Géza
Géza (Gyejcsa), egy magyar vezér, két magyar király s több jeles főur neve. A G. név, ahogy ma használják, nem felel meg a régi kiejtésnek s tulajdonkép a mult századbeli hibás olvasásnak köszönheti eredetét. Okleveleink a XII-XIV. századból, valamint a régi krónikáink Geyza, Geisa és Geicha alakban irják, előfordul Geythsa, Geisce regis, Geche regis, Gyesse regis formában is, a pécsváradi konvent jegyzője pedig 1338. III Bélát «Deyche regis filius»-nak irja; a Szt. Istvánnal egykoru Thietmar merseburgi püspök Deuix-nek nevezi G. fejedelmet; I. G. király neve a koronán ΓΕΟΒΙΤΖ, vagyis Jeóvics, pénzein Geuca, VII. Gergely pápa okleveleiben pedig Geuza, Geusa; II. G.-t a magyar viszonyokról jól értesült egykoru Kinnamos Γειτξαζ- azaz Jejcsa(sz)nak és 'Ιατξαζ - vagyis Jacsának irja, a németeknél, lengyeleknél stb. Joas, Jojas, Joitsco, Gouz, Govizo, Gizo, Guizo stb. alakban találjuk a nevet.
V.ö Csengery-féle Budapesti Szemle. III. k. 329 l.; Szabó K., Emlékiratok a magyar kereszténység első századából, 5. l. és Vezérek kora; Székely N. Muzeum Értesítője, 1891, II. rész, 191 l.; Turul, 1889, 36-39.; 1891, 121-122.; 1892, 38-45.; 1894, 29-23. l.
1. G. vezér v. vajda, Taksony vezérnek s egy előkelő kun nőnek fia, 949 táján született. Még husz éves sem volt, mikor feleségül vette "nemzetének legszebb asszonyát", Saroltát, közhit szerint Gyula erdélyi vajdának, mindenesetre egy törzsfőnek leányát (l. Sarolta), ki azután nagy befolyást gyakorolt egész uralkodására, mely Taksony vajda halálával 972 táján kezdődött. A vezér 973 husvétjára 12 magyar urat küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz s békét kötött Magyar- és Németország közt. Ez a keresztény vallás szabad gyakorlatát jelentette. A magyarok közül sokan fölvették a ker. hitet, melyet G., ki a keresztségben Stefan (István) nevet nyert, 974. egész családjával együtt fölvett. Gyermekei ( István, utóbb Magyarország királya, s két leánya, kik közül az egyik Orseolo Ottó velencei dogenak, a másik pedig Aba Sámuel királynak felesége volt) már kereszténynek születtek. Wolfgang barát, Pilgrim passaui és szt. Adalbert prágai püspök karolták föl első sorban a hittérítés ügyét Magyarországban. Az új hittel karöltve járt az egységes monarkia elvének terjedése. Fiának, Istvánnak, Gizellát (l. o.), IV. Henrik bajor herceg hugát szerezte nőül, kivel páncélos lovagok (Adeodát, Vencelin, Hunt Pázmán stb.) és iparosok, kereskedők költöztek az országba. Utódává fiát, Istvánt választotta Géza, kinek 25 éves uralkodása «mély nyomokat hagyott a nemzet életében». Meghalt pár héttel szt. Adalbert elhunyta előtt, 997 febr. 1.
2. G. (I.) király, máskép Magnus (1074-77.), I. Béla király és Rixa lengyel hercegnő fia, atyjának Lengyelországi tartózkodása idejében született. Lengyelországból atyjával együtt 1848. tért haza. 1057. öcscsével, Lászlóval együtt megnyugodott unokaöcscsének, Salamonnak megkoronáztatásában; 1059. azonban - a várkonyi palotacsiny után - atyjával együtt Lengyelországba menekült s az onnan hozott hadakkal együtt résztvett a polgárháborúkban, melyek 1061. I. Béla név alatt atyját ültették trónra. Atyja halála(1063) után testvéreivel, Lászlóval és Lamberttel együtt ismét Salamont ösmerte el királyául a győri békében (1064 jun. 20.). G. visszanyerte atyja hercegségét s Pécsett ápr. 11. maga tette a husvéti koronát Salamon fejére, s jelen volt Salamonnak IV. Henrik császár jelenlétében Székes-Fehérvárott történt ujabb koronáztatásán is. Azután hősiesen részt vett a besenyők és görögök ellen folytatott háborukban. Niketász görögjei Nándor-Fehérvárnál (1071) nem a király, hanem az ő pártfogásába ájánlták magukat s ő a buzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani őket, miért is az osztály alkalmával megrövidítette őt a király. G. 1072., midőn a görögök csellel visszavették Nándort, elkisérte ugyan a királyt a nisi hadjáratra, a Szerémségbe azonban már nem követte, hanem hazasietett hercegségébe, hol előkészületeket tett a polgárháborura, melyet kikerülnie nem állt hatalmában. 1073. az esztergomi szigeten rövid időre még egyszer kibékültek ugyan a rokonok, mikor azonban Salamon hadai télvíz idején meg akarták lepni az Igfan erdejében vadászgató G.-t, a heceg is élére állt a maga tiszántuli csapatának s a cseh határ felé igyekezett, hogy öcscse, László hadaival egyesüljön. Kemejnél azonban ( a Zagyva torkolata és a Hortobágy mocsarai közt) 1074 febr. 26. csatát vesztett és csak kevesedmagával menekülhetett át a Tiszán. Egyesült Lászlóval s 1074 márc. 14. Mogyoródnál (Pest vm.) döntő csatát nyert a királyon. Ettől kezdve, hívei nagy unszolására, elfoglalta ugyan a trónt s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándor-fehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is elküldte neki (1075) azt a koronát, mely máig a szent korona alsó részét teszi. Salamont már (1074.)haddal segítette ugyan sógora, IV. Henrik, ezt azonban a G.-tól megvesztegetett Sieghard aquilejai patriarka rábeszéléseivel visszatérésre birta s okt. 28. VII. Gergely is keményen, a magyar közjog szempontjából azonban egészen hibás alapon támadta meg Salamont, hogy Magyarországot, a római egyház tulajdonát, hübérül ajánlotta fel a császárnak. G.-t magát 1075 márc. 23. az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076 febr. 22. kimondta az átkot. G. tehát egyelőre békés alkotásokat tehetett. Vácott székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot
Garam-Szent-Benedeken apátságot alapított stb. S ő, ki megszerezte szt. Zoerard Antal ciliciumát, aszkéta volt maga is. 1076 karácsonyán a szegszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, miről azonban a magyarok tudni sem akartak; a nem fogadták el királyul Salamont akkor sem, mikor G. 1077 ápr. 25. meghalt, hanem G. -nak öcscsét, Lászlót emelték a trónra. G.-nak első, ismeretlen nevü feleségétől két fia maradt: Kálmán (utóbb király) és Álmos; második felesége Szünadéne, botaneiatesz Nikeforosz görög vezér unokahuga.
3.G. (II.), király (1141-61.), II. v.Vak Béla és Ilona fia, született 1129.; atyja halála után három nappal, 1141 febr. 16. már megkoronázták. Anyja testvére, Belus bán és nádor lett a gyámja. Alatta már 72 vármegyéből állott az ország, melynek számos lakatlan területe G. idejében nyerte népességét. Részint kicserélődött s helyesebb arányokban oszlott meg az eredeti népesség, részint külföldről jöttek gyarmatosok. Igy szlávok, németek s 1143-1150 közt flamandok, kik Erdély DK-i részén telepedtek le és Szebent alapították. Az ifju király kormányának hasznos munkáját azonban gyakran szakította félbe csatazaj. Az oroszok ugyan lemondtak Boris támogatásáról, mivel Miciszláv kievi nagyfejedelem leányát, Fruzsinát, feleségül jegyezte el a magyar király, a nyughatatlan trónkövetelő azonban szives fogadtatást talált III. Konrád német-római császárnál, ki ezen az uton hübéres tartománynyá szerette volna tenni Magyarországot. A surlódás élessé vált már akkor is, midőn a magyarok az admonti zárdából fegyveresen akarták kiszabadítani királyuk nővérét, Zsófiát, kinek fiával való eljegyzését felbontotta III. Konrád; akkor azonban visszavonultak, mert a királyleány kijelentette, hogy önként ment a zárdába. Mikor azonban a Jasomirgott Henriktől titokban segített Boris 1146 ápriljában hirtelen elfoglalta Pozsonyt s azt csak pénzáldozatok árán vehette vissza II. G., a magyarok háborut izentek Jasomirgott Henriknek, 70,000 emberrel törtek reá s az ütközet küszöbén lovaggá avatott király és Belus nádor személyes vezetése alatt a Lajta mellett levő Brucknál 1146 szept. 11. teljes győzelmet arattak. 7000 német holtteste fedte a csatatért. A magyarok az országos éhség miatt nem folytatták a hadjáratot, VI. Welf grófnak azonban évi segítséget igértek, ha nyugtalanítja III. Konrádot s ősi hercegségének Bajorországnak bitorlóját, Henriket. A következő évben, 1147 juniusában azonban II. G. szabad átmenetet engedett országán III. Konrád kereszteshadának. Az öt hétig tartó átvonulás ideje alat az eléggé nem fegyelmezett sereg sokat rabolt ugyan, ellenségeskedésre azonban nem került a dolog. Borist, ki a császár táborában volt, kiadatni kivánta a király, a császár azonban szökni engedte a trónkövetelőt. Kiadatását határozottan megtagadta VII. Lajos francia király, ki 70,000 főnyi sereggel nemsokára szintén a Szentföldre igyekezett; egyébiránt jó rendben vonult át az országon. Egy esztendő mulva, a törökök fegyvereitől megverve, éhségtől, szomjuságtól kinoztatva, a két keresztessereg csüggedten tért haza Magyarországon át. 1149-től II. G. többször harcolt sógora, a kievi nagyfejedelemségre vágyó Izjaszláv volhiniai fejedelem érdekében Vladimirkó halicsi és György susdali fejedelem ellen, s 1151. Izjaszlávnak sikerült is bevonulnia Kievbe, ahol azonban a Rurik-család legidősb tagját, Vjacseszlavot ösmerte el nagyfejedelmül s magát csak uralkodótársul fogadtatta vele. Msztiszláv megsegítésére még azon évben küldött serege azonban (1151 jul.) Vladimirkó ellen vereséget szenvedett. A következő évben 73 csapattal maga II. G. ment Vladimirkó ellen, s Jaroszláv vidékén megvervén, békére kényszerítette. Azután minden idejét a Manuel görög császárral való háború foglalta el. Ellene már 1149. küldött csapatokat a szerbek védelmére; Manuel azonban 1152-ben Magyarországba is betört, Zimonyt elfoglalta s az akkor ejtett foglyok visszaadására csak 1154. szoríthatta őt II. G. Mig Manuel Borist, majd a hozzámenekült István herceget segítette, II. G. viszont Manuel unokatestvérét, Komnenosz Andronikoszt pártolta, s 1155. megverte, 1156. pedig békére kényszerítette a császárt. A Magyarország rovására terjeszkedni akaró Manueltől épp ugy megvédte hazáját, mint I. (Rőtszakállu) Frigyestől, ki azt Németországba szerette volna beolvasztani; sőt 1158 nyarán 600 «szerecsen» lövővel (székelylyel) segítette is őt Milano bevételében, vele szemben azonban csakhamar III. Sándor pápához csatlakozott. II. G. megh. 1162 máj. 31-én. Fiai István, Béla, Árpád s Géza.
4. G. herceg, II. Géza negyedik fia. III. István halála után 1172. a nemzet egy része, mely Bizanc befolyásától félt, élén az anyakirálynéval, Fruzsinával (l.o.) és Lukács esztergomi érsekkel a görög udvarban növekedett III. Béla helyett G. herceget akarta királynak. Béla elfogatta öcscsét, ennek azonban sikerült Lőrinc ispánnal, III. István volt országbirójával, Henrik osztrák herceghez menekülni, aki - bár a magyarok a csehekkel egyesülve dulták is Ausztriát - nem adta ki G.-t. Henrik halála után (1177) G. herceg II. Szobjeszláv cseh herceghez fordult, kitől I. Frigyes német császárhoz készült azzal a szándékkal, hogy a császárnak Magyarországot hübérül ajánlja fel s ily módon szerzi meg a koronát. Szobjeszláv azonban G.-t kiszolgáltatta Bélának, aki ujra fogságba vetette öcscsét s hiveit megsemmisítette, a G. pártján levő anyakirálynét számüzte Görögországba, István választott kalocsai érseket letette, Vatha ispánt megvakíttatta. G. 12 évig volt fogságban, melyből csak 1189. szabadult ki, midőn a Szentföldre vonuló Frigyes császár III. Béla neje, a francia Margit kértére közbevetette magát Bélánál. G. 2000 magyar vitézzel a keresztesekhez csatlakozott s görög földön telepedett meg, hol megnősült s fiai is maradtak, kiket 1210. nehány elégületlen magyar főur II. Endre helyébe a trónra akart emelni, de követjüket Domald sebenicoi gróf Spalatóban elfogta. G. hercegről s fiairól ezentul mit sem hallunk, lehetséges, hogy az a rejtélyes Endre (Andrieu) herceg, ki a XIII. sz. dereka táján Franciaországban telepedett meg s a Croy és Chanel családokat alapította, tőlük származik. Idevonatkozólag l. még Croy.
5. G. (v. Guz), várispán, 1096. Poissy Valter kereszteshadából kikergette Zimony várából azt a 16 vitézt, kik oda fegyvervásárlás ürügye alatt tértek vissza s fegyvereiket intőjelül a vár fokára tüzette ki. E miatt már Valter is csak nagy bajjal tarthatta vissza kereszteseit Zimony ostromától; az utánuk Achéry (Amiensi) Péter vezetése alatt jövő hadak csakugyan megtámadták, bevették s hat napig dulták Zimonyt, hol 4000 magyart koncoltak fel.
