Halászat,
Halászat, közönségesen a halfogási műveletek összeségét jelenti, s csak amióta a haltermő vizeknek rendszeressé vált kizsarolása helyébe azoknak észszerü és állandó jövedelmet hajtó művelete kezd lépni, szokás e fogalom alá mindazt sorolni, mi zene céllal jogi, technikai v. gazdasági tetkintetben összefügg. A vizek minősége szerint megkülönböztethetünk tengeri és édesvizi H.-ot, gazdasági tekintetben pedig természetes és mesterséges H.-ot, mely csoportok közül amaz a H.-nak közvetlen hasznot hozó részét, a halak fogását, emez pedig az azok szaporításával, tenyésztésével és ápolásával járó teendőket foglalja magában. A H. mint tulajdon, tengerekben közvagyont képez, kivéve a tengerpartok mentén mintegy 3 tengeri mérföld szélességü szalagot, melyen az illető parti állam birja e jogot; édesvizekben ellenben kivétel nélkül magántulajdonként szerepel. Ez utóbbinak fejlődésére nézve megjegyezhetjük, hogy mivel nálunk hűbéri intézmények nem álltak fenn, a halászati jog rendszerint a földtulajdonnal együtt járt s csak kivételesen és elvétve képezte külön adomány tárgyát. Nemesi birtokokon tehát a földesurat, szabad királyi városokban a város közönségét és mesterségesen készített medrekben a készíttetőt illette. Jelenlegi jogrendünk szerint a H. a földtulajdon elválaszthatatlan tartozékát alkotja és a meder tulajdonosát, vagy ami ezzel egy, a partbirtokost illeti, mely általános jogszabály alól csak annyiban van kivétel engedélyeztetve, amennyiben a halászatról szóló 1888. XIX. t.-c. 3. §-ában kimondatott, hogy azok, kik e törvény hatályba lépésekor a H.-ot oly vizterületen gyakorolták, amelynek medre tulajdonukat nem képezte, ezen jogukat továbbra is megtarthatták abban az esetben, ha a törvény hatályba lépésétől számított s 1890 ápr. 30 lejárt egy év tartama alatt az illetékes közigazgatási hatóságnál bejelentették, s ezek által az részükre határozattal igazoltatott. árvizek kiöntéseiben a H. joga azon birtokosokat illeti, akiknek területét az árvizek elborítják.
A H. közgazdasági jelentőségénél fogva, annak gyakorlását mindenütt állami felügyelet alá helyezték, hogy az egyes halfajok szaporodásának és életfeltételeinek kellő biztosításával a vizek állandó és előnyös kihasználása legyen elérhető. A multhoz képest ugyanis a halászatnak óriási hanyatlása tapasztalható, mely másutt is, de főleg nálunk odáig fejlődött, hogy a hal népies táplálék helyett csemegévé, a halászati jog régebben nagyrabecsült kiváltsága pedig sok helyen értéktelen semmivé lett. A földbirtok és vele kapcsolatosan a H.-i jognak tulságos, az okszerü kezelést nehezítő szétdarabolása, az erdők irtása karöltve a vizek szabályozásával, - aminek következtében nemcsak a vizfolyási viszonyok szenvedtek gyökeres átalakulást, de a vizek mentén fekvő rétségek kiszárítása által tömegesen semmisültek meg a legjobb haltermő helyek, - a haltenyésztésre alkalmas vizeknek a halak szaporodásával homlokegyenest ellenkező gazdasági és ipari felhasználása, a vizi forgalom folytonos emelkedése, s amit talán leglelőször kellett volna említeni, a széltében üzött s kiméletet nem ismerő rablógazdálkodás mindmegannyi oka a H. hanyatlásának. Ezen, a H.-ot létalapjaiban megtámadó okok káros hatását óhajtja megszüntetni, illetőleg ellensúlyozni a fentebb idézett 1888. XIX. t.-c. azáltal, hogy egyrészről megfelelő tilalmak felállításával védelmezi a meglévő halakat, másrészről pedig oly intézkedéseket léptet életbe, amelyek a halállomány szaporodására gyakorolnak közvetlen befolyást. Igy valamennyi gazdaságilag fontosabb halfajra nézve tilalmi időt és mértékminimumot szab meg, amely idő alatt, illetve hosszuságon alul tilos az illető halat kifogni, vagy árulni. használatból kizárja továbbá a halfogásra nézve káros fogási módokat és eszközöket; nevezetesen tiltva van mérges, vagy robbanó szereket alkalmazni, patakokat halfogás céljából rendes medrükből elterelni, folyókat teljes szélességükben hálókkal átkötni; továbbá 4 cm.-nél kisebb szemü hálókat alkalmazni, stb. A H. érdekében a halak szaporodására és a halivadék fejlődésére alkalmas egyes helyek kiméleti térré nyilváníthatók, amelyeken a H.-on kivül még a kimélettel össze nem egyeztethető gazdasági használatok is tiltva vannak. Ugyancsak a H. védelmére tiltva van a vizeket ártalmas anyagokkal megfertőztetni, továbbá a folyót egész szélességében elzáró duzzasztó művek tulajdonosaira nézve kötelezővé van téve oly építmények létesítése, melyeken át a halak szabadon közlekedhetnek (l. Hallépcső). Sarkalatos intézkedése végül a törvénynek az, hogy a halászat gyakorlását nyilt vizeken az egyes tulajdonosokra nézve attól teszi függővé, hogy az a vizterület fekvését és kiterjedését tekintve, okszerüen és a szomszéd birtokosok érdekeinek sérelme nélkül legyen végezhető. Azon tulajdonosok, kiknek vizterülete nélkülözi ezen kellékeket, társulni tartoznak, mert jogukat csakis társulati uton gyakorolhatják. Ezen társulatoknak autonom jogokat biztosit a törvény s oly szervezetet, amelynél fogva joggal feltételezhető, hogy saját jól felfogott érdekükből kifolyólag fogják az egyesített nagyobb halászterületet abban a gondozásban, védelemben és szakszerü, helyes kezelésben részesíteni, mely a halászat fejlesztésének egyik előfeltétele, de amelyet az egyesek nem tesznek, sőt nem tehetnek a közöttük önkénytelen fejlődő káros verseny miatt. A kezelés módozatait, valamint a halszaporulat előmozdítására irányuló intézkedéseket a társulatok a törvényben reájuk nézve kötelezővé tett üzemtervbe tartoznak foglalni, s mert ezek miniszteri jóváhagyás alá esnek, meg van adva a mód arra, hogy a végső cél érdekében szükséges egyöntetü kezelés, ha kell, akár az egész folyóra nézve biztosíttassék.
Természetes halászat.
Mint említve volt, a halak fogását s az ezzel járó műveletek és eszközök összeségét öleli fel. Hazánkban valósággal a nemzet ősi foglalkozását képezte, miként az t krónikák és letünt századok okiratain kivül, a halászság mai szervezete, az ezek kezén levő szerszámok szerkezete és járása sokszorosan igazolja. Vizeink egykori halbősége, a bennök élő halfajták sokfélesége folytán a halfogási módok is sokfélék, s élénken jellemzik a magyar nép éles megfigyelőképességét és ebből folyó leleményességét. Ismeri a különböző halfajok életmódját, jellemző tulajdonságát, s szerszámait arra lapítva készíti és alkalmazza, ugy hogy mindig tudja: mikor, hol, minő szerszám használata mellett számíthat a legjobb zsákmányra. A különböző fogási módokat s ezzel kapcsolatosan a szerszámokat ezek alkalmazásának mikéntje szerint következőleg csoportosíthatjuk:
1. Rekesztő szerszámok. A halnak iránytartó tulajdonságára vannak alapítva, amelynél fogva ugyanis haladásuk irányát rendszerint csak akkor változtatják, ha le nem győzhető akadályok állják utjukat. Folyóvizekben és tavakban kőből, dorongfából, vesszőből, nádból avagy hálóból falakat készítenek V alakban. A csúcsban, mint kapuban, varsát, farszák-hálót avagy kürtőt állítanak, s a falak mint terelők arra valók, hogy a halat ide juttassák, mint ahol megfogódik. A cége, a vejsze és a varsa tartoznak e csoportba.
2. Kerítő szerszámok. Egy hosszu és kellő széles háló, mely a felső inra erősített uszók és az alsó inra kötött súlyok segélyével a vizben falszerüen mozog, az alatt amig annak két végét kör-vagy félköralakban össze, illetőleg parthoz vonják, vele tanyát vetnek. A hal, mely ily módon körülzáródott, mindenütt hálóba ütközik, s annak öblében vagy zsákjában megfogódva kerül szárazra. Kezelése nagy erőt igényel, s ez okon több ember végzi, hajók laptáról v. egyéb vizijárművekről, s egész sor különböző szerszámmal, mint rendes tartozékkal kapcsolatosan. e miatt az összes halászati eszközök között ezek a legelőkelőbbek. Ide tartoznak az öregháló, a kecsegeháló, a pirittyháló és a gyalom.
3. Emelő szerszámok. Kávákra feszített kisebb hálók, melyeket többnyire a partról, néha azonban ladikról kezelnek, olyképen, hogy egy emelőrud segélyével a viz alá nyomják s bizonyos idő mulva ismét kiemelik. ezen művelet folyamán a háló fölé kerülő hal sohasem fölfelé, hanem mindig oldalt lefelé törekszik menekülni, s ez okon a hálónak a viz ellenállása következtében képződő teknőszerü mélyedésében fogódik meg. A halnak ezen itt érintett tulajdonsága folytán némely idetartozó szerszám kanálformára készül, ugy hogy amazoktól annyiban eltérnek, hogy a mélyedésük nem az emelés következménye. A villing- v. billegháló, a tápli, az ollóháló, a négykávás merítő, az emelő- és ághegyháló alkotják ezen csoport legjellemzőbb szerszámait.
4. Hajtó szerszámok. Csúcsban végződő, tehát egészben véve zsákszerü háló, mely abroncsra feszítve és rudra alkalmazva a meder alkalmas pontján, folyás ellenében állíttatik fel, miközben egy másik ember egy rud segélyével a halat rejtekéből kizavarva a háló felé kergeti, ahol annak csúcsában megszorul. Alapjában véve rablóhalásznak való eszköz, amelynek a hálón kivül a fa- v. bőrtalppal ellátott rud az u. n. zurbuló v. göbülő fa is lényeges kelléke. Ezen szerszámok közé tartozik a farkasháló, a bokorháló, a böcscső- és a lesháló.
5. Állító szerszámok. A hálóból készült rekesztő szerszámoktól annyiban térnek el, hogy nincsenek helyhez kötve és nincsenek tévesztőkapuik v. kürtőik. Alapformájukban egy, a vizszinéről alá függő finom fonalból készült hálót alkotnak, amelybe a hal éppen a háló engedékenysége miatt belebonyolódik és szirony fedelékeinél avagy szárnyainál fogva abban megfogódik. A mét-, a marázsa- és az eresztőhálók alkotják e csoportot.
6. Kereső szerszámok. Fenéken járó hálók, a halnak azon tulajdonságára alapítva, hogy szélvizekről a mélyebb helyekre, folyó vizekben pedig mindig a viz ellenében keresi a veszély elől a menekvés utját. A halat felkeresi tehát tartózkodási helyén, s miután onnan kizavarta, menekülés közben ejti zsákmányul. Az ide sorolhatók közül a hosszukecét ladikról, a kaparó hálót a partról mozgatják, mig a vezetőhálóval vizbe gázol a halász.
7. Vető szerszámok. 2-3 m. átmérőjü köralaku, tartókötélnél fogva kezelt háló, melyet leginkább a partról pöndörítve vetnek a vizbe. Legszélső ina sürüen van ólomgolyókkal megrakva, amelynek súlya következtében gyorsan a viz alá merül, de ugy, hogy e közben kúp-alakot ölt és az alája került halat leborítja. Amint a tartókötél meghuzatik, az ennek végágait alkotó inak összehuzzák a szélső ólominat s az egész hálót körtealaku zacskóvá változtatják, mely a leborított halat is magával hozza. Ide sorolható a vető- v. pendelyháló, amelynek keleti és nyugati formája, továbbá rácnak nevezett változata van nálunk használatban.
8. Tapogató szerszámok. Harang v. borító alakban, néhol füzvesszőből, másutt négy kávára erősített hálóból készült kosár, illetőleg háló, melyet a vizben gázoló halász maga előtt ide-oda rakva a viz fenekére szorít, azután a tapogató felső nyilásán a vizbe nyulva a netán leborított halat kézzel felkutatja és kifogja. Jellemző alakok: a magyar tapogató, a kávás tapogató és a borító.
9. Szigonyok. Vasból, többnyire villaalakban készült szerszám, amelynek ágai amellett, hogy jól kihegyezettek, még szakállal is el vannak látva, s az egész 3-4 m. hosszu rudra erősítve, döfésre szolgál, hogy a halat felnyársolva juttassa kézhez. Vele a halász vagy szemre dolgozik, amidőn tehát látja a halat, vagy pedig vaktában döföget nádasokban, zsombokban, mint ahol a hal előszeretettel tartózkodik. A készítés módjára nézve jellemző, hogy az ágak száma 1-8 közt változik, továbbá hogy azok párhuzamosak avagy szétmeredők, egy sikban állók mint a villánál, avagy pedig olyanformán, mintha a kéz hüvelykujját szembe állítjuk a következő másik három ujjal. Végül találkozunk még oldaltvágó szigonnyal is, amelyeknek ágai szaka nélkül valók, s a nyelhez képest vagy az ágak, vagy a nyak meghajlítása által oldalt dől, s akként használják, hogy a fenékről felfelé vágva nyársolják a halat, amikor az csoportba verődve fürdik. Jellemző és törzsökös alakok: a dárda- , a kerítő-, a szuró-, a nyakló-, a tüző- és az oldaltvágó szigony.
10. Horgok. A horoggal üzött H, az u. n. horgászat a legősibb halfogási módok közé tartozik. Lényeg tekintetében közöttük nincs különbség, mert kezdve a legősibb kor fa v. kovakő horogjánál s végighaladva a réz, bronz és vaskorszakokon egész a mai legtökéletesebb angol gyártmányu acélhorogig, valamennyi a hal valamely kedvenc eledelére van alapítva, amelyet ha reá talál, elkap, vele együtt elnyelve az abba rejtett horgot is. Csakis az anyag és forma tekintetében mutatkozik haladás, tökéletesedés. Fejlődés tekintetében két főirányt lehet megkülönböztetni, ahhoz képest amint a horog hegye szárához viszonyítva oldalt van-e hajlítva vagy nincs; amazokat oldalt pedzőnek, az utóbbiakat pedig előrepedzőnek szokás nevezni. A horog hegye legtöbbször szakával is bir, szárának vége pedig füles avagy laposra kovácsolt a könnyebb megerősítés végett. használat céljából ugyanis a horgot vékony, de erős zsinórra (néha sárgarézdrótra) kötik, amelyet peklének, cserkének, v. patonynak mond a halász, s csak ennélfogva erösíttetik azután az inhoz: szintén kenderből fonott, de amannál erősebb zsinórhoz. Könnyebb sülyesztés végett a peklét fölolmozzák, a horgot pedig csalival látják el a hal megtévesztésére. Ilyenül kis halat, gilisztát, rovarálcát, lótetüt, lópiócát, békát, szöcskét, turót, sajtot, sőt pisztrángra mesterségesen készített legyeket, u. n. műlegyeket használnak. A horognak sülyedését szabályozandó, valamint arra, hogy a megfonódott hal jelezve legyen, némely horgot pedzővel is szokás ellátni, amely nem egyéb mint az inra mozgathatóan erősített fa, parafa, gyékény vagy kukoricaszár darab. Főleg a kosztos horognál fontos kellék a pedző, mert ennél a horogin egy hosszu, hajlékony botra: nyélre van erősítve, melyet a halász kézben tart s csak a pedző játékából tudja meg, vajjon megfogódott-e a hal, avagy pedig sikerült neki a csalit leszedni, amely tehát mielőbb pótlandó. A horgászatnak ezt a nemét kosztos horgászatnak mondják, szemben a karózó- vagy kikötő és a fenékhorgászattal, mint amelyek nagyobb folyók és tavak mentén széltében üznek. A karozó vagy kikötő horgászatnál a horogint a partba vagy a fenékre leszurt karóhoz, husánghoz, néha nádszálakból alkotott csomókhoz, sőt még uszó tökhöz is erősítik. Csali gyanánt egy-egy kárászt, kisebb compót v. pontyot használnak, akként füzve azt a horogra, hogy minél tovább maradjon élve, mert ide-oda uszkálva annál könnyebben vonja magára a ragadozó természetü harcsa, csuka avagy süllő figyelmét, mint amelyeknek az eféle horgok szánva vannak. Rendszerint este rakják le a horgot, és napköltekor ismét felszedik. A fenékhorgászat főszerszáma a fenékhorog, amely alkalmazás tekintetében amazoktól annyiban tér le, hogy a fenékre sülyesztik. Lehet egyes horog is rövid, kőhöz erősített inon, de legszokottabb alakjában mégis 60-80, sőt 120 darab horgot számláló sorozatot képez, amelyek pekléknél fogva vannak egy 30-60 m. hosszu erős inra függesztve. Elsülyesztésére szintén köveket használnak, a horogsor között pedig egy-egy kisebb követ, u. n. böncsőt alkalmazva e végből az inra. A horgokat közönségesen gilisztával, rovarálcával v. pedig lótetüvel szokták felférgelni, s este felé csónakról a vizbe hányni. Némely vidéken az inelejét a partba vert karóhoz kötik, másutt ismét, kivált lassu folyásu vizek mély helyein, kikötés nélkül sülyesztik csak el, amikor azután a halász fentő segélyével kutatja fel szerszámját. A horgászat a magyar halásznép kezén nagy tökélyre fejlődött, s rendkivül jellemző ezen szerszámok összeállításában nyilvánuló ama törekvése, hogy külseje szerint minden rész minél természetesebb legyen, nehogy a hal a szerszámtól elriadjon.
Mesterséges halászat.
A halak szaporítására, ápolására és okszerü táplálására irányuló törekvések a H.-ot napjainkban valósággal rendes termeléssé alakították, igazolva azt, miként helyes és okszerü kezelés mellett halhus alakjában a viz épp ugy jutalmazza a reá fordított munkát és fáradságot, mint bármelyik másik ága a termelésnek. Ezidő szerint főleg két irányban öltött határozott alakot a mesterséges H. Az egyik az u. n. mesterséges haltenyésztés, a másik a tógazdaság. A köztük fennálló különbséget azzal lehet jellemezni, hogy a mesterséges haltenyésztés az ikráknak emberi közreműködéssel történő megtermékenyítésében áll és arra törekszik, hogy az ikrát teljesen, a halzsengét pedig addig gondozza, amig az táplálékzacskóját felemésztette, mi ha megtörtént, a kis halat a neki megfelelő vizbe juttatja. A tógazdaságnál ellenben a fiasítás teljesenen természetes uton megy végbe s az ember közreműködése kizárólag a szaporodást és fejlődést biztosító területek nyujtására szorítkozik, de ezt azután a halnak nemcsak zsenge korában teszi, hanem a továbbra is mindaddig, amig fogyasztásra alkalmas cikké növekedett. Amannak tárgyát csakis a nemes ragadozók: lazac, pisztráng, pérhal és galóca tenyésztése alkotja, mig a tógazdaság főleg pontyra, ujabban fogas-süllőre és mellékese némely a ponty és keszegfélékhez tartozó fajok termelésére van alapítva. A követett eljárás a következő:
A legelső teendő az ivartermék megszerzése, mire nézve akként járnak el, hogy az ivásnak indult halat előzőleg összefogdossák s nem szerint elkülönítve tartják mindaddig, amig az teljesen ivaréretté lesz. Ilyennek tekinthető a hal akkor, ha fejénél fogva tartva és oldalait felülről lefelé gyenge nyomással végigsimítva, tejét, illetőleg ikráját könnyen bocsátja. A sor az ikrás halon kezdődik, és pedig ugy, hogy a halnak végbélnyilását egy tiszta, lehetőleg sima felületü mázas cserép v. porcelántálba folytjuk az említett módon. Három-négy hallal végezvén ezt, a himekre kerül a sor, annyit használván közülök, hogy egy leveses tányérnyi ikrára körülbelül egy kávéskanálnyi tej jusson. Ezután egy kellőleg megtisztított ludtoll zászlójával az egészet jól összekeverik, ügyelvén arra, hogy minden ikra érintkezzék a tejjel. Már most annyi vizet adnak az ikrákra, hogy azok néhány cm.-nyire borítva legyenek, mire 5-6 percig nyugodtan állni hagyják az egészet, mely idő alatt az ikrák burkán levő apró lyukacskákon át viz és azzal együtt a termékenyítést végző magszálak (zoospermium) az ikra belsejébe hatolnak.
Befejezvén a termékenyítési eljárást, az ikrák költése kezdődik, mely célra hideg vizet használnak. A viz annál alkalmasabb, minél hidegebb, minél tisztább, minél több levegőt, de mentől kevesebb vegyi alkatrészt (sót, meszet, vasat, szénsavat stb.) tartalmaz. Fontos tényező a viz hőfoka, amennyiben a költés tartama egyedül ettől függ. Minden áron a költés késleltetésére kell törekednünk, mert csak igy lehetünk biztosítva arról, hogy a szabadon bocsátott ivadék a természetben felleli a táplálékul szolgáló bogárságot, melynek fejlődése tudvalevőleg a tavasz emelkedő hőmérsékletével áll szoros összefüggésben. Ebből a szempontból legjobb a 0°-hoz mentől közelebb álló hőmérsékü viz, mely mellett a halivadék teljes kifejlődése május vége előtt nem várható. A viz eredete, azaz hogy forrásból, patakból vagy tóból származik-e, a használat szempontjából teljesen közömbös. A forrásviz, kivált a forrás közelében igen tiszta, de legtöbbször meleg, 6°-on felüli. Emellett levegőtartalomban szegény. Hiányain ugy lehet segíteni, hogy nagyobb esésü nyitottvezetékben, lehetőleg kavicsréteg felett vezetjük a vizet rendeltetési helyére, miközben a tél hidege lehüti, a csörgedezés által pedig bőségesen telítődik levegővel. Patak, folyó vagy tóból vett viz rendszerint elég hideg és levegőt is bőven tartalmaz, de megvan az a hátránya, hogy zavaros, főleg hóolvadások és esőzések alkalmával. Ilyeneknél az előzetes szürés nélkülözhetetlen, mely célból oly hordókon vagy vizhatlanul készített ládákon vezetjük át a vizet, melyek ököl- és mogyorónagyság közti kavicscsal avagy szivacshulladékkal vannak megtöltve.
A kellőképen megtisztított viz nyitott fa- vagy bádogcsöveken át jut rendeltetési helyére és pedig legelőször egy osztóvályuba s csak ebből közönséges facsapok segélyével az ikrákra, hogy ily módon az osztás egyenletessége megóvható legyen. egy-egy költőedény táplálására percenkint 2-3 liter viz elegendő, kivált akkor, ha az 15-20 cm. magasból bukva jut a költőedénybe, mert ezalatt meglehetős mennyiségü levegőt ragad magával.
A kiköltendő ikrákat a költőedényben helyezik el. Ilyenek ma már sokféle alakban és változatban vannak használatban, amelyek közül itt csakis a törzsökösök említtetnek, előrebocsátva, hogy valamennyire nézve fődolog a szolid kivitel, könnyü kezelhetőség és oly szerkezet, amely mellett a viz levegőtartalma minél tökéletesebben érintkezzék az ikrával. egészben véve két csoportba lehet őket sorolni, aszerint amint minden további előkészület nélkül közvetlenül a patakba állíthatók, avagy pedig külön vezetéket igényelnek táplálásukra. A legelső és szerkezetre nézve a legegyszerübb költőedény az 1. ábrán
Jacobi-féle láda.
feltüntetett Jacobi-féle láda. Deszkából épült alacsony szekrény, két homlokfalán sodronyrács-betétekkel. Fenekét vagy 2 ujjnyi rétegben mogyorónagyságu kavicscsal borítják, és erre jönnek azután az ikrák lehetőleg egy rétben szétosztva. A láda fedele lezáratván, az egész valamely pataknak oly helyére illesztik a parthoz vagy egy e célból levert karóhoz kötve, hol a viznek egyenletes, mintegy 6-8 cm. vastagságu rétegben való átömlése biztosítva van.
Ennél sokkal tökéletesebb szerkezetü s ennek folytán általánosabb használatnak is örvend a kaliforniai költőedény (l. 2. ábrát)
Kaliforniai költőedény..
Három különálló, erős cinkbádogból készült szekrényből áll, amelyek használatkor akként lesznek egybeillesztve, hogy a szekrények mindegyikén a homlokfal felső széle alatt levő rövid kifolyócső pontosan egymásba dugva legyen. A legnagyobb szekrény 40 cm. hosszu, 25 cm. széles és 25 cm. mély; a középső amazzal azonos szélesség mellet már csak 30 cm. hosszu és 15 cm. mély s abban is eltér, hogy ennek feneke dróthálóból van készítve s az ikrák felvételére szolgál. A harmadik vagyis a legbelső szekrény a kikelt ivadéknak a költőedényből való elmenekülést van hivatva megakadályozni, tehát mint szürő szerepel. A viz a nagy szekrénybe hull, áthalad a középsőnek fenekén, miközben a levegő oxigéntartalma a legközvetlenebb érintkezésbe jut a fenékhálón fekvő embriókkal, azután a szürőszekrényen és az egybetolt három vizlevezető csövön át távozik az edényből. Bőséges vizfolyás mellett egy-egy ily szekrénybe 4500-8000 darab ikra is elhelyezhető; de abban az esetben, ha az ivadékot teljes kifejlődéseig akarjuk az edényben tartani, sohase lépjük tul a kisebb számot. A kaliforniai edény külön vezetékből táplálandó tehát, a vizzel azonban még ennél is lehet takarékoskodni, mert a már használt viz ujból is felhasználható, ha a második költőedényt az első alá helyezzük, de ugy hogy a viz 15-20 cm. bukással jusson abba, a már többször említett levegőtartalom fölujíthatása végett. Ott, ahol nagy mennyiségü ikra kiköltése forog szóban, főleg ahol még a fagyás veszélye is fenyeget, elkerülhetetlen lesz a költést külön e célra emelt költőházban végezni. Költőház céljaira bármely fagymentes teret lehet használni, melybe a szükséges vizet a padozat felett 1 méterre avagy ennél feljebb bevezetni és használat után pedig onnan elvezetni lehet. A tér kellő kihasználásával néhány négyszögméternyi terület 10-50000 darab kiköltésére bőségesen elegendő, következésképen igen sokszor lehetséges lesz egy ily telepet egy más meglevő épületbe is eljelyezni. Ha uj épületet kell állítani, akkor inkább a belső felszerelési tárgyak célszerü elhelyezésére, mint az épület külső kiképzésére fektetendő a fősúly. Célszerü a szürőt s magában a költőházban felállítani s a többi tárgyakat, nevezetesen az osztóvályut, költőedényeket és a gyüjtővályut e köré csoportosítani, mert ily módon az egésznek az áttekintése könnyebb s azzal együtt a kezelés, valamint a netán szükséges javítások pótlása is. Attól fogva, amint az ikrák a költőedényekbe kerültek, azok gondozása lép előtérbe, mi a megromlott és tejfehér szinéről könnyen felismerhető ikráknak az ikracsiptetővel való kiválasztását, a vizvezeték mikénti működésének megvizsgálását foglalja magában. Oly teendők ezek, amelyeket naponként el kell végezni, mert hiányuk a költés sikerét veszélyezteti. Főleg a megromlott ikrák kiválasztására helyezendő súly, amennyiben az ilyeneken gyorsan terjed egy élősdi penészgomba, amely ragadós természeténél fogva néhány nap alatt az edényben lévő egész készletet képes elpusztítani.
Az ikrába rejtett halporonty csak igen lassan fejlődik. Legelőször a szempontok mutatkoznak két fekete pont alakjában. A fejlődés ezen foka a viz hőmérsékletéhez képest igen különböző idő alatt következik be. 10° R mellett 15 napot, 5° vizben 45 napot és 2°-ban 80 napot igényel. Nevezetes a fejlettség ezen stádiuma azért, mert a halikra ilyenkor szállítható csak. A szállítás annyiban érdemel említést, mert a mesterséges haltenyésztés elterjedésével a megtermékenyített halikrák rendes kereskedelmi cikké lettek, amelyből évről-évre több kerül forgalomba. Elterjedésüket annak köszönik, hogy az ikrát olcsóbban lehet megszerezni és könnyebben szállítani, mint a kész halat, továbbá pedig, hogy a halaknak egyik vizből a másikba való áttelepítése sikeresebben történhet tapasztalásszerüleg akkor, ha a halak mint porontyok szokják meg az uj vizet, mely okból ezidőszerint egyes vizeknek benépesítésére nem nagy halakat használnak, hanem ikrakorban szállított és a helyszinén kiköltött ivadékot.
A szempontok feltüntetésétől egész a teljes kiköltésig már nagyon kevés teendője akad a tenyésztőnek, miután az ikra leginkább az első időszakban pusztul. Az ikra héja egyre vékonyodik, mig végre felpattan s belőle kikél az alig 15 mm. hosszu üvegszerüen átlátszó lazacsocska. kezdetben meglehetősen formátlan, alakot (l. 3-5. ábrát)
3. ábra Lazac porontya a kikelés után.,
4. ábra Lazac három hetes korában.,
5. ábra Lazac a tápláló-zacskó felemésztése után.
mutat a hasán függő körtealaku zacskó miatt, amely a kis állat első táplálékát rejti magában. Amint ez fogy, formásodik a hal és növekszik mozgásképessége, mig végre a viz hőfokához mérten 30-60 nap alatt teljesen felemésztődvén, kezdetét veszi a vizből való táplálkozás. A tenyésztő lehetőleg azon legyen tehát, hogy mire a hal fejlődése során ezen stádiumot elérte, szabadon bocsátassék. A kieresztést legcélszerübb az illető halfaj ívási helyein végezni, mert igy a természet jelüli ki a kis hal fejlődésére legalkalmasabb helyeket. Célszerü eme helyeket előre kiszemelni, sőt előkészíteni oly értelemben, hogy ahol hiányoznának, kisebb-nagyobb köveket rakunk a vizbe, melyek között az ár ellenében kellő menedéket lelhetnek az önmagokkal meglehetősen tehetetlen kis halacskák. A halacskák szállítása kisebb távolságra bármily edényben történhet, főleg viz mellett haladva, az edény tartalmát gyakran lehet változtatni; de igen nagy távolságnál, valamint rázós utakon célszerübb külön szállító-edényeket használni, a minők kereskedésekben szintén többféle változatban kaphatók. Előnyük amazokkal szemben az, hogy a vizet levegő beszivattyuzásával lehet frissen tartani, továbbá pedig, hogy a vizfelujítás alkalmával a fenéken felgyülemlő piszok is eltávolodik, anélkül hogy a halacskák egy percre is viz nélkül maradnának.
Modern értelemben a mesterséges haltenyésztés nem cél, hanem csak eszköz meglevő vizeknek benépesítésére. haszna főleg abban nyilvánul, hogy a halat embriókorban védi, azaz akkor, amikor természetszerü pusztulása a legnagyobb. 3-4 éven át való költés rendszerint elegendő a betelepítéshez, azontul tehát csak okszerü kimélet szükségeltetik, hogy az illető viz biztos és jól fizető hasznot nyujtson, kiváltképen ha az is szem előtt tartatik, hogy annál több lehet a hal, minél több a számukra kinálkozó rejtekhely. Tényleg számtalan azon példák száma, melyek arról tanuskodnak, hogy ily kicsinyes, inkább jóakarattal, mint költséggel járó eszközök segélyével halállományától megfosztott pisztrángos vizeket ujból feléleszteni sikerült.
Tógazdaság. Külön e célra épített oly tavakat igényel, amelyeknek ugy táplálása, mint lecsapolása teljesen kézben tartható. Tavakat esés vagy duzzasztás által lehet létesíteni; mindamellett mivel az ásott tavak nagyobb földmozgósítással járnak, emiatt költségesebbek, továbbá pedig, mivel az ásással épp attól a rétegtől lesz a tó megfosztva, mely a halak táplálékát termi, az ilyen tavak annyira soványak, hogy jövedelmezőség tekintetéből csakis a töltések vagy gátak segélyével képezett tavak ajánlhatók. Minőség tekintetében a sekélyebb tavak egészben véve értékesebbek a mélyeknél, és pedig amiatt, mert a táplálékképződés a talaj minőségén kivül lényegesen függ a viz hőfokától, amely pedig annál könnyebben emelkedik, minél kisebb a viz mélysége. Mégis a jó tó nem lehet el mélyebb részek nélkül, mert rossz idő avagy veszély esetén a halak okvetlenül ide menekülnek. Pontytenyésztésre kitünőek az 50 cm. átlagos vizmélységü tavak, közepesek az 1 m. mélyek és gyengék az ennél is mélyebbek. A tavak készítésére nagy befolyással van a terep esése, mire tekintettel ugy készítsük tavunkat, hogy azok átlagos esése 3 %o-nél nagyobb ne legyen. Ennél nagyobb lejtésü területen előnyösebb lesz egy nagy tó helyett több kisebbet készíteni, részint mert jobban alkalmazkodhatunk a területhez, részint mert az építéssel járó költségek is apadnak.
A gátaknak legelső sorban vizállónak kell lenni, hogy rendeltetésüknek eleget tegyenek, minek a helyesen választott mértek és a kivitel szolidsága képezik előfeltételeit. Rézsüiket fűmaggal célszerü bevetni, avagy gyeptéglával kirakni, mert igy nemcsak a hullámverést állják jobban, de nagyobbodván a füves part, a tó érték tekintetében is nyer. Minden gát zsilippel látandó el, hogy segélyével a tó vizszine a szükséghez képest emelhető, niveauban tartható avagy sülyeszthető legyen. Szerkezet tekintetében legajánlatosabbak az u. n. barátzsilipek, amelyek nemcsak a rendes vizfelesleget vezetik el, de a teljes kiürítést is ezeken át lehet végezni. Olyan tavak, melyek esetleges áradás veszélyeinek vannak kitéve, nem nélkülözhetik a külön árapasztó zsilipet sem, ami tulajdonképen nem egyéb, mint egy közönséges bukógát, amelynek koronája a tó megengedhető legnagyobb vizének szinével egyezik, ugy hogy az ennél magasabbra emelkedő, és a tó lételét veszélyeztető vizek, e zsilipen át folyhatnak tovább, termeszetesen ugy, hogy a vizzel együtt netán menekülni akaró halakat az árapasztó elé állított szögletrács visszatartsa.
A tavak táplálása folyóból, patakból, forrásból, sőt eső- vagy gyülevész vizekből is történhet. Fontos szabály az, hogy minden tó lehetőleg közvetlenül a használatbavétel előtt legyen csak viz alá borítva, akkor is fokozatosan, lépcsőzetesen végbemenő duzzasztással. Megokolja ezt nevezetesen a táplálék tömeges előállítására és ennek az állatok által leendő jó értékesítésére irányuló törekvés, már amennyiben tapasztalásszerüleg a halak legtermészetesebb táplálékát alkotó apró bogárság, kiváltképpen a héjjasok (crustaceák) csoportjához tartozó evező- és levéllábuak, kladocerák, dafnidák, branchiopodák, stb. milliárdjai a frissen viz alá kerülő szélvizekben képződnek legtömegesebben. De mivel ugyancsak a bogárság köréből telnek ki a halaknak ellenségei, ezeknek letelepedését és nagyban való felszaporodását ugy akadályozhatjuk meg legbiztosabban, ha tavainkat időszakosan kiürítjük és szárazon állni hagyjuk. Leghatásosabb e tekintetben a tél tartamára való kiszárítás, mert tél fagya a halellenségek petéit pusztítja el. A kiszárítás gyorsítására és lehető tökéletesítésére, főleg ha a tó feneke egyenetlen, árokhálózat is szükséges, mely a legnagyobb esés irányában a barátzsilip felé akként van vezetve, hogy mellékágainak segélyével a tófenék valamennyi mélyebb helye összeköttetésbe jut egymással, illetve a főárokkal. Ezen árkokon át jutnak lecsapoláskor a halak a tó legmélyebb részére: a barátzsilip elé, ahonnan könnyü szerrel és kevés költség árán lesznek kifoghatók.
A halak okszerü táplálása tekintetéből fontos kellék továbbá, hogy a tó területnagysága és a halak száma közt fenálló szorosabb viszony kellőképen méltányolva legyen. Mivel pedig növekedéséhez képest mindig több és több táplálékot igényel a hal, a hozam emelésére törekvő termelőnek ennek megfelelőleg kell azt nyujtania. Hogy ez elérhető legyen, a halakat kor avagy nagyság szerint osztályozva szokás az egyes tavakban tartani, és pedig területegységhez viszonyítva annál kisebb számban, minél nagyobbak. Önkényt folyik ebből, hogy már a halak növelésére is több tó szükséges. Tényleg rendes tógazdaság folytatásához a tavak egész sorozatára van szükség, hogy a tenyésztés és táplálás szempontjából az okszerüség kivánalmait kielégiteni lehessen. Eme sorozat a következő tavakból áll:
Fiastó- v. költő-tó. Ez képezi a rendszeres tógazdaság alapját, minélfogva a siker szempontjából ugy a halikra, mint a halivadék fejlődésére nézve kedvező hatással levő tényezők egyikét sem szabad nélkülöznie. Legcélszerübb e célra 1/8-1/2 hold kiterjedésü jó termőtalaju oly mélyedéseket használni fel, amelyek középen 60-70 cm. mélységüek, széleiken lankásan kifutók s lehetőleg bővelkednek természetes növényzetben. Táplálásukra legjobb az olyan viz, amelyben ragadozó halak nincsenek. Benépesítésükre teljesen elegendő egy jól kifejlődött, hibátlan 2 1/2-3 kg. súlyu ikrás és egy ugyanilyen minőségü teljes hal, de amely súly dolgában amannál kisebb is lehet. Elhelyezésük május második felében történhet olyankor, amidőn már állandó meleg időre lehet számítani. Amint a viz hőfoka 15-16 °C-ra emelkedett, a halak csakhamar ívni kezdenek, mi főleg a kora reggeli órákban folyik a legélénkebben. Állandó kedvező idő mellett szakadatlanul folyik az ívás, s csak akkor szünetel, ha ismét hidegebbre válna az időjárás. Jó meleg, napos idő mellett 5-6 nap mulva az ikrák kikelnek, ugy hogy 8-10 nap alatt a költés teljesen befejeződött. A halivadék fejlődését folytonos figyelemmel kisérve, amint azt tapasztaljuk a kimerített példányokon, hogy a táplálékzacskó felemésztődött, azonnal intézkedjünk az elsőrendü növendék-tóba való áthelyezésük iránt. Ebben a korban annyira aprók még az állatok, hogy csakis megközelítőleg és becslés utján határozzuk meg az áttelepített halak számát.
Növendék-tó. Belterjes tógazdaságnál két ilyen tavat használnak: első és másodrendüt, de amelyek a fiasítótól csakis nagyságban térnek le, többi tulajdonság tekintetében kell hogy azzal megegyezők legyenek. Az elsőben 4-5 hétig maradnak, miközben, ha 6000 drbot számítunk egy-egy holdra, jó minőségü tóban 3-5 cm. hosszuságot érnek el s teljesen megértek arra, hogy őket ujból áthelyezzük a másodrendü növendék-tóba. Rendszerint tehát julius első felében foganatosítjuk a második áthelyezést, de most már ugy, hogy az anyagot kellőképen megválogatva, csakis a jól fejlődött, erőteljes részt juttatjuk tovább, a tó minőségéhez képest előre megszabott mennyiségben. Jó minőségü tónál egy-egy holdra 630 darabot tehetünk, amelyből 5 % veszteség betudásával mintegy 600 drb 0,15-0,25 kg. súlyu pontyra számíthatunk. Legközelebbi lehalászásuk október vége felé történik, amidőn ugyanis a hidegebb időszak beköszöntésével a halak táplálkozása is megszünik.
Telelő-tó. Az imént említett lecsapolás során, miközben az eredmény gondos megállapíthatására a halak súly és darabszám szerint is kellőképen számba vétetnek, a telelőbe jutnak a halak. A telelők területére nézve kisebb, de legalább 1,7-2,0 m. mélységü tavak, amelyeknél a fősúly arra esik, hogy vizjutalékuk nagy legyen, s lehetőleg bukva, avagy erős felszini áramlás mellett jusson be, mert csak igy lesz levegővel jól telítve, s a befagyás veszélyétől megóva. Mindkettő sarkalatos kelléke a jó telelőnek, mivel bennök kis helyen aránylag nagymennyiségü halat tartunk raktározva, amelyeknek életmüködése ilyenkor egyedül a lélegzésben nyilvánul. A telelők révén összes tavainkat a tél tartamára szárazzá tehetjük, mi által mint fentebb említve volt, a tógazdaság egy igen lényeges követelményét sikerül kielégíteni. A könnyebb kezelhetőségre tekintettel célszerü a különböző korbeli halakat a telelőben is egymástól elkülönítve tartani, mely okból vagy több telelő tavat, vagy legalább kellő számu rekeszt készíttetünk, hogy igy az egy éves, két éves és a piacra való halak külön-külön kamarába jussanak.
Nyujtó tó. Jóval nagyobb az eddigi tavaknál, mélysége 0,5-1,0 m. közt változhat, de partjai szintén lankásak és növénynyel gazdagon benőttek legyenek. egy-egy holdra 3 % veszteség előirányzásával 120-130 drb halat számítanak, melyek a következő őszig, amidőn ismét lehalászásra kerülnek, a 3/4 kgrot rendszerint megütik. Lehalászás után a kétéveseknek szánt telelőbe helyeztetnek. Természetes, hogy a második év elején, amidőn az előző tél fagyának hatás alatt a szárazon fekvő ivó- és növendéktavak kellőképen felujultak, ujból kezdjük a költést, valamint a növendéktavak használatát is, ugy hogy a második év végén már egy és két éves halaink is lesznek.
Hizlaló-tó. Sorrend szerint a telelőből kikerült kétéves halak a harmadik év elején a hizlaló tóba helyezendők, ahol egész az őszig maradnak. 60 darabot használva holdanként benépesítésre, jó minőségü tavakban 1 3/4 sőt 2 kgr. súlyú halakra számíthatunk. Hizlaló tó gyanánt a legnagyobb és mélyebb természetü tavakat alkalmazzuk, sőt azokat, amelyeknél a vizzel nem rendelkezünk szabadon, csakis igy törekedjünk hasznosítani. A harmadik évben gazdaságunk már teljessé vált, amennyiben a hizlalón kivül a nyujtó tó is üzem alatt áll, az előző évben költött egyévesekkel benépesítve s a fiasítás illetve a növelés is előről kezdődhetett, azaz ettől fogva szakadatlan sorrendben követi a fiasítást az előkészítés, ezt ismét a hizlalás. A leirt halgazdaság három éves forgóra van tehát alapítva, amennyiben a harmadik év végével a hal mint piacra készáru fogyasztásra kerül. Élettanilag is megokolt e rendszer annyiban, hogy tapasztalásszerüleg a háromévesnél idősebb ponty már nem értékesíti a táplálékot ugy, mint ezen alóli korban; továbbá, mert négy éves korban a legtöbb hal már ivaréretté lesz s ha a hizlaló tóban szaporít, az ivadék által felbomlik az a sarkalatos viszony, mely a halak száma és a terület kiterjedése közt fennál, s a mely a siker szempontjából szem elől nem tévesztendő. Megemlítendő, hogy a két rendbeli növendéktó, a nyujtó tó és a hizlaló tó kiterjedése közti arányt, melynek ugyancsak az okszerü táplálás kölcsönöz jelentőséget, a gyakorlat legjobbnak bizonyította, ha azok mint 1:3:6 állanak egymáshoz, azonos minőségü tóterület mellett. A gazdaságnak a fentiekben ismertetett rendszerét, melynek legfőbb előnye, hogy a fiasítás valamint a táplálás is élettanilag kifogástalan alapokon nyugszik, feltalálójáról Dubics Tamás pozsonyi születésü halász neve után Dubics-féle rendszernek nevezik az irodalomban. Első izben ponty tenyésztésre alkalmazott, de ma már több-kevesebb változtatással más fajták tenyésztésére is sikerrel használják.
Teljesség okáért, a halgazdaság jövedelmezőségéről is megemlékezve, megjegyezhetjük, hogy egy kataszt. hold terület halhus hozama, a terület és kezelés minősége szerint, 30-150 kgr. változhat. Ott, ahol rendszeres tenyésztés is folyik, a tógazdaság jövedelmezősége természetesen a hizlaló tóból kikerülő halanyag értékéhez igazodik, mely miként fentebb láttuk, az egész tógazdaságnak csak 6/10-ed része, miután 4/10-es rész a halanyag előkészítéséhez szükséges. egy 100 holdas tógazdaságot véve alapul, az ismertetett népességi arány mellett s kedvező viszonyok közt a 60 holdas hizlaló tóra 72 q halra számíthatunk. Közepes minőség mellett már csak 50-60 q, és sovány talaju avagy rosszul kezelt tavaknál pedig 40-50 q. Ha a ponty mai árát veszszük alapul, holdankint ez 25-50 frt bruttónak felel meg, ami még mindig szép tiszta jövedelmet ad, azt tekintve, hogy a befektetés holdankint tapasztalatszerüleg 30-35 frtot nem haladja tul, a kezelés költségei pedig épenséggel jóval kisebbek, mint egyéb gazdasági ágaknál.
Tengeri halászat. Mig Európa nyugati államiban a tengeri halászat a legnagyobbszerü iparok egyike, mely sok száz- és százezer embernek ad állandóan foglalkozást, addig nálunk tengerpartunk csekély kiterjedésénél fogva, az édesvizi H. jelentőségét sem éri el. A magyar-horvát parton üzött H. közgazdasági értékére nézve a következő adatok nyujtanak közelebbi tájékoztatást: 1874-1882-ig terjedő időszakban a fogás átlaga 778000 kg. halra és 31000 darab teknős állatra terjedt, 152000 forintnyi együttes étékben. Használatban állott 128 különféle vizi járómű és 198 drb háló, amazok 16210 frt, emezek 28059 frt értékben. Halászott pedig 548 ember, akiknek napi keresete 0,6-1,5 frt közt ingadozott. Az Adria faunjához mintegy 320 különböző halfaj tartozik, de amelyek közül csak mintegy 100 faj szolgál emberi táplálékul, ezek közül is azonban legfeljebb a felerésze örvend nagyobb és általánosabb keresletnek.
Halászat az őskorban.
A kőkornak régebbi szakaszából, t. i. a paliolit-korszakból még alig ismerünk oly eszközt, mely kizárólag csak a H. céljainak szolgált volna, jóllehet egészen bizonyos, hogy a hal már ekkor eledelét képezte az embernek. Bizonyítják ezt különösen a barlangi leletek e korszak negyedik, u. n. magdeleni epokájából, melyek közt igen sok halszálkát, gerincet és uszonyt találtak, továbbá az ugyancsak ezen epokából való figurális ábrázolások, melyek közt a hal ábrázolásával több esetben találkozunk. E korban a H. minden valószinüség szerint ugyanazon eszközökkel folyt, mint a vadászat, vagyis a nyilhegygyel, dárdával, kővel stb. Csak e korszak két utolsó, s részben már átmeneti epokája mutat fel oly eszközöket, melyek valószinüleg tisztán csak halászati célokra készültek. A harmadik, vagyis solutréi epoka leletei közt u. i. sok olyan csontból vagy szarvasagancsból faragott szigony-horog fordul elő, mint aminőt a 6. ábrán
Őskori szigonyhorog
mutatunk be. E szerszám épp ugy szolgálhatott arra, hogy nyélre erősítve a hal testébe döfjék, amint arra, hogy a hal azt, amiután reá csalétket tettek, elmelje s igy fogva legyen, miután ezek a szerszámok rendesen kicsinyek. A negyedik, vagyis magdeleni epokában pedig egyenes horgokkal találkozunk (7. ábra).
Őskori egyenes horog.
Ezek 3-4 cm. hosszu vékony csontpálcikák, mindkét végükön egy rovatkával ellátva, hogy fonalra v. bélhura köthetők legyenek. Az ily horgot egészen betakarták csalétekkel s igy nyelte el a hal, melynek gyomrába jutván, azt az ember zsákmányává tevé. Igen sok lehet bizonyítja, hogy ily horoggal nemcsak halakra vadásztak az ősemberek sikerrel, hanem vizi szárnyasokra is, különösen a falánk vadkacsára. Az egyenes is, különösen a falánk vadkacsára. Az egyenes horgok közt előfordul néhány olyan is, melyeknek egyik végén több egymásra következő, mély harántos befaragott rovátka is van, mely rovátkák egyik-másik példányon valóságos szigonyfogakká vannak kifaragva. Ezek képezhették az átmenetet a hálószószigonyhoz, mely az őskor egyik legtökéletesebb halászeszközét képezte, ugy hogy napjainkig szinte s változatlan formában fentartotta magát. A halászó-szigony (harpuna) képét a 8. ábra mutatja. Ez is a magdeleni korszakban fordul elő legelőször. 10-22 cm.
Őskori harpuna
hosszu szuró-eszközök ezek, csontból vagy szarvasagancsból faragva s vagy mindkét vagy csak egyik oldalukon szakállal, fogsorral ellátva, éppugy mint a szakállas nyilhegyek. Semmi kétség, hogy az első sorban halászó eszköz, de nagy tévedés lenne annak kizárólag csak e rendeltetést tulajdonítani, mert nyilvánvaló, hogy az ősember egyéb vadászataiban is sikerrel alkalmazható fegyver volt az.
A kőkor 2. szakaszában, az u. n. csiszolt, vagyis neolit korban, nagy haladást észlelünk a halászati eszközök terén, jóllehet az egyenes horog is széltében alkalmaztatik még. Ezen haladást jelzi elsőben is a görbe horog, mely e korban csontból készül, s melynek formáját a 9. ábra
Őskori görbe horog.
mutatja, továbbá a halászó-szigony sürü alkalmazása, de leginkábba háló, mely e korban már szintén feltünik. E kor u. i. már ismeri és termeli a kötélfonásra is alkalmas egyik textil növényt, a kendert (l. Földmivelés) s a zsinegből font hálókat széltében alkalmazza. A svájci csiszolt kőkori cölöpépítményekben számtalan hálómaradványt találunk, melyek oly jó fentartásuak hogy rajtuk a hálófonás technikáját is kényelmesen tanulmányoz hatjuk. A 10.
Őskori hálórész.
és 11.
Őskori hálórész
ábra ily hálórészeket mutat be. A hálók kiegészítéséhez tartozik még két mellékes halászeszköz, t. i. a hálóusztató és a hálónehezék, melyek már szintén e korban tünnek fel. Az előbbi rendesen fenyőfából készült (mert a parafa még ismeretlen) négyszegletes darab a közepén átfurva. Ezeket füzték a háló kertés-kötelére, hogy azt a viz szinén fentartsák (l. 12. ábra).
Őskori hálóusztató
A hálónehezékek, melyek a hálószövetnek viz alá sülyesztésére szolgáltak, készültek égetett agyagból és pedig gyöngy- v. kúpformában (l. 13. ábra) alá:
Őskori hálónehezék
v. állati lábszárcsontból, milyeneket a tiszai halászok még mai napig is használnak. (V. ö. Herman Ottó, Ősi nyomok a magyar népies halászatban.) A bronz- és vaskor ujabb fajta halászeszközöket nem mutat fel; a különbség csak abban áll, hogy e haladottabb kor fémből s természetesen sokkal tökéletesebben készíti horgait és harpunját. A bronz horgokban különösen három tipikus fajt lehet kiemelni, u. m. a) füleshorgot (14. ábra),
Őskori füleshorog Őskori kettőshorog Őskori rovátkás horog
melynek felső vége hurkos füllel bir a fonálhoz erősítés végett; b) kettős horgot (15. ábra), melyet a közepén erősítettek a fonalra s végül c) a rovátkás horgot (16. ábra), melynek felső végén 2-4 rovátka volt a fonalra erősítés céljából. Hogy az őskori leletekben előforduló halmaradványok miféle hal-faunáról tanuskodnak, azt különösen Rütimeyer vizsgálataiból ismerjük, ki a svájci cölöp-építményeket vizsgálta át e célból s ott a csuka, ponty, lazac, menyhal stb. maradványait találta.
