.), Imre király és Konstancia aragoniai hercegnő fia, szül. 1199., megh. 1205 máj. 7. András herceg nagyravágyásával szemben atyja mindvégig biztosítani akarván neki a trónt, III. Ince pápához fordult, ki 1203 febr. 25. arra intette az ország főpapjait, hogy mielőtt Imre útra indulna Braunschweigi Ottónak, a pápától pártolt ellencsászárnak megsegítésére, L. herceg iránt az urakat hűségesküre birják. A pápának ez a beavatkozása még inkább növelte András pártját; a kitört lázadásnak azonban véget vetett András elfogatása (1203 okt.). A mind jobban betegeskedő király 1204 aug. 26., az esztergomi érseki szék üresedésben lévén, a kalocsai érsekkel koronáztatta meg fiát, ki helyett az esküt ő tette le. Ekkor nemcsak szabadon bocsátotta Andrást, hanem fia gyámjává s L. nagykoruságáig az ország kormányzójává is kinevezte, mire Esztergomban csakhamar elhunyt. Szeptember második felében II. L. nevében András herceg vette át a kormányt s egészen mint király viselkedett, ugy hogy a gyermekkirálynak s anyjának udvartartását is nagyon megszorította. Hiába intette őt III. Ince az irás szavával, hogy segélője legyen az árvának. A pápa 1205 ápr. 27. megintette mindazokat, kik a kis királynak s anyjának hiveit háborgatnák; a királyné azonban jobbnak látta a menekülést és a koronával, fiával s a korona kincseinek egy részével VI. Lipót osztrák herceghez futott, kit András herceg már sereggel készült megtámadni, midőn L. elhunyt. Péter győri püspök haza hozta és Székesfehérvárt a királyok sírboltjában temette el. A korona is visszakerült, Konstancia pedig hazatért Spanyolországba, mire András herceg megkoronáztatta magát.
5. L. (IV.) vagy Kun L., V. István és Erzsébet kun hercegnő fia, szül. 1262., meggyilkolták 1290 jul. 10. Muthmer prépost volt első nevelője. Atyját már 1270 aug. 1. elveszítette s őt csak Finta volt nádor palotaforradalmának leküzdésével, szeptember első napjaiban koronáztathatta meg anyja, Erzsébet, ki nevében a kormányt is átvette; a kormány gondjait azonban egészen Joakhim bánra bizta. A főurak szinte ökölharcot folytattak a hatalom birtokáért; Joakhimot a kormányból kibuktatták s annyira mentek, hogy p. a Kaplyon nemzetségből való András magát a kis királyt is hátba verte buzogányával, az anyakirálynét pedig a főurak egy része számkivetésbe küldte s szabadságát csak 1273 december 3. adta vissza. A pártok rövid időre kibékültek egymással, mi Héderváry Lőrinc volt nádor érdeme. E közben nem sokat törődtek vele, miként neveljék L.-t, ki 1274 tavaszán súlyos betegségbe esett, melyből - a legenda szerint - csak akkor gyógyult meg, midőn fejére tették szt. Margit halottas fátyol-fejkötőjét. Maga a király orvosának, Gellért mesternek tulajdonította gyógyulását. Mikor azután 1274 aug. 19. megkezdte a papi javaknak a főuraktól való visszaszedését, egykori gyámja Joakhim tárnokmester s Németujváry Henrik tótországi bán András herceg érdekében lázadást támasztottak ellene, sőt el is fogatták. Csák Péter azonban megszabadította a királyt, ki szeptember 30. személyesen jelen volt a Föveny és Bökény-Somlyó közt vívott csatában, melyben Henrik bán elesett. Több hónapi polgárháboru után a király kibékült a lázadókkal, kik közül Németujváry Iván tótországi bán, Miklós nádor s Péter veszprémi püspök lett, Joakhim pedig visszanyerte tárnokmesteri méltóságát. L. ugyan abban sem akadályozhatta meg dalmát alattvalóit, hogy királyi tekintélyének csorbításával I. Károly sziciliai királylyal szövetkezzenek az almissai kalózok és a brebiri grófok ellen. Ottokár mégis súlyt helyezett barátságára s Habsburg Rudolf császár ellenében szövetségét kereste. 1275 elején ideiglenesen egyességre is lépett a két király, az időközben ismét befolyásra jutott Joakhim azonban Habsburg Rudolf szövetségébe hajtotta őt. Jakhimot gyülölve, Majs mester nyiltan pártot ütött az őt kegyelő király ellen s a fejetlenség annyira eláradt, hogy a veszprémi székesegyházat és egyetemet 1276. maga az ország nádora Csák Péter dúlta fel, s az oltár mögött 68 papot és szolgát vágatott le. A királynak be kellett azzal érnie, hogy letegye őt a nádorságról. Ez időtől különösen a cseh kérdés foglalkoztatta; 1276 őszén mint Habsburg Rudolf szövetségese jelent meg az osztrák határszélen, a császár győzelmei miatt azonban be sem kellett avatkoznia. Az 1276 nov. 21. kötött békébe a két uralkodó őt is befoglalta, valamint 1277 máj. 6. is, midőn a békét megújították. Megújította azonban L. 1277 jul. 5. a Rudolffal való szövetséget is, melynek erősítésére L. öcscsét, András herceget Rudolf egyik leányával, Klementinával jegyezték el. Maga L. 1277 nov. 11. Hainburgban személyesen találkozott Rudolffal, ki őt fiává fogadta s vele Ottokár ellen védő- és támadószövetséget kötött. Ugy látszik, L. ekkor lépett házasságra Izabellával (l. o.). A király, ki nagykorunak nyilvánította magát, most maga vette át az uralkodást s erélyesen harcolt a lázongó oligarkák, különösen a horvátok ellen. A zavarok lecsillapítása után Rudolf, kit 1278 tavaszán Ottokár újra megtámadott, segítségre szólítván őt, oly sietve vitte hadait Ausztria felé, hogy aug. 6. már Pozsonynál táborozott s aug. 26. Dürnkrut és Stillfried között az ő serege döntötte el a csatát Rudolf javára. Nemsokára azonban ismét fejetlenség uralkodott az országban, mire (1278 szept. 22.) III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt teljes hatalommal küldte be közbenjárónak (l. Fülöp [9]). 1281 nyarán a nádorságból letett Finta lázadását verte le, hogy egy év multa utódának, a nádorságból szintén kibuktatott Németujváry Ivánnak s több oligarkának lázadásával bajlódjék. 1285 tavaszán a tatárokat, kiket a Hód tavánál megvert kunok hoztak nyakára, maga a nemesség verte vissza, mig a király a föllázadt szepesieket szorította engedelmességre, azután pedig magyar és kun sereget küldött, hogy Leskó lengyel fejedelmet visszaültesse trónjára, mi a bogusicei csata (1285 aug. 2.) után meg is történt. A fóurak megfékezése végett 1286 juniusában országgyülést tartott ugyan, de ellenök erélyesen föl nem léphetvén, a kunok közt keresett könnyelmü szórakozásokat, miközben egyik alattvalója, Németujváry Iván, nyilt háborut viselt Ausztria és Stájerország ellen. A győztes Iván ellen, ki most egyszerre Ausztria hűbérese lett, végre is ő neki magának kellett indulnia s hosszasan küzdenie a lázadó ellen, ki botrányos élete s a miatt, hogy feleségét, Izabelle királynét elzáratta, a pápánál is bevádolta. IV. Honorius, majd IV. Miklós pápa sürgetésére a király szabadon bocsátotta nejét (l. Izabella), a pápa által a kunok ellen hirdetett, de voltaképp ellene irányuló keresztesháboruban azonban az oligarkák izgatásai elől ismét a kunok közt kellett menedéket keresnie, Iván pedig András herceget hívta meg a trónra. András be is jött, de Stridón egyik pártosa elfogatta s Albert osztrák herceghez vitte, ki szabadon bocsátotta. L. 1289 máj. 19. általános kegyelmet hirdetett, a lázadást leverte s a fövenyi országgyülésen a rendekkel s Izabellával is kibékült. Pár nap mulva azonban az oligarkák újabb lázadást szítottak, főkép a Németujváryak, kik neki tulajdonították, hogy az osztrákok elvették javaik egy részét s igy az ország területét megcsonkították. 1289 nyarától ő maga is az ország különböző vidékein táborozott a lázadók ellen, mialatt a pápa a főpapok és oligarkák áskálódására újabb keresztes háborut akart hirdetni a kunok, sőt a király ellen, ha továbbra is velök tartana. Azonban Kőrösszeg alatt Árbóc, Törtel és Kemencs kun fővezérek meggyilkolták a királyt, kit Gergely csanádi püspök Csanádon temettetett el. Gyermekei nem maradtak. (Négy dénárának képét l. az Érmek mellékletén.) V. ö. Szabó Károly, Kun László (Budapest 1886, 192. lap) és Pauler, Magyar nemz. tört. (II. 377-533. l.)
5. L. (V.), magyar és cseh király, a Habsburg-házból származó Albert királynak és Zsigmond király leányának, Erzsébetnek fia, szül. Komáromban 1440 február 22. (tehát már atyja halála után, miért Posthumus v. Utószülött L.-nak is nevezik), megh. Prágában 1457 november 23. A rendek Albert király halála után, tartva az asszony- és gyermekkormány veszélyeitől, Ulászló (l. o.) lengyel királyt hivták meg a magyar trónra. De Erzsébet, az özvegy királyné, a komornája Kottanner Ilona által Visegrádról ellopott szt. koronával fiát 1440 május 15-én Székesfehérvárt megkoronáztatta. Innen Győrbe ment és a kis L.-t - a nagy szükségtől kényszerítve - nagybátyja, III. Frigyes német-római császár gyámsága alá bocsátotta. Magyarországon most egy ideig I. Ulászló király személyében a szabad királyválasztás elve győzött a kiskoru L. által képviselt örökösödési jog felett. De midőn Ulászló a várnai csatában (1444 nov. 10.) elesett, a rendek hosszas viták után megválasztották L.-t királynak. 1445-ben küldöttség is ment Bécsbe Frigyes (l. Frigyes 30) császárhoz, hogy tőle a királynak és a szt. koronának kiadását követelje, Frigyes azonban csak 1452. bocsátotta el L.-t, ki ekkor egészen anyai nagybátyja, Cillei Ulrik káros befolyása alá került, ki őt testileg-lelkileg megrontotta és a Hunyadiaktól is elidegenítette. 1453 okt. 28. Prágában cseh királylyá koronáztatott. Bár megigérte, hogy lehetőleg Magyarországon fog tartózkodni, idejének legnagyobb részét Bécsben és Prágában töltötte el. A fenyegető török veszélylyel szemben tétlenül állott, sőt ő és Cillei még útját is szegték nem egyszer a nagy Hunyadi János védelmi intézkedéseinek. Nándorfehérvár ostromának hirére a király gyáván Bécsbe szökött. Hunyadi János halála után L. a futtaki országgyülésen (1456 okt.) Cilleit tette az ország kormányzójává, aki életével lakolt azon kisérletéért, ogy Hunyadi Lászlót - a hatalmára féltékeny, gyanakvó király beleegyezésével - Nándorfehérvárnak épp a futtaki gyülésen kikötött átadásánál megölesse. Midőn a megrettent és boszut forraló L. esküjének megszegésével Hunyadi Lászlót lefejeztette (1457 márc. 16.) az ország - melyben igen nagy pártja volt az ártatlanul kivégzett családjának - háborogni kezdett. Erre a király, tettének védelmére kiadván egy oklevelet, melyben számos képtelen váddal illeti a Hunyadiakat, előbb Bécsbe, majd Prágába menekült és foglyul magával vitte Hunyadi Mátyást is (1457 szept.). Prágában, midőn épp jegyesének - VII. Károly francia király leányának - fogadására való készületekkel volt elfoglalva, váratlanul meghalt. Állítólag politikai gyilkosságnak esett áldozatul: Podiebrád György cseh kormányzó és Rokyczana huszita főpap mérgezték volna meg. (Arany forintjának s dénárának képét l. az Érmek mellékletén.) V. ö. Palaczky, Zeugenverhör über den Tod König L. von Ungarn und Böhmen im Jahre 1457 (Prága 1856) és a Hunyadi-családnál felhozott irodalom idevágó részét.
6. L. (Nápolyi), nápolyi király és magyar trónkövetelő, szül. 1375. mint Kis (II.) Károly magyar és nápolyi királynak és Durazzói Károly leányának, Margit királynénak egyetlen fia, megh. gyermektelenül 1414 aug. 6. Első felesége volt Clermonti Konstancia, kit 1390-ben vett el, de már 1392 elvált tőle. Másodszor Mária ciprusi királyleány volt neje (1403-1404). Harmadik felesége Lujza, Enghien János leánya, ki férjét tulélve, 1446. halt meg. L. apjának halála után, anyja gyámsága alatt került a nápolyi trónra (1387). Megkoronáztatott 1389 máj. 29. Magyarország történetében is meglehetősen dicstelen szerepet játszott. A drávántuli megyékben már régóta nagy párttal rendelkezett. Midőn a szövetkezett főurak és főpapok 1401. elzárták a törvényszegő Zsigmond királyt (l. o.), Hervoja (l. o.) boszniai bán, a Horváthy-testvérek sok más pártos délvidéki urral és Zára városával egyetemben meghivták L-t, mint a magyar és nápolyi Anjouk idősebb ágának utolsó férfitagját, hogy Zsigmonddal szemben foglalja el a magyar trónt. L. tényleg fel is lépett 1402. trónkövetelőnek. A horvát-dalmát urak és IX. Bonifác pápa hathatós támogatásával némi eredményt tudott felmutatni. A dalmáciai városok (Zára, Vrána, Spalato, Sebenico, Trau stb.) egymásután pártjára állottak és 1402 dec. ünnepélyes küldöttséggel hivták az országba. A pápa külön bullában ajánlotta, melyet többek közt az esztergomi érsek is kihirdetett. A dunántuli megyékben nagy had verődött össze hiveiből, kik zászlaja altt sok dulást és fosztogatást követtek el. Az elbizakodott pártosok már kormánytanácsot is alkottak, mely egészen önkényüleg pénzt veretett, adót vetett ki stb. L. maga is 1403 aug. 5. Kanizsay János esztergomi érsektől Zárában Hervojának, teljhatalmu kormányzójának jelenlétében megkoronáztatott. Mivel nem volt meg a szt. korona, egy diadémot használtak. Seregei győzelmesen haladtak előre. Szept. elején Győr, Esztergom, Eger stb. már elismerték és megnyiltak előtte. De a Zsigmond pártján álló Stibor vajda (Papócnál), Garay Miklós nádor és Perényi Péter döntő diadalai és a Csehországból visszatért Zsigmond királytól hirdetett közbocsánat meghiusították L. reményeti (1403 okt.). Olaszországi terveit L. már jobban tudta megvalósítani. Uralkodása elején hosszas polgárháboru után legyőzte a nápolyi királyságban való vetélytársát, II. Lajos anjoui herceget. Az akkori olasz zavarokat és az egyházban mutatkozó szakadást ügyesen felhasználva, meglehetős hódításokat tett Közép-Olaszországban, különösen a pápai államban és Toscanában. Rómát kétszer is (1409. és 1413.) hatalma alá hajtotta és jövedelmei váltságául XII. Gergely pápának évenkint bizonyos összeget fizetett. L. utódai azonban mitsem tarthattak meg hódításainak eredményéből. V. ö. Aschbach, Geschichte Kaiser Sigismunds; Szalay József, Nápolyi L., trónkövetelése és Velence (Századok, 1882).
7. L., a Kán vagy Keán nemzetségből, több megye főispánja, főlovászmester, országbiró, nádor, bán és tótországi herceg II. Endre és IV. Béla korában. legelőbb 1217. tünik föl, midőn II. Endrét a Szentföldre kisérte, ekkor már főlovászmester és pozsegai főispán volt s az maradt 1221-ig vagy talán az arany bulláig, amikor t. i. a főbb országos méltóságokban nagy változás történt. 1224. lépett ismét a kormányba, ekkor országbiró lett, de már 1226. Oghuz váltotta fel. Opud fia Dénes nádorsága alatt 1228. ismét visszakerült az országbirói székbe s egyszersmind bácsi fősipán volt, meg is maradt II. Endre haláláig; IV. Béla trónraléptével azonban nemcsak megbukott a régi kormány, hanem tagjai közül többen törvényszék elé is állíttattak, Opud fia, Dénes nádor megvakíttatott, Gyula bán börtönbe került. L. nem tartozott ugyan ezek közé, de a király kegyeivel sem dicsekedhetett, mert több éven keresztül távol maradt az udvartól s ezen időben csupán somogyi főispánnak fordul elő. A tatárjárás alatt kezd ismét nagyobb szerepet vinni. A sajói ütközetben nem vett részt, elkésett, de éppen jókor érkezett arra, hogy a tatárok által üldözött Bertalan pécsi püspök csapatait megmentse. Béla királyt elkisérte a tengerpartra s ekkor ismételten országbiró, csakhamar azután 1243-45. nádor lett. A ndárorságban Türje Dénes tótországi bán és herceg váltotta fel, ő pedig Dénes helyét foglalta el, de ugy látszik, már a következő 1246. év folyamán meghalt; legalább ezen év után nem találjuk többé emlegetve. Három fia ismeretes: László erdélyi vajda, Gyula mester, az interregnum alatti László vajda apja és Miklós prépost s választott esztergomi érsek. V. ö. Pauler Gy., Magy. tört. (II. köt.)
8. L., 1252-64. erdélyi vajda, egyúttal valkói, majd szolnok vármegyei főispán, az előbbinek fia. Egy ideig V. István ifjabb király hive; részt vett ennek bolgárországi hadjárataiban; 1264. azonban IV. Béla pártjára állt s testvérével, Gyulával együtt kun és magyar csapatok élén Erdélybe tört, de Csák Péter megverte Dévánál. V. István alatt nem emlegetik az oklevelek, csak Kun László idejében kezd ismét szerepelni; előbb pozsonyi főispán, majd országbiró, 1275. pedig rövid ideig erdélyi vajda. 1278. már ugy látszik nem volt életben. Gyula és Miklsó nevü fiait ismerjük.
9. L. vajda, kit rendesen, de hibásan, Apor Lászlónak neveznek s épp oly tévesen a Lackfy-család ősének tartanak. Pór Antal (Turul VII, 127., X., 124.), Puky (u. o. IX, 44.) és Pauler Gy. (Magyarok története II. 639.) kutatásai után ma már semmi kétség sem lehet L. vajda rokonsága felől. A Kaán vagy Keán nemzetséghez tartozott, mely magát Gyula erdélyi vezértől származtatta s Erdélyben és a Dunán tul volt birtokos s az erdélyi almási monostor tartozott patronátusa alá, hol a monda szerint Tuhutum legyőzte Gyeló oláh vezért. III. Andráshoz hiven ragaszkodott. Ennek halála után Erdélyt a maga számára foglalta le, s mivel nem akarta visszaadni I. Károlynak, 1306. a kalocsai érsek kiközösítette. Erre a másik ellenkirály, Ottó, megkérte L. vajda leányát, de midőn elment Erdélybe az esküvőre, L. őt elfogta, egy ideig letartóztatta, s tőle a magyar szent koronát elvette. Ennek visszaszerzése végett hosszas tárgyalásokat folytattak L.-val I. Károly hivei s végre a Szegeden 1310 ápr. 8. kötött szerződés szerint mind ez, mind a lefoglalt királyi jövedelmeket visszaadta. Leánya a szerb királyfinak lett neje. Fiai: idősebb és ifjabb L. 1316. föllázadtak I. Károly ellen, de leverettek s igy családja tönkre ment. V. ö. Pór, L. erdélyi vajda (Kolozsvár 1891). Családi viszonyait a következő táblázat tünteti föl:
10. L. (Vlád, Vlajk, Lajk), 1366-72. oláhországi havaseli vajda. 1365. háboruba keveredett I. Lajos magyar királylyal. Egy időre (1368) kibékült, de nemsokára föllázadt. 1369-ben egyik vezére, Dragomér, aJalomnica mellett megverte ugyan a Brassó felől benyomuló erdélyi vajdát, de másrészről maga L. Szörénynél (ma Turnu-Severin) nagy vereséget szenvedett s kénytelen volt békére lépni. A béke reá nézve kedvező volt, mert I. Lajos nemcsak Oláhországot hagyta meg birtokában, hanem a szörényi bánságot (Orsova és az Olt közt terült el) és Fogaras vidékét is. 1376. már más a szörényi bán. V. ö. Pesty, Szörényi bánság (I. 262-63); Hunfalvy, Az oláhok története (II. 2-20. l.).
11. L., nádor, l. Oppelni L.
12. L. Fülöp Mária Vince főherceg, József Károly Lajos (l. o.) főherceg fia, vadászaton kapott lőseb következtében megh. 1895 szept. 6.
