Francia irodalom | A Pallas nagy lexikona

Teljes szövegű keresés

Francia irodalom. Középkor. Franciaország legelső irodalmi termékei latin nyelven vannak irva; s később is ez a latin nyelvü irodalom, a már francia nyelven irottal párhuzamosan fejlődött. A IX. század kezdetével a latin nyelvü irodalom mellett két, népies nyelvü irodalom keletkezett, egyik Franciaország déli részén, a másik Északon. Itt csak az északiról szólunk; a délire vonatkozólag a Provençal irodalom cikkre utalunk.

Első korszak.

Az őskortól 1050-ig. Az a három lényeges elem, mely mindinkább előre nyomulva, nagy át- meg átalakulás után a francia társadalomnak és ez által a F.-nak adott létet: a romanizmus, kereszténység és germanizmus volt. A francia nemzeti éposz, a középkori F. legeredetibb és legnagyobbszerü terméke is a germanizmusnak köszöni létrejöttét. Mindazáltal a germán epikus dalok mellett, melyeknek Clovis és Dagobert voltak a hőseik, román nyelvü dalok is keletkeztek. Bizonyítja ezt a Vie de saint Chilian (VIII. sz.) szerzője, ki az ifju Dagobertnek a szászokon aratott győzelméről szólván, megemlíti, hogy ez alkalommal: «Carmen publicum juxta rusticitatem (azaz népies román nyelven) per omnium volitabat ora». Más, közvetetlen bizonysága ennek a Floovant-féle chanson de geste (l. o.), melynek hőse nem más mint Dagobert. Noha a Chanson de Roland-nál (1080 tájáról) nincsen korábbi ránk jutott chanson de geste, mégis bizonyosra vehető, hogy a nép-éposz épp ugy virágzott a legősibb korszakban, mint a következőben, és hogy Clovis és Dagobert után Martell Károly, Pipin és Nagy Károly számos, elveszett epikus költeménynek voltak a hősei. A fenmaradt irodalmi emlékek mindannyian vallásos tartalmuak; a F.-nak legrégibb ilynemü terméke a 880 tájáról való Séquence de Sainte Eulalie, egy latin népnyelven irt prédikáció töredéke, melyet csak a Serments de Strasbourg (842) néven ismeretes nyelvemlék előz meg, amely szövegét tartalmazza annak az eskünek, amelylyel Német Lajos Kopasz Károlylyal kötött szövetségét erősíti. A Szt. Euláliáról szóló ének után időrendben a Fragment de Valenciennes, egy Szent Jónásról szóló homélia töredéke következik, mely a X. sz. elejéről való. Fontosabbak már a Szent Légerről és a passzióról szóló énekek, melyek a X. sz. második felében keletkeztek. Az első korszak vége felé (1040 körül) készült a Szent Elekról szóló költemény, a F. első olyan emléke, mely nemcsak irodalomtörténelmi, hanem költői szempontból is becses. E tárgy magyar feldolgozása négy kódexünkben és a Gesta Romanorum révén Haller Hármas históriájának középső részében is megvan. L. Elek-legenda.

Második korszak. 1050-től Szt. Lajos nagykoruságáig (1235).

A XI. sz. második felével a középkori F. aranykora kezdődik. Legelőször a nemzeti hősköltészet indul virágzásnak, ezért követi az elbeszélő, majd a lirai költészet virágzása; a korszak vége felé fellendül a próza is és a breton regényekben és Villehardouin természetes folyásu, kifejezésssel teljes és őszinte stilusában a maga életrevalóságáról tesz tanuságot. Alább műfajok szerint csoportosítva soroljuk fel e korszak nevezetesebb műveit s iróikat.

Elbeszélő irodalom. Nemzeti éposz. Csak két költemény van, mely a XI. sz. vége előtt keletkezett: a Pelerinage de Charlemagne a Jérusalem (1060 körül) és a hires Chanson de Roland (1080 körül), Ez utóbbi a történeti énekek legnevezetesebbje; főeseményét a roncevauxi szerencsétlen ütközet szolgáltatja, melyben Lóránt Ganelon árulása miatt elesett. A mű 4002 verssorból áll és normandiai dialektusban van irva; szerzője ismeretlen. Talán a költemény utolsó sorában említett Turoldus irta. Mindjárt a XII. sz. kezdetéről valók; egy 600 verssorból álló töredék, mely Roi Louis v. Gormond et Isembart cimet visel; továbbá az Orániai Vilmos hőstetteit zengő legrégibb énekek, minők a Charroi de Nîmes, a Couronnement de Louis, a Chevalerie Vivien stb. ciműek. Majd valamennyi hősi ének a XII. század végéről és a XIII. elejéről való. Ezek közül nevezetesebbek: Le Moniage Guillaume, Aliscans, Aspremont, Aiol, Les Lorrains, Aquin ou la Conquete de la Bretagne, a Chanson d'Antioche, Huon de Bordeaux, Aymeri de Narbonne, Girard de Vienne stb. Legtöbb éneknek nincs a szerzője megnevezve, csak néhánynak az irója ismeretes.

Ó-kori tárgyu regények. A nemzeti épopeák sikerén felbuzdulva, néhány nap is kezdett hőskölteményeket irni, melyeknek tárgyát az ó-kor történelméből merítették, csakhogy nem az eredeti forrásokból, hanem az V. és VI. sz.-ban keletkezett névtelen v. álnevü szerzőktől való kompilációkból. Legnevezetesebb idetartozó mű a Roman d'Alexandre, melynek Nagy Sándor a hőse. Ezt a XII. sz.-ban Lambert li Cors és Alexandre de Bernay v. de Paris készítették. Tizenkét szótagu versekben van irva és az alexandrinus (v. Sándor-vers) tőle kapta nevét. A mi Haller Jánosunk Hármas Istóriájának első része is ugyane tárgyu elbeszélés, mely a való történet képében Nagy Sándor regényesen kiszinezett hőstetteit meséli el. További klasszikus tárgyu művek a Roman de Thebes (Statius költeményének egy prózai átdolgozása alapján), a Roman d'Énéas (Vergilius Aeneise után), melyek 1150 tájáról valók. Idetartozik még a Roman de Troie (Dictys és Dares kompilációi után), melyet Benoît de Sainte-Maure (1160 táján) készített s II. Henrik nejének, Eleonorának ajánlott. Ez utóbbi munka is megvan magyarul Haller Históriájának harmadik részében.

Görög és bizanci regények és kaland-regények. Az idevágó művek v. a hanyatlás korabeli görög regények latin fordításainak utánzatain alapulnak, v. közvetlenül vannak a bizanci hagyományokból merítve. Nevezetesebb ilyen regények: Apollonius de Tyr, mely magyarul is meg van Apollonius királyfi (1591) cimmel (l. Apollonios); Les Sept Sages (magyarul: Ponciánus Históriája, Hét bölcs mester meséi néven), Eracle Gautier d'Arras-tól (1160 táján); Cliges Chrétien de Troyes-tól (1165 táján); Florimont, Aimon de Varennes-tól stb. Mindezek a regényes mesék többé-kevésbbé szerelmi regények, melyek a kaland-regények talaját készítették elő. Ez utóbbiak közé tartoznak: Ille et Galeron, Gautier d'Arras-tól (1157); Galeran de Bretagne, Guillaume de Dole, Pamphile et Galatée, mind a három Brasdefer János-tól (1225 tájáról).

Breton regények. Ezek eredetének kérdése máig sincs tisztázva. Valószinü, hogy a F. a breton legendákkal Angolországban jött érintkezésbe; itt irta lai-it (l. o.) Marie de France; itt készültek az első költői kompilációk kisérletei Tristanról, Percevalról, Gauvainról, Lancelotról és az Arthur király udvarához tartozó többi hősről és innen kerültek e költői kisérletek Franciaországba, hol Chrétien de Troyes és követői sokféleképen feldolgozták őket. Különösen egy, a Chrétien de Troyes bevégzetlen Percevaljában említett titokzatos gral (tál) lett számos legenda tárgyává. E tálról az a monda járta, hogy a Megváltó sebeiből folyó vér felfogására szolgált és egy a XIII. sz. elején élt költő, Robert de Boron e tárgyról trilogia-félét (Joseph, Merlin, Perceval) irt, mely nagyobbrészt elveszett ugyan, de prózában átirva és névtelen költők másnemü toldalékaival vegyítve megvan a Saint-Graalról, Merlinről, Lancelotról, Palamede-ról való kompilált regényekben. Wace Brutja, melyet a breton regények közt szoktak emlegetni, nem egyéb mint Gaufrei de Monmouth Historia regum Britanniae c. történelmének puszta fordítása.

Conteok és fableauk. A conteok és fableauk (l. Contes és Fabliaux) a közönséges, polgári életviszonyok közt mozognak, közönségük is szerényebb igényü mint a chansons de geste-ké és a kaland-regényeké. Rövid, rimbeszedett elbeszélések ezek, melyek nevettetni akarnak, de gyakran durva komikumba és aljas cinizmusba sülyednek alá. Sok ilyen elbeszélés keletről származhatott, akár a spanyolországi mórok, akár a keresztes hadak közvetítése utján; legtöbbje a XII. sz. végéről és különösen a XIII. sz. elejéről való. V. ö. Bédier József: Les Fabliaux, 1893.

Ezópi mese és roman de Renard. A XII. és XIII. sz. folyamán számos francia nyelvü mesegyüjtemény készült Isopet név alatt; a legnevezetesebb köztük a Marie de France-é; de ez, valamint a többi is nem más, mint két korabeli latin mesegyüjtemény gyakran érthetetlen fordítása, megbővítve ind elemekkel. Nevezetes már a Roman du Renard (Róka-mese) cimü nagy terjedelmü, közel 120000 versre terjedő állatmese, mely allegória alakjában a középkor politikai és erkölcsi viszonyainak nevettető szatiráját adja. Tárgya Renart (a róka) és Ysengrin (a farkas) harca. A meglevő szöveg keletkezése ideje a XII. sz. vége; a XIII. és XIV. sz.-beli hozzátoldások egész mese-ciklussá szélesítették ki. Goethe: Rheinecke der Fuchs-a is ilyen célzatu állat-éposz. V. ö. Sudre Lipót: Les sources du Roman de Renart, 1893.

Történelem. Ide tartozó munkák: Gaimar Geffrei 1150 tájáról való nyolcszótagos versekben irt: Histoire des Anglais c. műve; Wace 1160-1174 irt: Geste des Normands v. Roman de Rou (Rollon) c. munkája és Benoît 43000 nyolcszótagu versből álló Histoire des ducs de Normandie c. alatt kiadott történeti műve. E három verses munka, sajnos, nem egyéb mint korábbi latin szövegek átirása. Nevezetes és érdekes már a Garnier de Pont-Sainte-Maxence történelmi költeménye, mely Becket Tamás, a meggyilkolt canterburyi érsek szomoru esete körül forog. Végül 1224 tájáról való egy névtelen Histoire de Guillaume le Maréchal c. munkája. Különösen prózai fordítás sok készül e korszakban; igy lefordítják Turpin hires krónikáját; ekkor készül Párisban a Faits des Romains (Gesta Romanorum; drávai névtelenünk fordítása szerint: Rómaságnak irt dolgai) c. mesetár, mely irodalmunkban is szerepet játszik: Haller Gábor Hármas Istóriájának második részében ezeknek a Gestáknak latinból való fordítása van meg; énekmondóink és széphistóriairóink közül is számosan merítettek belőle tárgyakat. - A próza iránt való ilyetén előszeretetnek köszöni létrejöttét a francia történetirás egyik kiváló fontos műve: Villehardouin La Conquete de Constaninople-ja is.

Lirai költészet. Mig a bretonoktól kölcsönvett anyagot a F. a feldolgozás módjának eredetisége által a maga sajátjává tette, addig a lirai költészet terén a francia költök, a trouveurök nem mutatnak ilyen önállóságot; csak a provençal költőket, a trobadourokat utánozzák, legtöbbnyire kevés művészi sikerrel. A lirai költészet Franciaország déli részén már a XI. sz. vége felé virágzásnak indul, holott északon nem találunk lirai költeményt, mely a XII. sz. végénél előbb készült volna. De még mielőtt a Dél költészete hatással lett volna az északira, léteztek már népies jellegü félig epikus, félig lirai jellegü francia énekek (chansons de toile), pastourellek stb., melyek igen régi eredetüek és semmi közük sincs a troubadourok költészetéhez. Ezt a népies költészetet azonban csakhamar lenézték és elhanyagolták, s a XII. sz. felsőbb körei a provençal költészet művelésében találták gyönyörüségöket. A lirai költők közül megemlítjük a nevezetesebbek nevét. Délen: Berna de Ventadour, Jaufres Rudel de Blaye, Bertran de Born, Gaucelm Faidit, Peire Cardinal stb. Északon a főurak voltak az elsők, kik ezt a költészetet művelték: Conon de Béthune, Coucy, Gace Brulé, Thibaut de Champagne, III. Henrik brabanti herceg stb.

Vegyes fajok. Szólnunk kellene még a tanító és a drámai költészetről. Ez utóbbi termékei közül Bodel János: Jeu de saint Nicolas cimü munkáját említjük meg, mely a XIII. sz. kezdetéről való. A tanító költészet már nagyon gazdag, de leginkább latinból való verses fordításokból áll. Nevezetesebb termékei: Le livre des manieres, Fougeres Istvántól (1170 tájáról); a Bibles c. könyv Guyot de Provins és Hugues de Berze-től stb.

Harmadik korszak. 1235-től a százéves háboru kezdetéig (1337).

Ezt a korzsakot a Roman de la Rose századának lehetne nevezni. A Rózsa regéje, mely két költőnek: a Guillaume de Lorris és a Jean de Meung műve, a maga korában rendkivüli nagy hatást tett, s ezt annak köszönhette, hogy a F. első költői terméke volt, mely a francia szellemet a legszabadabban és legtöbboldaluan tükröztette vissza. E korszakban a F.-at a lovagiasság kevésbbé jellemzi mint az előbbi korszakban. Még készülnek ugyan chandson de gestek, de hallgatóik köre mindinkább szükül és készítőik már nem annyira éneklésre, mint inkább olvasásra szánják. A lirai költészet, mely a troubadourokénak utánzása, csak a XIII. század végéig tartja fenn magát, az uj lira pedig, melynek emennek helyébe kellett lépnie, csak a következő korszak elején indul virágzásnak. Tudákosság jellemzi az irókat: Chrétien de Troyes helyét de Meung János foglalja el; a jámbor Joinville krónikás szinte kiri Szép Fülöp törvénytudósainak környezetéből. E korszak főbb irói: Adenet le Roi (Ogier, Berte), Beaumanoir (Manekine), Marco Polo (Utleirások), Joinville (l. o.; Historie de Saint Louis); Rutebeuf, aki fabieaukat, legendákat, szatirákat s a keresztes hadakkal foglalkozó darabokat irt, melyek a Szent Lajos korabeli költészetnek legigazibb kifejezői; Adam de la Halle, kinek Jeu de la Feuillée, Jeu du berger et de la berere c. szindarabjai a francia dráma-irodalomban azért nevezetesek, mert az elsők, amelyek világi dolgokról szólnak. Guilebert de Berneville, Guillaume de Lorris (a Roman de la Rose 1-4070. versét ő irta), Jean de Meung (a Roman de la Rose végét irta); Gautier de Metz (Image du monde); Novarai Fülöp (Quatre Ages d'homme), Brunetto Latino (Trésor) Fontaine Péter (Conseil) stb.

Negyedik korszak. A százéves háboru kora.

E korszak irodalma nem igen lehetett valami gazdagon virágzó, mert V. Károly uralkodásának néhány dicső és áldásos esztendejét kivéve, ez időtájt folytonos nyomoruság sanyargatta az országot. Legkiválóbb alakja: Froissart, a költő és krónikás. Az V. Károlyt dicsőitő költők: Raoul de Presles, Corbichon, Jean Golein stb. egyszerü fordítók. A francia kultura, mely az előbbi korszakban Angliára és Olaszországra is kiterjedt, e korban mindinkább veszít a külföldre való hatásából. De viszont, mintegy kárpótlásul, Dél-Franciaország irodalma lassanként kezd összeolvadni az északiéval és a XV. sz.-tól kezdve a F. nem csupán a langue d'oil-t (l. Francia nyelv) beszélő tartományok irodalma, hanem egész Franciaországé. Az epikus költészet hanyatlásnak indul s lassanként elenyészik, az érdekes tárgyu chanson de gesteket prózába ültetik át és a kor alacsony fokán álló izléséhez idomítják; de e veszteségekért kárpótlást nyujt az annál gazdagabb lirai, drámai és történeti irodalom. A lirikusok közül Guillaume de Machaut nevezetes,aki uj egyéni stilt visz a költészetbe; neki köszönhető, hogy virágzásnak indul a ballada, a királydal, a rondeau, a tizenkét szótagu lai (l. o.) stb. A történetirás terén Froissart munkáját illeti az elsőség, de említést érdemel az V. Károly alatt készült Chronques de Saint-Denis c. krónika is. De ami a legfontosabb, e korban születik meg a francia szinészet, mely az előbbi korszakokban csak csiráiban szunnyadozott. Megalakul a hires Confrérie de la Passion (l. o.), melyet 1402. hivatalosan is elismernek; Párisban és másutt a Basoches-ok (l. o.) és az Enfant sans-Souci (l. o.) társasága szervezkedik; gyors virágzásnak indulnak a misztériumok (l. o.), a moralitások (l. o.), a farceok (l. o.), és sotiek (l. o.). Amellett a százéves háboru uj hangot is visz be az irodalomba: a hazafiság hangját. Eustache Deschamps, Christine de Pisan, Alain Chartier és Orléansi Károly legtöbb dalukban hazájuk szerencsétlenségei miatt érzett panaszukat zengik.

Ötödik korszak. A középkor vége.

Az idegenek kiüzetése után (1453) Franciaország udvara kibékült Burgundia udvarával és Jó Fülöp lelkesítőjévé lesz egy külön irodalomnak, olyannak, mely összhangban állott pompakedvelő jellemével; a század végét is a burgundi és flamand iskola «nagy rétorainak»: Chastellain Györgynek, Olivier de la Marchenak, Molinet Jánosnak, Meschinot Jánosnak, Alain Chartier tulzó tanítványainak nagyhangu irodalma jellemzi; mindezeknél nevezetesebb: Jean Le Maire de Belges, kit a XVI. sz.-ban Marot és Ronsard iskolája egyaránt megbecsült. De e lármás burgundiai irodalom mellett csöndben a francia is dusan virágzik. Nevezetesebb képviselői: Le Franc Márton, Orléansi Károly, Villon (Grand Testament, Petit Testament stb.), kit még Boileau is tisztelettel említ; Baude Henrik és Castel János; Arnoul Gréban, a Mystere de la Passion szerzője; a farce nemében legkitünőbb egy névtelen műve: Maître Pierre Pathelin (1470 körül; v. ö. Lehr Vilmos: Maître Pathelin és XII. századi német alakjai, Phil. Közl.1893); a Jehan de Paris c. regény; De La Salle Antal művei: Jean de Saintré, Cent Nouvelles nouvelles; végül a XV. sz. prózájának remeke: Philippe de Comines Mémoires-jai.

A XVI. század.

E század a F. legmozgalmasabb korszakainak egyike. Két főtényező az uralkodó benne, a renaissance (l. o.), melynek jelentőségét a könyvnyomtatás feltalálása még növelte és a reformáció, mely a gondolat, az eszme szabadságát akarta megvalósítani. E kettő mozgásba hozta a szellemeket és élénk, gazdag irodalmat teremtett. A francia renaissance, éppugy mint a magyar, Olaszország hatása alatt keletkezett. Mikor Olaszországban a görög és latin irodalmak tanulmányozása legszebb virágzása korát élte, kitörtek VIII. Károly és XII. Lajos alatt az olasz háboruk s ez alkalommal az Olaszországgal való érintkezés Franciaország számára a művészetnek és irodalomnak termékenyítő forrást nyitott meg. A reformáció, mely a vallási meggyőződés szabadságát és a szabad vizsgálódás jogát hirdette, a hit kérdéseiben a népre hivatkozott és ezért «sietett a kezébe adni az eszközöket, hogy szemeivel láthasson és eszével itélhessen.» Ez a körülmény a nép nyelvének mivelésére adott alkalmat és a latin nyelv helyébe ugy a filozofiában mint a teologiában a nemzeti nyelv lépett. Kálvin is franciára fordítja le eredetileg latin nyelven irt nagy munkáját (Institution de la religion chrétienne).

Az udvar elfogadta az uj eszméket, de a Sorbonne (l. o.) heves támadásokat intézett ellenök. A király, ki később üldözte a kálvinistákat, nővére: Margit és anyja: Szavojai Lujza is egy ideig hajlandóknak mutatkoztak az uj tanok elfogadására. Az irók és tudósok szintén pártolták az uj hitet: Berquin, Roussel, a két Cop, Estienne Robert és Marot elfogadták Luther v. Kálvin tanait; mások, ha meg is maradtak katolikusoknak, türelmesek az uj hitüek irányában: ilyenek Budeus, Du bellay, Dolet István, a katolikus rakció első áldozata és a cinikus Rabelais. A felsoroltakon kivül még más okok is hozzájárultak a franciaországi renaissance felvirágoztatásához. Ez okok legjelentékenyebbjei kétségkivül a Valois-k udvari élete és I. Ferencnek az irók és művészek irányában tanusított bánásmódja voltak. A király, mint a mi Mátyás királyunk tette volt,. tudósokkal, költőkkel és művészekkel vette magát körül: kikérte Lascaris és Budeus tanácsát, levelezett Erazmussal, tréfálkozott Marot-val és több izben kitüntette a Du Bellay testvéreket. A könyvnyomtatás is terjedt. Fichet, a Sorbonne rektora, 1469. honosította meg a könyvnyomtatást Párisban és 1500 felé már közel 750 mű hagyta el a sajtót. Fontos küldetésök tuadatában, a könyvnyomtatók lépést haladnak a sz. legnagyobb tudósaival és az Estiennek, kik a Badius Ascensius-ok, Gourmont-ok, Coline-ok, Dolet-k után következtek, mindinkább magasabbra, tökéletesebbre emelték a könyvnyomtatás művészetét. Az iskolázás is elvilágiasodott. A király 1531-ben megalapítja a királyi (College royal) kollégiumot; ez iskola, melyben a héber, görög, latin nyelvet, orvostant, matematikát és bölcseletet tanították, korában nagyon fontos szerepet vitt és igen nagy hatással volt az ifjuságra.

A francia renaissance általános jellege.

A renaissancenak Franciaországban az volt az eredménye, hogy közvetlenül kezdték a pogány irók műveit utánozni; a középkorban szintén ismerték az ókori irókat; csakhogy ekkor Vergiliusban a kereszténység prófétáját látták, Homérosz hőseit lovagokká öltöztették fel s a vallási vonatkozások ilyetén erőltetett keresgélése, bizonyos helyi szinezetü művészkedés meggátolta az embereket abban, hogy a klasszikusok szellemét igazán felfogják s utánozzák. Az olasz humanizmus éltető fuvallatától ihletett szabad szellemek az ókori irók munkáiban nem a vallás céljaira felhasználható tanuságokat, hanem a sajátos szépet keresték, magukat az irókat csodálták és kezdték utánozni.

Miután a klasszikusok nyelvének ismerete különösen Tifernasi Gergely és Spártai Jeromos tanításai révén lassanként elterjedt, a francia tudósok mint p. Erazmus, Budeus, a görög tanulmányoknak Franciaországban ujjáébresztője, a hellen műveltséget virágzóvá tették hazájukban. A nagyszámban megjelenő kritikai, grammatikai és szótári munkák a tökéletesedés eszméjét keltik fel a szellemekben. Ekkor születik meg a francia humanizmus; előtérbe lép az egyéniség: minden irónak megvan a maga egyéni értéke; mindenki megőrzi a reformáció-biztosította szabad vizsgálódás jogát, melyet a XVII. században egy időre elnyomtak és mely a XVIII. században még nagyobb mértékben érvényesült. A XVI. század gazdag irodalmát két csoportra választva fogjuk ismertetni. E két csoport: Költészet és Próza.

Költészet. A XV. sz. költészetét a galantéria (l. o.) jellemzi. A renaissance beköszönte előtt a világi költészet, melyet már nem ihletett a harc szelleme s melyet az egyház kizárt a gondolatok birodalmából s arra kényszerített, hogy csak hitbeli dolgokkal foglalkozzék, nem volt egyéb üres szócsépelésnél és allegorizálásnál. A XV. sz.-ban Villon (l. o.) egy lépéssel előbbre vitte a költészetet; a renaissancenak pedig az a jelentősége rája nézve, hogy elvevén az egyháztól a gondolat fölötti kizárólagos uralmat és közkincscsé tevén azt, lehetővé tette, hogy a poézis felemelkedhetett arra az erkölcsi magaslatra, amelynek eladdig hijjával volt. A XVI. sz. költészetében három korszakot különböztetünk meg: az elsőt, amelyben az irodalmi reform szükségességét érzik, Marot jelzi; ez a korszak II. Henrik uralkodása idejének közepéig terjed. A második korszak folyamán uj iskola áll elő, mely az irodalmi reformot akarja véghez vinni; ez a Ronsard iskolája. Ez a korszak majdnem IV. Henrik uralkodásáig tart. Végre következik a harmadik korszak, melyben Malherbe lép fel, ki végrehajtja a reformot: ekkor már a XVII. sz. küszöbén vagyunk.

Első korszak. A XVI. sz.-ban a francia költészet a Marot nevével köszönt be. Marot Kelemen (1495-1544) szeretetreméltó költő, ki mint az igazán átmeneti kor embere, magában egyesíti az ó-francia költészet minden sajátságát: nemes, józan, kedves és csipős. De ő sem lépte tul semmivel azt a kört melyben azok mozogtak, kiknek közvetetlen utódja; noha az eklogát, episztolát, elégiát, balladát, dalt, himnuszt, epigrammát egyaránt művelte, ugyanaz a cél lebeg szeme előtt mint örökhagyóinak: mulattatni kiván és semmit sem gondol a tanítás momentumával; az igaz, hogy érzései olykor nemesebbek és magasztosabbak mint elődeié. Marotnak tanítványai is voltak; legkiválóbbak ezek közt Mellin de Saint-Gelais, Béza Tódor, Brodeau, Fontaine Károly és Valois Margit. Legérdemesebb Mellin de Saint-Gelais, ki jól ismerte az ókori és az olasz irodalmat. Ő kezdte meg a F.-ban a szonett művelését.

Második korszak. De a mulattatás nem lehetett a költészet örökös célja. Mindeddig az irodalom a középkor nyomdokain haladt és elhanyagolta a klasszikusok tanulmányozását; nemsokára azonban Dorat János iskolájából uj iró-csoport kerül ki, mely a költészet meghódítására törekszik. Dorat tanítványai voltak: Baif, Ronsard, Lancelot, du Bellay, Muret. Ezek közül Du Bellay Joakim volt az, ki az irodalmi mozgalomnak élére állott és 1549-1550 közt megirta Illustration de la langue française cimü művét, melylyel a francia nyelv ügyét akarta előmozdítani. Du Bellay hadat üzen Marot iskolájának: Ronsard, Ponthus de Thiard, Remy Belleau, Jodelle István, Baif tovább folytatják a harcot a modernekkel és a klasszikusok mellett kardoskodnak és ügyüknek Silve Móricot és Béza Tódort is sikerült megnyerniök. A rondeau, triolet helyébe az ódát, tragédiát, époszt léptetik. A nyelv pedig e törekvések következtében gazdagszik szókban, uj fordulatokban és költői műalakokban. Du Bellay Joakimnak (1524-1560), kit kortársai francia Ovidiusnak neveztek, legnagyobb dicsősége, hogy fennemlített művével megadta a jelt a régi iskola elleni harcra. Az uj iskola kiáltványa Marot halála után öt évvel jelent meg; ez iskolához tartozókat brigade-nak hivták, miután pedig győzedelmesen kerültek ki a régi iskolával vivott harcból, pléiade-nak (fiastyuk) nevezték el magukat. Du Bellay helyesen itélő, világos szellem volt, kinek szonetteit (melyek Olive, Regrets és Les Antiquités de Róme c. gyüjteményekben jelentek meg) az élénk érzés igazi bája jellemzi. Ronsard Péter (1524-1585) volt valódi megteremtője a pléiadenak, amelyben Dorat, Ronsard mestere körül Baif, Bellay, Remy Belleau, Jodelle István, Ponthus de Thiard csoportosultak. A pléiadeot, noha középszerü költők voltak benne, nemcsak Franciaország, hanem még a külföld is ünnepelte. Ronsard teljes odaadással tanulmányozta a klasszicizmust, melyet hazájában is meg akart honosítani; irt ódákat, szonetteket, eklogákat, idilleket és egy hőskölteményt: a Franciadeot; legtöbb sikerrel az elegiát művelte. De nemcsak ir, hanem a nyelvet durvának és szegénynek találván, a latinból és görögből kölcsönzött szavakkal akarja gazdagítani és nemesíteni, sőt e célra a népies tájszólások felhasználását is javasolja. Nagy érdeme Ronsardnak, hogy mig előtte megelégedtek a klasszikusok fordításával, ő az első, ki belátta, hogy utánozni is lehet őket, s az első, ki a nyelv nemességére és tisztaságára törekedett. Jodelle István (1532-1575) a Pléiade költői közül a francia tragédia ujjáteremtését tüzte ki magának célul. A misztériumok, melyek a középkorban a szinházat pótolták, allegorikus darabokká, moralitásokká alakultak át: ezeket aztán a farce-szal kezdték helyettesíteni, melyet különösen az Enfants sans-Souci (l. o.) társaság művelt szerencsésen. A farce és a moralitás keverékéből született meg a sotie, melyben még mindig az allegoria játszsza a főszerepet; s mivel az allegoria képében gyakran merészen gunyoltak ki különböző, a közéletben szereplő egyéniségeket, I. Ferenc meghonosította a szinházi cenzurát és megtiltotta a farceok és sotiek előadását. De nemsokára a közönség is elpártolt az efféle daraboktól a tragédiák és komédiák kedvéért, melyek az ókori szindarabokat törekedtek utánozni. Már Jodelle előtt is adatott elő néhány középszerü tragédiákat, Ronsard pedig Aristophanes Plutusát szedte versekbe. Jodelle első darabja a Cléopatre volt, melyet 1552. II. Henrik és udvara előtt adtak elő. Cléopatre után Didon se sacrifiant (1555) következett. E darabokban hiába keresnénk drámaiságot, igazi jellemeket; csupán a forma az, ami bennök figyelemreméltó. A pléiade-dal szemben, mely a költészetet a pogány mitologiához vezette vissza, uj iskola keletkezett, mely az irodalmat a keresztény költészet forrásához akarta visszatéríteni. Ez iskola feje: Guillaume de Saluste, du Bartas volt. Du Bartas (1544-1590) legfőbb műve: La Semaine, a teremtés munkáját énekli meg. Költőjét főként a rossz izlés és a dagály jellemzik. Megemlítést érdemel még Agrippa d'Aubigné: Les Tragiques c. szatirikus-epikus munkája. Továbbá Vauquelin de la Fresnaye, Desportes és Bertaut, kik közül Bertaut-t nemes és korrekt stilusa emeli ki társai közül.

Harmadik korszak. Ronsard és a pléiade reformtörekvései tullőttek a célon, szükség volt valakire, aki e reformok tulzásait mérsékelje. Különösen Regnier és Malherbe voltak ez uj célok harcosai. Egyik sem teljesen tudatosan végezte munkáját. Regnier azt hitte, hogy Ronsardot védi, valósággal pedig Marot Kelement védelmezte és őt reprodukálta. Szatiráiban (Satires) megtért az egyszerühöz, igazhoz és tudtán kivül visszakerült a régi gall iskolába, melyet szerencsés utánzatokkal gazdagított. Malherbe azt hitte, a pléiadot és annak görög-latin ujításait teszi tönkre; tényleg pedig sikerüket biztosította. A nép nyelvét a klasszikus nyelvek nemességének magaslatára emelte és ezáltal utját egyengette Corneillenak, Boileaunak és Racinenak. A XVI. sz. költészete minden műfajának ilyetén gazdag virágzását nagyban előmozdította az, hogy e korszakban az uralkodók: XII. Lajos, I. Ferenc, IX. Károly, III. és IV. Henrik nemcsak hogy pártolták az irodalmat, hanem maguk is foglalkoztak vele.

Próza. A középkorban a próza gyermekkorát élte; kifejlődése nem ment oly gyorsan végbe mint a költői nyelvé. Nem voltak általános eszméi, melyek maradandóságot biztosítsanak neki. Valamennyi krónikairó (Commines-t kivéve) csupán tényeket irt le, nem kutatva az okok és eszmék után. De ha ez eszmék nem is nyilatkoztak a középkorban, csak szunnyadtak és a renaissance-szal együtt felébredtek. Ami leginkább hozzájárult a francia próza emeléséhez, az volt, hogy olyan irók irtak rajta, kiknek lángesze ki tudta kerülni a nyelvrontásnak minden salakját. És ha e korszak prózájában van is sok provinciálizmus, tökéletlenség, homály, mindazáltal már élénkebb, csinosabb fordulatokat is találunk benne. A szókincs gazdagsága és a mondattan szabadsága a nyelvet könnyen kezelhető eszközzé tették; azért is oly nagy a XVI. sz.-beli irók száma. Négy csoportba foglaljuk össze e prózairókat, a fajok szerint, melyeket műveltek: 1. teologusok és politikai irók; 2. morálisták s elbeszélők; 3. történetirók; 4. fordítók és tudósok.

Teologusok és politikai irók. A görög klasszikusok szenvedélyes tanulmányozása csakhamar megtermette gyümölcseit. A jogtudomány volt az, mely a tisztán tudós irodalom és a filozofia között átmenőül szolgált; a római jogot a középkor folyamán is művelték és a renaissance-szal a történelem és irodalom is szolgálatába szegődvén, uj érvényt kölcsönöztek neki. A francia jogirodalomnak különösen Dumoulin Károly adott lökést és utját egyengette Pothier, a nagy jogtudós munkáinak. A jogi tanulmányok a társadalom alapjainak kutatására vezettek és oly politikai iróknak adtak létet, aminő La Boétie. De mivel a reformáció-előidézte harcok következtében a politika a vallással vegyült össze, ennél-fogva lássuk előbb, hogy - Kálvin közvetítésével - minő hatása volt a reformációnak Franciaországban. Kálvin (l. Kálvin) volt az, ki Franciaországban a protestántizmust, azaz a kálvinizmust megteremtette. Institution chrétienne c. munkája, melyet előbb latin nyelven irt meg és maga fordított le franciára, három nevezetes ujítást mutat: a módszer, anyag és nyelv ujságát. A bölcseleti anyag feldolgozása a nép felfogási képességéhez mért; a tárgyalás tudományos és mégis egyszerü; a módszer is uj: a szerző rendszeresen és szabatos felosztás szerint halad; a nyelv pedig uj, mert ezelőtt az ily tárgyu munkák kizárólag latin nyelven irattak, s noha a stilus durva, lelketlen és nem szivhez szóló, mindazáltal tömör, szabatos és folyamatos. A ref. egyház rendszerére alapvető e mű ránk nézve azért is nevezetes, mert Szenci Molnár Albert magyarra fordította (Hanau 1624). A keresztyéni religiora és igaz hitre való tanítás egyike XVII. sz.-beli vallásos irodalmunk diszeinek. - A reformációval szemben a katolicizmus a vallási hagyomány folytonosságát védelmezte s ez időtájt (1553) alapította meg Loyola a Jézus-társaságot. A katolikus teologusok közt leginkább Salezi Ferenc vált ki. - A jogtudományról és a szabad vizsgálódás jogáról irt munkák uj szellem szülői voltak, melynek leghathatósabb kifejezést La Boétie (1503-1563) adott, ki 1578. heves filippikát intézett a királyság ellen: Discours sur la servitude volontaire v. Contre un c. munkájában. A politikai bölcseletnek higgadtabb és tudományosabb kifejezést Bodin János (1530-1596) adott La République c. művében. A valláspolitikai küzdelmek is nagy hatással voltak az irodalomra. E küzdelmek adtak létet a Satire Ménippée-nek (1594), annak a hires röpiratnak, mely nevetségessé tette a Liga párthiveit. E versben és prózában irt röpirat többeknek: Gillot Jakab, Leroy Péter, Rapin Miklós, Passaret János, Florent Chrestien, Pithou Péter és Gilles Durand tudósok együttes munkája. «A renaissance által kiművelt, de át nem alakított, tiszta francia szellem gyümölcse ez» (Nisard), mely az 1593 febr. 10. összeült örökös rendek tanácskozásait paródizálja.

Moralisták és elbeszélők. Az e csoportba tartozó irók közül többen munkásságuknál fogva a fennebbi csoport körébe is beleillenek; e kornak jellegét amugy is a szellem egyetemessége adja meg. Legnevezetesebb e sokoldalu irók közt Rabelais. Rabelais (1483-1553), korának első hellénistája, mielőtt meudoni plébános lett, orvos volt, ez időtájt adta ki Gargantua et Pantagruel c. regényét; a középkor szelleme és annak minden intézménye ellen küzd ebben és számos fontos eszmét pendít meg a nevelés, béke, háboru, a fejedelmek kötelességeit illető kérdésekre nézve. Nagy hatással volt a nyelv fejlődésére is: gazdagította, hajlékonyabbá, változatosabbá, szinesebbé tette. Szorosabban az elbeszélők közé tartoznak már Navarrai Margit királynő és Despériers. Margit királynő Nouvelles-jeiben, melyeknek mindenikén az olasz novellisták hatása érzik, van szövevényesség és cselekvény, de hiányzik belőlük Boccaccio elbeszéléseinek ragyogó költőisége. Elbeszéléseinek hősei nemes emberek, tárgyuk a szerelem. Despériers Bonaventura Nouvelles Récréations et joyeux devis c. novellagyüjteménye egészen a Rabelais szellemét tükrözi vissza; századának ő a legjobb, legnépszerübb elbeszélője, ki a Margit királynő uri hőseivel szemben, a nép embereit szerepelteti és elmésen, szellemesen szólaltatja meg. A navarrai királynő, Valois Margit és Despériers köré még más elbeszélők is csoportosultak, igy Nicolas Troyes, Guillaume Bouchet, Beroalde de Verville, Herberay des Essarts, az Amadis des Gaules fordítója. A moralistákat Montaigne és Charron képviselik. Charron Montaignenak volt tanítványa és legtöbbször nem is tesz egyebet mint mesterét másolja, de még igy se hasonlít hozzá: nincs meg benne sem a Montaigne szellemének eredetisége, sem kifejezésmódjának élénksége. Montaigne (1553-92) a XVI. sz. legnagyobb moralistája. Mindazáltal korában kevesen ismerték és a XVII. sz.-ban erősen megtámadták; a XVIII. század csodálta eszméiért (Rousseau), a XIX. sz. stilusáért. Essais cimmel kiadott remekművében az embert teszi mély és komoly tanulmánya tárgyává. Maga-magát festi, de oly általános érvényü eszméket fejteget, oly igaz és élénk leirást ad önmagáról, hogy az örök emberi rajzát találjuk fel irásaiban. Jelszava: Que sais-je? (Mit tudom?), e szók magában foglalják egész tanát, mely a legszélsőbb szkepticizmuson alapszik. Stilusa utólérhetetlenül egyszerü, vonzó, rövid és velős, tömör és kifejezésteljes. Nagy dicsősége, hogy munkájában a gondolat függetlenségét hirdette, amit aztán Ramus elvéül fogadott és a mi Apácaink (l. o.) is fejtegetett.

Történetirók. Ezek közül du Haillau, Bellefort Ferenc, Lancelot de la Popeliniere, Cayet Palma krónikás, Claude Seyssel, Gaquin és Gilles mellett, kik jóhiszemü utánzók és kompilátorok voltak, kettőt kell kiemelnünk: Aubigné-t és de Thou-t. Aubigné Agrippa (1550-1630) élete valóságos lovagregény. Nemcsak katona, hanem költő, kereskedő, történetiró, regényiró, teologus is volt ő. Prózában irt művét: La confession de Saucy, a politikai számításból vallásukat változtatók ellen intézte. Histoire universellejében kitünő leirónak és elbeszélőnek mutatkozik. Mémoires-jai révén a XVI. sz. Saint-Simonjának nevezték. De Thou Jakab (1553-1617) igazi történetiró a XVI. sz.-ban. Műve: Historia mei temporis népszerüségének sokat ártott, hogy latin nyelven volt irva. Az emlékiratok, melyek a XVI. sz.-ban ugyszólván a történelem helyét pótolják, igen szaporák voltak az 1547-94. terjedő időkben. Huszonhat ilyen munka van, melyeknek szerzői résztvettek azokban az eseményekben, melyeket leirnak. Különösen két ilyen emlékiratiró nevezetes: Blaise Montluc és Brantôme. Montluc (1503-77) katonaember, ki több csatában vett diadalmasan részt. Commentaires cimmel megjelent emlékiratait is bizonyos katonás nyerseség jellemzi. Munkájával gyakorlati célra törekedett, tanítani akart. Stilusa erőteljes és vonzó. Brantôme (1527-1614) megirta kora emlékeit Souvenir de mon temps cimmel, melyek tele vannak pikáns és sokszor botrányos anekdótákkal. Legjobb műve: Vie des hommes illustres et des grands capitaines de France.

Fordítók és tudósok. A tudósok között az első hely a fordítókat illeti meg. Legnevezetesebb köztük Amyot (1514 -93). Elvégezvén tanulmányait, megfordult Olaszországban, aztán II. Henrik gyermekeinek nevelője, majd Franciaország alamizsnása lett. Plutarchos-fordítását is, mely eseményszámba ment a XV. sz. irodalmi életében, II. Henriknek ajánlotta. E műve kiadása előtt már Longus Teagenes és Kharikleáját fordította le, melyet a mi irodalmunkba is átültettek Gyöngyösi (1700) s utóbb Dugonics (Szerecsenek). Plutarchos fordításával Amyot két dolgot akart elérni: folytatni Ronsard munkáját és gazdagabbá tenni a nyelvet. Ez sikerült is neki: a stilust hajlékonyabbá, folyékonyabbá tette. Montaigne is dicsérte nyelvének egyszerüségét és tisztaságát. A többi fordítók is, noha nem emelkedtek a dicsőségnek ama fokára, melyet Amyot elért, munkájukkal mindazáltal kiérdemelték kortársaik elismerését. Ilyenek: Estienne de la Boétie, Guillaume du Vair, Dolet, Lefevre d'Étaples, Saliat Péter. A tudósok: Claude Fauchet, Le Maire de Belges, Pallisy Bernát, Paré Ambrus mellett főkép Pasquier István és Estienne Henrik válik ki. Pasquier (1529-1615) kiváló finom szellemnek mutatkozik Recherches de la France c. munkájában, mely sokban hozzájárult a tudományok haladásához. Estienne Henrik (1532-98) az ismert hires nyomdász-családnak (l. Stephanus) tagja. Főmunkája: Thesaurus poeticus linguae graecae. Egyéb művei: Apologie d'Aristote és Précellence du langage français.

Összefoglalás. A fennebbiekben igyekeztünk vázolni, mily gazdag volt a XVI. sz. mindennemü irókban és mily nagy volt az a haladás, melyet a renaissance és a reformáció kettős hatása alatt ugy a pórzai, mint a költői irodalom tett. Kronologiailag ebben a száz éves hosszu időközben három, egymástól világosan megkülönböztethető korszakot lehetne megállapítani. Az első, mely magában foglalná I. Ferenc uralkodása idejét (1515-1549), az előkészülés korszakának volna tekinthető. A második korszak folyamán ellenben, II. Henrik és IX. Károly (1549-80) alatt, a költészet teljes virágzásában levőnek, a próza pedig a tökéletesség akkor elérhető fokán állónak mondható. A harmadik korszakban III. Henrik viharos uralkodása (1580-89) és ama küzdelem folyamán, melyből IV. Henrik (1589-1610) került ki győzedelmesen, a költészet hanyatlásának látszik indulni, mignem aztán Malherbe kelti uj életre; a próza viszont legmozgalmasabb korszakát éli és a nagy számban megjelenő röpiratok bizonyítják, hogy a nyelv az irók kezében könnyen kezelhető eszközzé lett.

XVII. század.

A F. egyik legnagyobb százada. A közviszonyok alakulása nagyon elősegítette benne az irodalom fejlődését. Franciaország politikai tulsulyra jut Európában, az irodalom felszabadul az idegen irodalmak hatása alól, a maga-vágta csapáson halad és aztán ő szolgál a többi országnak mintául. A belső béke lehetővé teszi, hogy az irók az irodalom és művészet tanulmányozását öncélul tekinthessék, nem törődve azzal, hogy műveikbe társadalmi és politikai vonatkozásokat erőltessenek be. A magasabb körök és az udvar is pártját fogják az iróvilágnak. Jellemzi továbbá a XVII. sz.-ot a művészi érzék: még az egészen középszerü műveknek is van irodalmi értékük, másrészt a nyelv fejlettsége, melylyel a prédikációkban, levelekben, emlékiratokban, sőt még az államiratokban is találkozhatni; végül az, hogy minden rendbeli műnek lélektani becse van. Nicole Essais-inek épp ugy mint Scudéry regényeinek, Moliere vigjátékainak és Pascal Pensées-inak.

A XVII. sz. irodalmának felosztása. Ha az 1610. évtől indulunk ki, a regény kifejlődését és a tragikai műfajok kialakulását észleljük, ami a XIII. Lajos korabeli (1610-60) F.-t jellemzi, és ekkor eljutunk a klasszikus korhoz, melyet közönségesen XIV. Lajos századának (1660-80) neveznek. Ujabb fejlődési korszak ideje az 1675-1690. eső idő, de ellenkező értelemben véve; ez időtájt ugyanis a szinműirás és egyházi szónoklat hanyatlásnak indul; az 1715. évhez érve pedig azt látjuk, hogy az irodalom állapota meglepően hasonlít a század kezdetén divott irodalméhoz. Brunetiere szerint a XVII. sz. irodalma három különböző terjedelmü és főként különböző szellemü főkorszakra osztható, melyeknek elseje, a másodiktól ideiglen megakasztatván folyásában, visszanyeri azt a harmadikban.

Az irodalom állapota 1610-ben. Az irodalom IV. Henrik uralkodása alatt (1598-1610). Amint a politikai világban IV. Henrik gyakorol döntő uralmat, épp ugy az irodalmi világban is valóságos diktátor, Malherbe osztja parancsait. Malherbe szabályozta a nyelvet, megtisztította a neologizmusoktól és józan gondolkozásával és éleselméjü kritikáival nagy hatással volt kortársaira. Minthogy nem nagyon szerette a klasszikusokat, különösen a görögöket, előharcosává lett annak a hasznos reakciónak, mely a klasszikusok gondolatainak kizsákmányolása ellen irányult. Vezérévé lett egy iskolának, melynek Racan, Maynard, Touvant, Coulomby, Yvrande, Dumoutier voltak a tagjai, kik folytatták mesterük misszióját és hevesen harcoltak Ronsard iskolája ellen. A reform mindazáltal ellenállókra is akadt, s Vauquelin de La Fresnaye, Regnier és különösen Gournay kisasszony kikeltek, az igaz, hogy nem nagy sikerrel, a «szók és szótagok zsarnoka» ellen. Másik nevezetes vonása e korszaknak az a roppant siker, melyet Honoré d' Urfé regénye: Astrée aratott. E pásztorregény, melynek első kötete IV. Henriknek ajánlva 1610., harmadik kötete 1625. jelent meg, a finom érzések rajzával, friss leirásaival, a pásztori élet egyszerü képeivel egész nemzedéknek adott táplálékot. Lafontaine, Boileau, Sévigné asszonyság is érezték varázsát. Még a pozitivista Montpensier kisasszony sem vonhatta ki magát hatása alól. Rousseau-ra pedig, kinek ifju korában ilyféle regények voltak olvasmányai, szintén igen nagy befolyást gyakorolt. Nevezetes mű még Salesi szent Ferenc: Introduction a la vie dévote (1608) c. műve, mely kenetes, békülékeny hangjával szerencsés ellentétben áll a reformáció teologusainak nyerseségével és ridegségével.

Az irodalom XIII. Lajos alatt (1610-1660). Az irodalom reformjának ez az első fellendülése oly hirtelen történik, hogy elnyomására vagy legalább csökkentésére XIV. Lajos százada reakciójának egész erejére van szükség. Nem is csupán a francia talajból táplálkozott: a finomkodó pásztorregények iránt való előszeretetet Olasz- és Spanyolországtól tanulta el. Antonio Perez, IV. Henrik spanyol nyelv-mestere levelezésében meghonosította a cikornyás irás-módot minden hibájával. Elegáns, az affektáltságig keresett stilusban irt levelei oly nagy elterjedésnek örvendettek, hogy egész sereg utánzót teremtettek, kiknek legnevezetesebbje Balzac Guez volt. Az olasz Marini, aki még affektáltabb és művészieskedőbb, divatba hozta a concettiket. E két hatás egyesült és megerősödött Rambouillet marquise (1620-50) hirneves szalonjában. Rambouilletné asszonyság olasz és spanyol könyvek olvasásával művelte ki izlését és vendégeivel szemben értékesíteni tudta egyéni kiválóságát. Korának legnagyobb hadvezérei, legbájosabb női, legszellemesebb férfiai, a legnevezetesebb irók, tudósok, költők találkoztak szalonjában. Igy Enghien herceg (a nagy Condé), Bourbon kisasszony, nővére (Longueville asszonyság), Julie d'Angennes, Lafayette asszonyság, Paulet kisasszony, Sablé asszonyság, Sévigné asszonyság, Corneille, Balzac Guez, Voiture, Ménage, Conrart, Chapelain, a Scudéry kisasszonyok, stb. Eleinte a hocircumflextel de Rambouillet (l. o.) kétségtelen szolgálatokat tett a nyelv ügyének, de az egyszerüt és természetest csakhamar az affektáció, a prétentieux váltotta fel és a précieuses név, melylyel Rambouillet asszonyság nővendégei egymást illették, csakhamar gunynévvé fajult. Kellőleg kifigurázta őket Moliere Les Précieuses ridicules c. vigjátékában. A hôtel de Rambouillet különösen a regényeket kedvelte. A Montemayor György: Szerelmes Dianája által inspirált Astrée nyitotta meg ezek utját. Gombaud megirja Endymion (1634) c. regényét, melyben Medicis Mária iránt érzett szerelmét irja le; Gomberville kiadja Caritéjét (1623); majd Polexandre (1631-37) c. regényét, melynek óriási sikere volt, noha sokkal alacsonyabb szinvonalon áll mint az Astrée; aztán Cythéréet és a Jeune Alcidianet. La Calprenede Cassandre-ban, melyet Báróczy magyarra is lefordított (l. Calprenede), Cléopatre-ban, Pharamond-ban (1648) történeti korhüségre törekszik; csakhogy a történelem furcsa torzításában jelenik meg nála; regényeinek hősei mind cikornyás beszédeket tartanak egymáshoz és nagyon felette állanak a közönséges halandóknak. Arianejában (1632) Desmarets de Saint-Sorlin a szerelem hütlenségének apologiáját zengi. Madeleine de Scudéry, bátyjának, Györgynek közreműködésével, kiadja Ibrahim ou l'Illustre Bassa 81635) kalandregényét, majd a Granc Cyrus c. furcsa művét, melyben leirja a Rambouillet-szalont, jellemrajzát adja látogatóinak, elbeszéli kora valamennyi jelentékeny eseményét és kalandját, stb. Boileau nem szerette e regényt és számos epigrammában gunyolta ki. Mindazáltal van e könyvben nehány, a nők nevelését illető helyes megjegyzés és észrevétel, melyeket Maintenon asszony méltányolt is kellőleg. Scudéry kisasszony főművében: Clélieben (1654), az extravagáncia csapongása már nem ismer féket. - A XVII. sz.-beli francia regény semmiben sem különbözik a rokon irodalmi műfajoktól: az éposztól, a tragédiától, a komédiától v. szatirától; még nincs tisztában a maga mivoltával és tárgykörével. A hôtel Rambouillethoz tartozó irók között más két irócsoportot is lehet megkülönböztetni: a grammatikusok és költők csoportját. Balzac Guez «nagy levélirója» Franciaországnak. Lettres-ei előkelő helyre juttatták kora irói sorában. Stilusa dagályos, fárasztóan cikornyás ugyan, mindazáltal sokat köszönhet neki a francia próza, melynek ugyanolyan szolgálatot tett mint Malherbe a költészetnek. Egyéb munkái: Prince, Socrate chrétien, Aristippe. Legjobb köztük a Socrate chrétien. Műveiben nem találunk eszméket, sem valódi elokvenciát, hanem annál több retorikát, s mégis ő a XVII. század szónoki prózájának első igazi művelője. Sokkal szellemesebb, noha más irány képviselője, versenytársa: Voiture, ki egy ideig istenként uralkodott a Précieusesök kis világában, melynek legjobban ő képviselte jó és rossz oldalait. Uranie c. szonettje, melyet Benserade Job cimü szonettjével akart kiszorítani, két pártot teremtett: az uranisták és jobisták pártját. A grammatikusok feje: Vaugelas, ki megirja a helyes beszéd és jó izlés kódexét (Remarques sur la langue française); Chapelain-nak, kiváló nyelvész és éles ítélő tehetségü kritikus létére az a rossz gondolata támadt, hogy egy Pucelle c. epikus költeményt irjon, mely irói hirnevét teljesen megsemmisítette. A grammatikusok csoportjából egész természetesen alakult meg a francia akadémia (1635), mely szintén a nyelv tisztítására törekedett. Ez akadémia eredete azokban az összejövetelekben keresendő, melyeket a Conrart házában tartattak. Ez összejövetelek tagjai voltak: Chapelain, Malleville, Faret, Gombauld, Desmarets de Saint-Sorlin. Richelieu aztán (1635) rendszeres testületet szervezett ez összejövetelek tagjaiból (l. Akadémia). A költők csoportjából Racan, Malherbe legjobb tanítványa válik ki. Ő nem illik belé a hôtel de Rambouilletba, mert Bergeries c. pásztorregényében a természeti szép igaz érzése nyilatkozik meg. Megemlíthetjük még Scudéry Györgyöt, ki Alarik c. époszt irt és Maynard, Segrais, Benscrade, Brébeuf, Godeau kisebb költőket. Különösen a szinműirás felvirágzása jellemző XIII. Lajos korszakára nézve. 1600-30-ig egy iró, Hardy, állítólag több mint 600 darabot készített a hôtel de Bourgogne szinház számára. Hardy nem volt tagja a hôtel de Rambouilletnak, sőt irt is ellene, amiért viszont ez is ártott neki s elvonta tőle a közönség kegyét. Théophile de Viau mindenfelé páratlan lelkesedést kelt teljesen rossz izlésről tanuskodó, egyébként Gongora (l. o.) után készült darabjával: Pyrame et Thisbéval; Racan, Coignée de Bourron, Pichon, De la Corix, Scudéry György s még számosan irnak rossz és estravagáns darabokat. Körülbelül kilencven drámairó lépett fel, kikre nemsokára a feledés homálya borult. Nehányan kitüntek közülök: igy Mairet (Sophonisbé, melynek tárgyát Trissinotól vette, Duc d'Ossone, Christoval de Silva után; Chrysélide et Arimand, Silvie); Tristan (Marianne, melyet Calderonból vett); Du Ryer (Saül); aztán Richelieu munkatársai: Colletet, Boisrobert, L'Étoile és Rotrou, ki a legjobb köztük. Művei: Antigone, Bélisaire, Saint-Genest, Wenceslas, melyek Roja Ferenc v. Lope de Vega után készültek. - 1636. jelent meg a Cid, melyben a francia szellem a szinpadon a legfényesebben nyilatkozott meg. Corneille Péter pályája kezdetén sokban hasonlított kortársaihoz. Mélite-je, főkép Clitandre-je teljesen a század izléséhez alkalmazkodnak. A Cid, noha spanyol minta után készült, egészen másnemü. Fel is keltette Richelieu irigységét, Scudéry hevesen megtámadta, az akadémia pedig nagyon lanyha védelmezésben részesítette. A Cid után Corneillenek három más remekműve következett: Horace (1639); Cinna (1639) és Polyeucte (1640). Többi darabjai gyengébbek. A Cid megjelenése korszakot alkot a francia szinműirodalom történetében, a «Cid-del a francia tragédia (l. o.) tisztába jött a maga valódi tárgyával, megkülönböztette magát a tragikomédiától (l. o.), amelylyel eladdig összetévesztették; megtalálta az irányt, mely felé haladva, e műfaj tökéletességi fokát érheti el» (Brunetiere). Mindazáltal a rossz izlésnek is maradtak az iróvilágban hivei, kiknek darabja a közönség egy részének még mindig tetszettek. A hôtel Rambouilletban gyülekező irókon kivül más iró-csoportok is voltak, melyekből Théophile de Viau, Saint-Amand, Cyrano de Bergerac válnak ki, kik az arisztokratikus Ramboullet-szalon tagjaival merő ellentétet képeznek. Már gyülekező helyük is tanuskodik erről. E szabadgondolkozásuak ugyanis kávéházakban tartják összejövetelöket. De Viau a Mort de Socrate és a Fragment d'une histoire comique, több vers és egy tragédia szerzője, ragyogó képzelőtehetséggel megáldott szatirikus, de nincs izlése. Saint-Amand cinikus iró, kinek Moise sauvé darabja nem sokat ér. Faret a parodiában tünik ki; Dassoucy kiadja Ovide en belle humeur c. művét és a burleszk fejedelmének nevezi magát. Scarron a hősiséget teszi nevetségessé (Typhon ou la Guerre des dieux contre les géants, Énéide travestie); ő a burleszknek legfőbb képviselője. Cyrano de Bergerac tehetséges iró, ki bohózataival, fantasztikus utleirásaival és regényeivel ér el nagy sikert. A többi iró művei is elterjedésnek örvendettek. Descartes (l. o.) nem is áll oly nagyon távol e szabad gondolkozóktól, mint gondolni lehetne. Discours de la Méthodeja (1637) épp ugy mint Corneille Cidje korszakot alkot a F. történetében, mert a Ciddel együtt hozzájárult ahhoz, hogy a francia gondolkozást és nyelvet felszabadítsa az ókori irodalom gyámsága alól. Descartes elveit a magyar irodalomban Apácai (l. o.) ismertette először.

1650 táján a Port-Royal apátságban egy csoport kiváló férfiu tartózkodott, minők Arnauld, Lemaître, Lancelot, Nicole, valamennyien felvilágosodott grammatikusok és pedagógusok, félelmetes logikusok és kiváló tudósok, kik a predesztináció szigoru tanát hirdették, melynek Saint-Cyran lett apostolává. Ezek a történelmet «az emberiség lassu haladásának tekintik, oly célok felé, melyeket az isteni bölcseség jelölt meg számára» és ez megkülönbözteti őket Descartestől, ki a természet és az emberi tudomány végtelen haladásában hisz. A Port-Royalhoz tartozott Pascal Balázs is (1623-1662), a janzenizmus legkiválóbb iró-képviselője. Épp akkor került a Port-Royalba (1654), midőn a jezsuiták a port-royali remetéket már-már elnémították. Lettres provinciales cimmel (1656) megjelent levelei, melyekben maró gunynyal, éles szellemmel és megyzőző stilusban leplezi le a jezsuiták lanyha morálját, megváltoztatták a harc képét és tönkretették a janzenizmus ellenségeit, legalább a közönség előtt. Pensées-i (Gondolatok), melyek egy halála következtében félbemaradt munkájának (a kereszténység apologiája) becses töredékeit teszik, még teljesebbé tették a rajtuk nyert győzelmet. E korszak, melybe e három nagy szellem: Corneille, Descartes, Pascal fellépése esik, a Fornde zavaraiban ér véget.

XIV. Lajos kora (1660-1690). A Fronde sivár harcai XIV. Lajos autokratikus kormányának uralomra jutásáig tartanak. XIV. Lajos uralma valósággal nagy politikai, vallási és irodalmi reakció. E három téren tagadhatatlanul a király személyes befolyása a döntő. Az irodalom az ő személye körül forgott, őt dicsőítette. Udvara központja volt az iróknak és művészeknek, kik a klasszicizmust az ő közreműködésével juttatták fénypontjára. Hogy ez az igazi klasszikus szellem érvényesülhessen, mindenekelőtt a különböző irodalmi társaságokat kellett semmivé tenni. Cotin-t, a Boursault-kat, Perrault-kat, a Chapelain-eket leverte Boileau; a Précieuses-eknek sokat ártott Moliere; Corneille helyébe Racine lépett, akinek tragédiái (Andromaque, Britannicus, Iphigénie, Bérénice, Bajazet, Mithridate, Phedre) formai szigoruk mellett drámai élettel vannak telve s a gondolatok gazdagsága, a nemes jellemek, a hangzatos nyelv révén legjobbak a XVII. és XVIII. sz. tragédiái közt. Bossuet-nek már kevesebb fáradságába került Mast felülmulni. Ezt az öt nagy irót uralja XIV. Lajos egész százada. Érdekes, hogy Moliere és La Fontaine az egyedüliek. kik nem állottak a janzenizmus hatása alatt, mely oly szembetünőleg nyilvánul Racine-nál és észlelhető Boileaunál és Bosseuetnél is. Mindnyájukat a természet-bölcselet lelkesíti; a teljesen klasszikus korban tehát az epikureusi hagyományoknak és a gall szellemnek képviselői. Boileau, ugy látszik önmagában egyesíti mindama fősajátságokat, melyek XIV. Lajos századának nagyságát teszik. Mindenesetre ő a korifeusa. Mint kritikus majd sohasem csalatkozott kortársai műveinek abszolut becsét illetőleg. Szatirái (Satires 1665) a francia szatira történetében épp ugy korszakot alkotnak, mint a hogy a Cid a tragédia és a Précieuses ridicules (1659) a vigjáték történetében. Art poétique-ja a francia nyelvü didaktikus költészet remeke. Moliere, ki nemcsak kora, hanem az egész emberiség dicsőségét teszi, halhatatlan vigjátékaiban az emberek ferde szokásait, a pedans irókat, précieusesöket, álszenteskedőket, az orvosi kart. stb. gunyolja, egész sereg ellenséges iróra tett szert, kik ugy állottak rajta boszut, hogy parodizálták darabjait; őt magát, jellemét, magánéletének bajait, sőt kisebb gyengéit is szinpadra vitték; ilyen irók voltak: Somaize, Boursault, LaCroix, Villiers, Montfleury, Chevalier, Le Boulanger de Challussay. Racine-t ugyancsak heves támadások érik a magas körök: Créquy maréchal, Olonne gróf, Nevers herceg, Bouillon hercegnő részéről (a Subligny-, Coras-, Leclerc-, Pradon-félék támadásait nem is említve), kiknek ármánykodása utóvégre is elveszi a költő kedvét a szinmüirástól. Lafontaine szerencsés e tekintetben, őt a magasrangu urak és asszonyságok egyaránt pártolják; a király azonban kevésre becsüli. Bossuet, kinek szónoki erejét, mondhatni nyerseségét, szembe szokták állítani a Fénelon lágyságával, a kibékítés művén fáradozott, polémiáit azért irja, hogy a protestánsokat minden erőszak nélkül a kat. egyházba térítse viszsza. Elnézéssel van a janzenisták iránt, kiket nagyra becsül és csodál. Ellenesei közül Jurieu és Fénelon voltak a leghevesebbek. A nagy klasszikus irókon kivül minden műfajban más, érdemes irókról is emlékezhetünk. Mondottuk, hogy a XVII. sz.-ban még a legsilányabb műnek is vannak irodalmilag számottevő sajátságai. A nő-irók közül Montespan, Coulanges, Lasabliere, Maintenon asszony a kiválóbbak. Mindnyájukat felülmulja Sévigné asszony, ki szintén janzenista. La Fayette asszony La Princesse de Cleves cimü jó regényéről nevezetes. A Mémoires-ok sorozata is gazdag és kiváló művekben jeleskedő. Legnevezetesebbek a La Reochefoucauld, Motteville asszony, Montpensier kisasszony emlékiratai és Bussy-Rabutin Histoire amoureuse des Gaules-ja. Mindnyájukat felülmulja Gondi Pál retzi biboros, kinek emlékiratai igen szép, tüzzel teli nyelven vannak irva. A moralisták között is először La Rochefoucauld nevével (Maximes) találkozunk, aki szintén mestere a stilusnak; aztán Saint-Evremond-dal, aki elég jól képviseli a hivatásos kritikát; végre La Bruyere-ral (Caracteres), kiről utóbb még lesz szó. A törvényszéki szónoklat is változáson ment át. Leginkább kitünt: a Port-Royal remetéinek egyike, Lemaître Antal, ki igazi szónok volt; nagy hirnevét a Patru-é, e század legkiválóbb ügyvédjéé még felülmulta. De különösen az egyházi szónoklat az, mely a drámai költészet mellett legszebben virágzott a XVII. sz.-ban. Megemlíthetjük Lingendes, Senault, Audiffret, Anselme, továbbá Lejeune, Lami, Séraphin, De la Rue atyák nevét. Nagy tekintélynek örvendett Mas, aki azonban nagyon is mögötte marad Bossuetnak. Közelebb áll hozzá Bourdaloue, rideg, szigoru dialektikáju szónok, aki a mi Pázmányunkra emlékeztet. Ide tartozik Fénelon is, akiről később szintén bővebben kell szólnunk. A szinműirók darabjai közül a Racine-éi és Moliere-éi mellett egy sem állhat meg; mindazáltal nem valódi irodalmi becsüket, hanem sikerüket véve tekintetbe, meg kell említenünk: Corneille Tamást (Ariane 1672; Comte d'Essex, 1678; Virginie, 1683); Campistron-t (Acis et Galathée, 1686; Tiridate, 1690); Quinault-t (La mere coquette, 1665; Astrate 1663), ki főkép mint Lully (1671-1686) munkatársa az operában tünt ki. A filozofiában nincs ujító. Malebranche csak a Descartes metafizikájának ad vallásos szinezetet.

A hanyatlás (1690-1715). A XVII. sz. vége felé a reakció ujból feltámad a klasszicisták ellen. XIV. Lajos elöregedvén, már nem tanusított oly nagy érdeklődést az irodalom iránt; az irótársaságok ujból feltünnek; a hôtel de Rambouillet ugyszólván ujjászületik a hôtel de Bouillonban; « a márkik és précieuses-ök, kik most Pradon érdekében ármánykodnak, ugyanazok, kik annak idején Moliere ellen szőttek ármányokat» (Brunetieere); a Grand Cyrus és Clélie társasága, melyeket Boileau csapásai alatt mindenki tönkretetteknek tartott, ujból feléledtek s ismét uralmat kezdtek gyakorolni. Ime e prpcieusesök névsora: Pellisson, szörnyen elegáns és ékes iró; Bouhours, jezsuita « bel esprit»; Scudéry kisasszony, ki ugyszólván örökölte Rambouillet márkinő szalonját, a szombati összejöveteleken elnököl, v. szeretetreméltó hölgyeknek közepette (La Vigne kisasszony, Dupré kisasszony) viszi a főszerepet; Fléchier, a Les Grands Jours d'Auvergne szerzője, ki kevésbbé dagályos, de épp oly rossz izlésü mint Balzac; Deshoulieres asszonyság, ki Scudéry kisasszony után átvette a szombatosok társaságának örökségét. E hires társaságnak tagjai: Conrart, Perrault, a Tallemant-ok Mas, Quinault, Ménage, La Monnoye, Nevers herceg, Vivonne herceg, ki hires volt édeskés és érzelgős idilljeiről (Idylles), melyek közül egyedül a Moutons cimü élet őt tul. Deshoulieres asszonyság volt az, ki lelke volt annak a rut ármánynak, mely Racinenal szemben Pradonnak fogta pártját. Említést érdemel Lambert asszony is, kinek szintén volt egy «bureau d'esprit»-je és ki a szerelem metafizikájáról értekezett (Métaphysique de l'amour). A drámai költők közül, kik még gyarlóbbak mint az előbbi korszakban említettek, megnevezzük: Pradon-t, hirhedt Phedrejével (1677), Régulusával (1688), Scipionjával (1697); Duché-t (Absalon 1704); Lafosse-t (Polyxene 1686; Manlius 1698; Thésée 1700; mind a három tragédia); Brueys-t és Palaprat-t, kik együtt dolgoztak (Frondeur 1691; az Avocat Pathelin átdolgozása 1706); La Rue atyát (Adrienne és Homme a bonnes fortunes); Boursaul-t (Mercure galant. 1683; Ésope a la cour 1702); Dufresny-t (Double veuvage); Dancour-t (Chevalier a la mode 1687; Bourgeoises de qualité, 1700); az idősb Crébillon-t (Idoménée 1705; Atrée et Thyeste, 1707) stb.; végül megemlítjük Regnard-t, a hanyatlás korának legjobb drámairóját (Joueur 1696; Distrait 1697; Le légataire universel, 1708). Az egyházi szónoklat is teljes hanyatlásában van Massillon-nal; vele az «egyházi szónoklat uj fázisába lép; anélkül, hogy megszünnék vallásos lenni, bölcseletivé válik. Már távol vagyunk azoktól a beszédektől, melyekben Bossuet fenségességük teljes hatalmában szólaltatja meg a Szentirást és a szentatyákat» (Demogeot). A XVIII. sz. küszöbéhez értünk. Önálló irók: Perrault Károly, ki az Énéas VI. könyvének parodiájával kezdi meg és Contes de ma mere l'oye cimü kedves mesegyüjteményével végzi be irói működését. Ő indítja meg ujból az ósdiak (kik, mint Boileau, Racine, Dacier asszony, a görög, latin irók műveit mindenek fölött állóknak tartották) és modernek (kik mint Perrault, Lamotte, Fontenelle stb., a korukbeli irók klasszicitását az ókori irók fölébe helyezték) közti hires küzdelmet, melyben jelentékeny részt vett négykötetes: Parralele des anciens et des modernes (1688-1698) cimü művével. Fontenelle, ki öreg koránál, de még inkább filozofiájának irányánál fogva a XVIII. századba nyulik át, La Motte-tal együtt a moderneknek fogta pártját, szemben Racine-nal és Boileauval, kik az ósdiakat védelmezték. Bayle, a hires Dictionnaire critique (1695-97) szerzője, az Encyclopédie előfutárjának tekinthető; a XVIII. sz. irodalmának kapuját ő nyitja meg. Irásaiban uj életre kel a XVI. sz. szkepticizmusa és megtalálható bennük az a vallástalanságot eláruló hang. mely később uralkodó lett Voltaire műveiben. A szabadgondolkozásuak, kik azelőtt az epikureista Ninon de Lenclos asszony szalonjában csoportosultak, most Vendômei Fülöp-nek képezik kiséretét. A herceg pártfogoltjaival a Templeban nagyon is kicsapongó életet folytat. E libertinek közt, kik Chapelle és Desbarreaux szeretetreméltó szellemét és vallástalanságát örökölték, nevezetesebbek: La Fare, Chaulieu, Hesnault, Saint-Pavin, Méré lovag, Saint-Réal.

Az irodalom állapota 1715-ben. A XVII. sz. alkonyán három név: a La Bruyere, Fénelon, Saint-Simon neve vonja magára a figyelmet. Ezek az irók leginkább járultak ahhoz, hogy az előbbi század politikai, erkölcsi és irodalmi eszménye tönkremenjen és az ő műveik értetik meg legjobban az uj szellem kialakulását. La Bruyere Caracteres-jei mérték az első csapást XIV. Lajos arisztokratikus uralmára. Műveit, melyeken a társadalmi viszásságok miatt érzett elkeseredés heve izzik, mohón olvasták; gondolataival, melyeknek hatását stilusának egyéni volta is emelte, magával ragadta a közönséget. Fénelon társadalmi és politikai reformtörekvéseit különösen a XVIII. század méltányolta, melynek gondolkozóihoz sok tekintetben hasonlít. Mindazáltal Saint-Simon herceg volt az, ki Mémoires-jaiban a legkeserübben szatirizálta az abszolut monarkiát, melynek pompája alatt annyi ezer meg ezer bün, botrány és gyalázatos képmutatás rejlik. Saint-Simon emlékiratainak ragyogó fénye mellett valamennyi többi XVII. sz.-beli emlékirat elhalványul és noha csak 1788. kezdtek megjelenni és teljes kiadást 1829. értek, mégis őket kell a XVII. század végéről való irodalom legjellemzőbb és leghatásosabb művének tekintenünk.

XVIII. század.

Az európai kultura fejlődésére e század irodalmi törekvéseinek és remekműveinek volt a legnagyobb hatásuk. Századunk irodalmi, politikai, társadalmi, sőt tudományos törekvései is a XVIII. század irodalmában gyökereznek. A XVII. sz. két főeszméje: a tekintély és vallásosság eszméje helyébe a XVIII. sz.-ban az érzés és az ész lépett. A XVIII. sz. irodalma racionalista, nem kultiválja a tekintély elvét, mint a XVII. sz.; szabadon mozog és egyéni szint ölt. Hogy e változás végbemehetett, abból magyarázható, hogy a monarkia, melynek kifejezése a XVII. sz.-ban maga a király személye volt, tönkrement, az egyház, mely a Sorbonne által uralkodott, szintén elvesztette tekintélyét. Az irók tábora volt az, mely ezek tekintélye ellen harcolt és velük szemben a nép jogát védte. Egy uj hatalom támadt: az «opinion publique», melynek eladdig nem volt képviselője; ez hódította meg a kedélyeket, döntötte le a XVII. század ideáljait és teremtette meg a forradalmat. Az irók, kiknek legnagyobbjai: Montesquieu, Voltaire, Diderot, d'Alembert, Rousseau, különböző eszméket visznek be az irodalomba. Igy az ész mindenhatóságának, a haladásban való hitnek, az ember természettől való jóságának, a tudomány hatalmának, a szabadságnak eszméit. A fennebb megnevezett irók szerint három csoportot fogunk megalkotni: 1. Voltaire és Montesquieu, az uj szellem megalakulása; 2. Diderot, az enciklopédikus mozgalom, 3. Buffon és Rousseau, kik az előbbi csoportok mellett jórészt külön állást foglalnak el; a klasszicizmus vége.

Az uj szellem megalakulása. (1715-1750). Az átmenet az annyira ellentétes XVII. és XVIII. sz. között majdnem észrevehetetlenül történik. A haladásban való hit, a XVIII. sz. legjellemzőbb eszméje, mely e kor valamennyi művében: Montesquieu: Esprits des lois-jában, Voltaire Essai surles moeurs-ében, Rousseau Discours-jaiban, Buffon: Histoire naturelle-jében, az Encyclopédieban, Condorcet: Esquisse sur les progres de l'esprit humain-jében egyenlően megnyilatkozik, megvan Fénelon művében is, valamint hogy az ész mindenhatóságának eszméje egyenesen Descartestól származik. Noha e filozofusok valamennyien, Buffont kivéve, lenézik Descartes-t, mindazáltal az ő rendszeres kételyét valósítják meg. «A XVIII. sz. kettős, nagy munkához fogott, melynek végét nem adatott neki meglátnia; lerombolni mindazt, ami a tekintélyben önkényes volt, hogy aztán ugyanazt még rendületlenebb alapra, a jog és igazságosság örök alapjaira fektesse» (Demogeot). Mi egyéb is, az az uj szellem, mint a rombolás szelleme? A mult hiedelmeinek, erkölcseinek, intézményeinek lerombolása a méltányosság és igazság nevében. Bayle és Fontenelle már ebbe az irányba kezdték terelni az irodalmat, de nekik nem volt elég erejük ahhoz, hogy teljesen diadalra juttassák. Ez a szerep Voltaire-nek jutott, aki a XVIII. sz.-nak, Rousseauval legnagyobb alakja, s kinek neve után is el lehetne nevezni a XVIII. sz. irodalmát.

A legtöbb francia irodalomtörténetiró azt állítja, hogy Voltaire Angolországtól vette át filozofiájának, tudományának és főként teologiájának főelveit. Bacontól, Locketól, Newtontól, Clarketól, Collinstól, Tolandtól, Wolstontól. De ez nem áll, legalább nem ily kizárólagossággal, mert egyéb tényezők is voltak hatással Voltaire szellemének kialakítására. Igy már fiatal korában bejáratos volt Ninon de Lenclos szalonjába, a Templeba, hol a Vendômeok elnöksége alatt a libertinek akadémiája volt; látogatta a Procope-kávéházat, melyben Boindin az ateizmust egész nyiltan hirdette; ujra meg ujra átolvasta Bayle-t, a toleráncia apostolát, kinek hires Dictionnaire-jében megtalálhatta mindazokat az érveket, melyek az ész és a hit összeférhetetlensége mellett szólnak. - Voltaire társadalmi filozófiája arra törekszik, hogy az egyház hatalmát megtörje, szabaddá tegye a gondolatot és egy igazságos és bosszuálló isten eszméjét keltse fel. Ez utóbbit azonban csak arra valónak tartja, hogy a «canaille» gonosz hajlamait megzabolázhassák vele. Nem lehet itt feladatunk Voltaire roppant munkásságát és megmérhetetlen hatását méltatni; minden műfajban megpróbálkozott ő, egyaránt kiváló sikerrel. Lángesze egyetemes, nyelve világos és meggyőző, szelleme valóságos királyként uralkodott egész Európában. Neki magának kevés önálló eszméje volt ugyan, de azokat az eszméket és érzéseket, melyek kortársai lelkében szunnyadtak, élénk és ragyogó formában tudta kifejezésre juttatni. Mint költő nem volt nagy, noha korában annak tartották. Inkább kisebb költeményeiben nyilvánul költői tehetsége mint drámáiban, melyekre kora és ő maga is büszke volt. Első drámai műve Oedipe (1718), hiressé tette nevét, de ugy ez mint mindazok, melyeket Angliában tartózkodása előtt irt, a XVII. sz. megcsontosodott formáiban mozognak. Az Angliából megtérte utáni időben irott darabokon Shakespeare hatása ismerhető fel (Brutus, Zaire, Mort de César). Henriadeja is (London, 1726) elhibázott éposz, melyben sok az okoskodás és nincs imagináció. Voltaire nagy jelentősége a prózában van; történeti (Histoire de Charles XII., Siecle de Louis XIV, Essai sur les moeurs, Histoire de Pierre le Grand), bölcseleti (Dictionnaire philosophique) munkái, regényei, kritikái, röpiratai, levelezése azok, melyek igazi nagyságát teszik. Óriási munkásságának jellemzésére idézzük Nagy Frigyes e sorait: «Kételkedem, van-e egy Voltaire a világon: makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy tagadjam létezését. Nem, bizonyára nem egy ember végzi azt a rengeteg munkát, melyet Voltairenak tulajdonítanak. Cireyben egész akadémia van a világegyetem válogatott szellemeiből. Vannak benne filozofusok, kik Newtont fordítják, vannak heroikus költők, vannak Corneillek, vannak Catullusok, Thukydidesek és ennek az akademiának minden munkája a Voltaire neve alatt jelenik meg, épp ugy a hogy valamely hadsereg minden hőstette ahhoz a vezérhez füződik, aki a sereget vezette». - Voltaire a mi irodalmunkra is nagy hatással volt. (L. alább s azonkivül Bessenyei és Franciás iskola).

A XVIII. sz. eszmemenetének másik nagy kezdeményezője Montesquieu, kinek szkepticizmusa rokon a Montaigne-éval. Művei (Lettres persanes, Esprit des lois) telve vannak forradalmi, reformátori eszmékkel; megtámadja a deszpotizmust, a rabszolgaságot, a vallási türelmetlenséget; mindezt nagyon óvatos, mérsékelt formában. Esprit des lois-ja rendkivül fontos. Megjelenése korszakalkotónak mondható a francia klasszikus prózában. A törvényekről, ezek viszonyáról a kormányformákhoz, az éghajlathoz, osztályokhoz, egyesekhez stb. szól benne kellő tárgyilagossággal és kritikával. Hideg, de hatalmas és rendkivüli mély gondolkozónak mutatkozik, kinél párosult a bölcselő szenvedélytelensége a politikus tetterejével. Művének hatása egész Európában rendkivüli nagy volt; Franciaországban ellenben majdnem hidegen fogadták, sőt meg is támadták. A XVIII. sz. ez első korszaka alatt, melyen Voltaire és Montesquieu uralkodnak, számos más iró is uj utat tör a különböző műfajokban. De a vigjátékon és regényen kivül alig lehet számottevő munkát találni. A vigjáték eltért a moliere-itől. Nem annyira az emberi sziv érzelmeinek rajzolására, mint inkább helyzetek alakítására és hatások keresésére törekszik. Megemlítjük: Piron Métromanie-ját (1738), melynek stilusa és jellemfejlesztése egyaránt kitünő; Destouches Glorieux-jét (1732), Philosophe marié-jét (1727), Gresset, a Vert-Vert c. szép kis költemény szerzőjének Méchant-ját. Le Sage és Marivaux azonban valamennyi kortársukat felülmulják ugy a drámában mint a regényben. Le Sage, ki egy jó vigjátékot (Turcaret) is irt, Diable boiteux, Gil Blas, Le bachelier de Salamanque c. regényeivel megteremti az igazi, reális regényt. «E regényekben ébred először e műfaj öntudatára. Innentől kezdve a regény tárgya a való élet rajzolása lesz, legyen az az élet akár arisztokratikus, akár polgári. (Brunetiere). Marivaux teljesen eredeti és önálló egyéniség, ki különösen drámai műveiben nagy és hatalmas. Ő hozta be a drámába a lélektani elemzést (l. Marivaudage). Regényeivel (Marianne, Le paysan parvenu) a polgári néposztály erkölcseinek rajzát honosítja meg.

Prévost abbé méltán sorakozik Le Sage és Marivaux mellé; a Prévost «regényei igazán regények, amit alig mondhatni a Diable boiteuxről, de még a Gil Blasról sem; az ő regényeiben igazán a regényes uralkodik, amit nem lehetne mondani sem Marianneról, sem a Paysan parvenuről. Stilusa is a regény igazi stilusa» (Brunetieravere). Ő teremti meg a sötét, komor világu regényt, melyben az angol Radcliffe Anna és Ducray-Duminil s utánok a romantikusok annyira kitüntek. Legismertebb regénye: Manon Lescaut, amely azonban korántsem olyan remek, aminőnek rendesen tartják. Megemlítjük még La Chaussée-t, az érzékeny, megindító vigjáték (comédie larmoyante l. o.) megalkotóját (Fausse antipathie 1723; Préjugé a la mode 1735; École des meres 1744; La gouvernante, 1747); az idősb Crébillon-t, kinek tragédiáit (Rhadamiste et Zénobie 1711; Pyrrhus 1726; Catilina 1742), egy Pompadour asszonyságtól szervezett titkos társaság a Voltaireéivel szemben hiába igyekezett érvényre juttatni. - 1750 táján a társadalom vallástalan, érzékies és racionális volt. Párisban voltak kávéházak (Procope, Grassot), melyek mindenkor hiresek maradnak az ateizmus évkönyveiben; szalonok, melyekben szellemes, de erkölcstelen nők vitték az elnöki szót (Deffand asszony, Geoffrin asszony stb.); a fiatal főbbranguak épp ugy, mint a polgári osztály fiai, cinikus, kicsapongó életet éltek. Senki sem festette hivebben e kor romlottságát mint Duclos (Considérations sur les moeurs de ce siecle, 1751; Mémoires pour servir a l' histoire du. XVIII. siecle, 1751); semmi sem magyarázza jobban, mint az ifjabb Crébillon erotikus regényeinek a sikere. Igazi moralistája e kornak Vauvenarques marquis (Réflexions, Maximes), kit Voltaire is nagyrabecsült.

Az enciklopédikus mozgalom (1750-1765). Különösen e század második korszaka jellemző az egész századra nézve. Az uj eszmék nemcsak a főbb irók kizárólagos tulajdonát teszik, hanem az egész irodalmat elözönlik. Az irók is számosabbak és nagy közönségre tesznek szert és ennek növekedtével akkora tekintélyre, mely hatalommá lett az államban. E változást a filozofiai szellem elterjedése idézte elő. Ha Voltaire nem is vette filozofiájának alapelveit Angliától kölcsön, legalább forgalomba hozta az angol irók és tudósok műveit, épp ugy, ahogy Montesquieu meghonosította a politikai tanulmányokat és az angol kormányformára irányozta a figyelmet. Az exakt tudományok iránti érdeklődésben a F. Newtont és főkép Leibnitz-et utánozta. De a francia tudósok csakhamar az egész világon előtérbe lépnek és munkáikkal, levelezésükkel, kritikáikkal Nápolytól Szent Pétervárig egész Európa közvéleményét ők kormányozzák. Az Encyclopédiet (l. Enciklopédia és Enciklopédisták) a szellemek eme mozgalma hozza létre; az Encyclopédie tehát nem idézte elő e mozgalmat, csak hathatós, erős formában kifejezést adott neki. - A párisi nép rétegeiben a királyi hatalom kérdése fölött kezdtek vitatkozni; a forradalom eszméje egyre terjedt. «A nép bódéiban alaptörvényekről és nemzeti érdekekről kezdett beszélni» (Barbier). Az irók, kik a népszerüséget hajhászták, nem mulaszthatták el e kedvező alkalmat és a küzdelembe elegyedtek. Diderot adta meg a jelt az Encyclopédie megindításával. E munka mint valami óriási faltörő kos rendítette meg a vallás, morál és a politika, azaz az egész társadalmi épület alapjait. Diderot, ez a kiváló és sokoldalu szellem volt e mű lelke, ő mindvégig kitartott mellette, akkor is, midőn sok hires munkatársa elpártolt tőle. Mint bölcselő, fiziologus, regényiró, drámairó és kritikus egyaránt kitünt, s tipusa volt a boheme és bourgeois irónak. «Az uj Franciaország legelső szellemének» nevezték és a pozitivista iskola az emberiség jótevőinek osztályába sorozta. Az Encyclopédie tudományos tekintetben igen fontos eredménynyel járt, mivel fellendítette a fizikai és természetrajzi tanulmányokat, de olyan utánzókat is támasztott, kik csak a felforgató törekvéseket tanulták el tőle és azután a legvégső határokig vitték őket. Igy Helvétius megirja hires Esprit c. művét, ahol már azt bizonyítja, hogy minden gondolatunknak előidéző oka a fizikai érzékenység. A metafizikában a materializmus, a morálban az önzés elvének kimondása volt ez. Ez a tan még magukat a filozofusokat is megrettentette. Holbach kiadta Systeme de la nature-jét (1770), mely az ateizmus legteljesebb kodexe. Raynal közrebocsátja Histoire des deux Indes (1778) c. munkáját, mely telve van forradalmi gondolatokkal. Mably Observations sur l'histoire de la France-ában (1765) hevesen megtámadja valamennyi régi intézményt, melyek az ő szemében csak deszpotizmust és anarkiát jelentenek. Nem csoda aztán, hogy Voltaire igy irhatott: «Mindaz, amit látok, magjait hinti el egy forradalomnak, mely okvetetlenül be fog következni és a melynek nem lesz szerencsém tanuja lenni. A felvilágosultság annyira elterjedt, hogy az emberek a legelső alkalommal harcba fognak kitörni, és ekkor szép kis lárma lesz. Boldogok a fiatal emberek: szép dolgokat fognak megérni». A rombolók e lelkes csapatával szemben egy kis konzervativ csoport foglalt állást, amelynek azonban sem tehetsége, sem ereje, sem befolyása nem volt. Ez ortodoxok legkiválóbbjai Daguesseau kancellár és Rollin, mindketten a janzenizmus hivei. Ez utóbbi Traité des études (1726), Histoire ancienne és Histoire romaine c. műveivel, melyekben a régiek republikánus erényeiért lelkesedik, épp annyira hozzájárult a monarkikus kormányforma lerombolásához, mint Mably és Rousseau.

A klasszicizmus vége (1765-1802). 1754-től kezdve a filozofusoknak veszélyesebb ellenfelei támadnak. Fréron megalapítja az Année littérairet, melyben a vallás és a monarkia nevében főként a filozofiai szellem ellen akart küzdeni. Különösen Voltairet támadta meg, aki aztán kegyetlen boszut állt rajta maró epigrammáiban és Écossaise (1760) c. vigjátékában. Fréron nyomán egész sereg zsurnaliszta (akkor feuilliste volt a nevük) haladt. Az enciklopédisták ellen Moreau kiadta Cacouacs c. könyvecskéjét; Guyon az Oracle des philosophes-ot; Palissot Petites lettres sur de grands philosophes-jét és Les philosophes c. háromfelvonásos szellemes vigjátékát. Mindezek keveset ártottak nekik. Akinek heves csapásait már megérezték, az Rousseau volt. Eleinte ő is az Encyclopédie munkatársa volt, de d'Alemberthez intézett levelében (Lettre a d'Alambert) szakított velök. Kevesebb mint tiz év alatt (1755-1764) a remekműveknek egész sora jelenik meg tőle: Discours sur l' inégalité, Nouvelle Héloise, Contrat social, Émile, Lettre a Christophe de Beaumont, Lettres de la Montagne, melyek rövid idő alatt szédítő sikert arattak. «Minden műfaj, - mondja Brunetiere - ki volt merítve; Prévostval a regény, Diderotval a dráma alighogy megszülettek; a lirai költészet meg se született még; az Encyclopdie ellenére a közönség már unalmasaknak találta Piron epigrammáit, Bernis édeskés verseit, az ifj. Crébillon ocsmányságait; Rousseau jött és minden megváltozott». Senki sem gyakorolt nagyobb, hatalmasabb és különbözőbb befolyást mint Rousseau, kinek Contrat socialja a konvent evangéliuma lett. Századának filozofusaitól megkülömböztetik spiritualizmusa, a társadalom ujjászervezésének sürgetése, a természet szépségeinek élénk érzése és az az érzékenység, mely irásainak szenvedélyes, szónoki erőt, megindító, fájdalmas hangot ád, melyek a F. történetében ujabb fejlődési korszakot jelentenek. Most már utolsó óráját éli a klasszicizmus; a romantikus irodalom veszi kezdetét. Rousseau bizonyos tekintetben előhirnöke Bernardin de Saint-Pierrenek, Byronnak, Goethenek, Chateaubriandnak és az egész ujabb romantikának. Buffon stilusánál fogva inkább a XVII. sz. embere; a XVIII. sz.-ba a metafizikához való kis előszereteténél fogva tartozik. A filozofusoktól viszonylagos függetlenségben élt; d'Alembert haragudott rá, Voltaire és Montesquieu pedig kigunyolták. Rousseau nagy tisztelője volt. Buffon műveit ma alig olvassák; kortársainál azonban roppant nagy elterjedésnek örvendettek, mert igen szép stilussal festi bennök a természet szépségeit. Épp ugy mint a politikai és vallási téren, a nemzetgazdaság terén is hadat üzentek a régi rendszereknek. Az uj tan hivei Angolországban, Lockenál, Hume Dávidnál keresnek inspirációt. Legfőbb képviselői: Gournay, Quesnay, a Physiocratie (1758) szerzője, Turgot, az Éncyclopédie munkatársa, a Réflexions sur la formation et la destruction des richesses és a Mémoire sur les prets d'argent szerzője, Roland, a későbbi miniszter, Condorcet, Mercier de la Riviere, az Ordre naturel et essentiel des sociétés politiques (1767) szerzője; Dupont de Nemours, az Origine et progres des sciences nouvelles (1756) szerzője stb.

Minden a közelgő forradalomra mutat. A régi, megváltozott, elavult társadalom bomló- és eltünőfélben van. E kor moralistái: a még Rousseaunál is nagyobb pesszimista Champfort, Rivarol Antal gróf, kit Burke némi tulzással a forradalom Tacitusának nevezett. Regényirói: Restif, cinikus és bizarr regényeivel; Laclos (Liaisons dangereuses 1782) stb. A röpiratirók közt első helyen Beaumarchais áll, aki Mémoires judiciaires-jeiben és egyéb műveiben is a Maupou-parlament ellen intéz heves, maró szatiráju támadást, továbbá Mirabeau, ki a deszpotizmus, az elfogatási rendeletek és a financierk ellen kel ki. Az eltünő társadalommal együtt a neki tetsző klasszikus művészeti irány is elenyészett. - A tragédiairodalom legnevezetesebb alakja: Ducis, ki a Shakespeare darabjait vitte francia szinpadra. A vigjáték utolsó képviselője Collin d'Harleville. Sokkal számosabban vannak a költők. A leiró költészet művelői közül Delille válik ki Vergilius Georgikáinak fordításával. Mellette még Saint-Lambert, Lemierre, Rosset, Roucher érdemelnek említést. Az ódában Rousseau Ker. János és Le Brun a kiválóbbak; az erótikus költészetben Dorat és Bertin tünnek ki. Két nagytehetségü költő zárja be ezt a korszakot: Parny és Chénier András. A kritikának Marmontel és La Harpe a képviselői. Az utolsó filozofusok: Condillac, Condorcet és Cabanis. - A klasszicizmus romjai alól uj, virágzó irodalaom sarjadzott ki. Sedaine János, ki az opére-comiqueot teremti meg (Blaise le Savetier, Le jardinier et son seigneur) stb., Beaumarchais, Mercier Sebestyén (Jenneval, Brouette du Vinaigrier) voltak az uj, népiesnek nevezhető drámai irány főbb művelői. Legkiválóbb köztük Beaumarchais, kinek Le Mariage de Figaró és Le barbier de Séville c. darabjai minta nélkül állanak a F.-ban. Megemlítjük végül Bernardin de Saint-Pierre kis remekművét: Paul et Virginie.

Jelenkor.

A XIX. sz. F.-át három korszakra osztjuk: az első 1800-tól 1820-ig, Lamartine Méditations-jainak megjelenéséig; a második 1820-1848.; a harmadik 1848-tól napjainkig terjed.

Első korszak (1800-1820). E korszak költői közül még a legkiválóbbaknak is csak viszonylagos értékök van. Nincs meg náluk az érzés, az eszme, egyiknek sincs önálló egyénisége. A fordítások és a leiró költemények teszik e korszak legértékesebb alkotásait. Delille, kinek Géorgiques-jait (1761) már említettük, egyéb fordításain kivül számos leiró-költeményt is bocsátott közre (Homme des champs 1800, Pitié 1803, Trois regnes de nature 1809). Majd a fordítások és leiró-költemények egész sora indul meg, melyeket azonban ma már a feledés fátyola borít. Ugy ezeknek, mint a többi epikus műveknek, valamint Lebrun lirai költeményeinek, Désaugiers dalainak, Andrieux elbeszéléseinek, Ginguené és Arnault meséinek költészetét a mesterkéltség, itt-ott szellemesség, leggyakrabban nehézkesség és üresség jellemzik. Nem lehet mindazáltal említés nélkül hagynunk az e korszak nehány költőjénél (Fontanes, Baour - Lormian, Chenedollé, Millevoye, Saumet), legalább nehány alkotásukban, megnyilatkozó megható szentimentalizmus, őszinte hangot, melankoliát, melynek kifejezési módja nem minden összefüggés nélkül való az első romantikusokéval. A letünő klasszicisták csoportjában ők jelzik és készítik elő az uj költészetet és egyuttal a hagyományhoz is ragaszkodnak. A klasszikai irodalom kimerülése különösen e korszak drámairodalmában érezhető. Valamennyi tragédia egyenlő értékü és hasonló egymáshoz. Mindegyikben megtalálhatók az álomképek, a hosszu elbeszélések, a confident-ok és a szavaló irály. A couleur locale-t nem is ismerik. Érdekes például szolgálhat erre nézve Brifaut Ninus II. c. darabja. A tárgyat a szerző a modern Spanyolországból vette, de a kritika megjegyzésére áthelyezte szinterét Assziriába, nem csinálván egyebet mint megváltoztatva a szereplők neveit. Valamennyi darab a szenvedély és a becsület összeütközésén fordul meg. Chénier Mária József pedig, Voltaire mintájára a szinpadot politikai és társadalmi tanok hirdetésére használja fel. Mindezáltal a költők kezdenek már nemzeti történelmi tárgyu és a jelenkorban játszó darabokat is irni. Igy Raynouard (Templiers 1805), Jouy (Tippo-Saëb, 1813), Lemercier, ki teljesen nemzeti tárgyu szinműirást sürget. Sem Delavigne Kázmér: Vepres siliciennes-ei (1819) s Paria-ja (1821), sem Lebrun: Maria Stuartja (1820) nem voltak képesek életre kelteni a drámai műfajt. A tragédiát Talma művészi játéka tartotta még fenn, az ő 1826. történt elhunyta a tragédiának is halálát okozta. A polgári dráma szintén csak tengődött. A közönség már a melodráma felé kezdett vonzódni. Guilbert de Pixérécourt Chien de Montargis (1814) és Caigniez (Pie voleuse, 1815) c. darabjaikkal jelentékeny sikert arattak. Csupán a vigjáték tartotta meg némikép becsét. Picard, Duval Sándor, Roger, Etienne, Lemercier, majd Empis, Leclerc Tódor, Delavigne Kázmér, Bonjour Kázmér elég jó darabokat adtak. De épp ugy mint a költészetben, ugy e szinműirásban sincs semmi uj. A prózában kell keresnünk e korszak eredetiségét. Bonald-t, a vallási reakció első hangoztatóját, az ultramontán De Maistre Józsefet, La Romiguiere-t, Maine de Biran-t megemlítve, különösen két iróról kell emlékeznünk, kik e korszakon uralkodnak: Chateaubriand-t és Staël asszonyt. Chateaubriand «a művésze, Staël asszony a teoretikusa a romanticizmusnak». Előbbinek: Génie du Christianisme-ja nem csak azért érdekes, mert a forradalom óta hitelét vesztett keresztény valláshoz tér vissza, hanem mert e vallást a költőiség olyan forrásává tudja tenni, melyből az első romantikusok is fognak meríteni. Atalajával (1801), Renéjé-vel, Les Natchezé-vel (1831), miközben felébreszti és erősíti bennük a természet szépségei iránt való érzést, az «én» melankoliáját viszi be az irodalomba. Staël asszony különösen De la Littérature (1802) és De l'Allemagne (1810) c. műveiről nevezetes, melyekben az idegen irodalmak ismeretének terjedését mozdította elő. Regényei (Delphine, Corinne) középszerüek. A romantique szót először ő hangoztatta a F.-ban.

Második korszak (1820-1848). Chénier András, kinek művei csak 1819. jelentek meg, nem kisebb hatással volt az uj költői iskolára, mint a fennebb említettük két iró. Tartalmilag és alakilag kitünő verseivel egész sereg utánzót vont maga után. A formára nézve Chénier, a tartalomra nézve Chateaubriand és Staël asszony az a három nagy alak, kikkel a romanticizmus megindul. Nemcsokára megjelennek Lamartine Méditations-jai (1820); Hugo Viktor Odes et Ballades-jai (1822-1826) és a költészet egész birodalmában gyökeres átalakulás áll be. Mint Chateaubriandnál a próza, a költészet is egyéni, szubjektiv lett. Különösen azonban a forma volt az, melyben, ha nem is Lamartine, legalább Hugo Viktor és a köréje csoportosuló költők eltértek az ál-klasszicizmustól és szakítottak hagyományaival. Egyedül Lamartine nem szakított teljesen a tradicióval; olyan költő ő, ki a legegyszerübb nyelven a legcsodálatraméltóbb bájjal fejezi ki érzelmeit. Méditations-jaiban (1820-23), a Harmonies poétiques et religieusesben (1880), Jocelynben (1836), a Chute d'un angeban (1838) stb. örömeit, fájdalmait, kételyeit, reményeit, mindig önmagát, belvilágát énekli meg fülbemászó és tiszta nyelven. «Minden dal volt Lamartinenál; Hugo Viktornál, a romanticizmus fejénél: minden forma és szin. Ő mindent képben lát és e csodálatos képesség által lesz egységessé roppant munkássága köre, eposz, lirai költemények, dráma, szatira.» «A Hugo lelke egyetlen egy emberi érzés iránt se látszik fogékonytalannak lenni: nincs öröm, nincs fájdalom, mely lelkét meg ne indította volna». A világfájdalmas Musset Alfréd ezekétől meglehetősen különböző költői sajátságainál fogva vivta ki helyét e nagy szellemek oldala mellett. Saint-Beuve kimutatta, hogy Musset azért aratott sikert, mert a költészetbe szellemet és emóciót együtt vegyítve vitt be. Senki sem fejezte ki érzelmeit a panasz szenvedélyesebb, fájdalmasabb és őszintébb hangján mint ő. A legtartózkodóbb, legmélyebb és talán az egész csoportben egyedüli filozofus szellem: Vigny Alfréd is, ihletének egyéni voltánál fogva a romantikus iskolához tartozik. Moise, Mort du loup, Destinées c. művei az e korbeli költők legszebb és legjellemzőbb alkotásai közé tartoznak. E költőkön kivül több kisebb költő is harcolt a romanticizmus zászlaja alatt: Saint-Beuve, Deschamps Antal és Emil, Ervers, Nerval, Bertrand, Grammont gróf. Gautier Teofil különösen első műveinél fogva csatlakozik Hugo Viktor ama irányához, amely a Ballades-ban és a Notre-Dame de Paris-ban nyilvánul. Mindeme költők lirikusak voltak és ha más műfajokhoz nyultak, azokat is liraiakká tették. Ilyen az époszban a Chute d' un ange, Eloa, Bretons, Légende des siecles, Fin de Satan, Dieu stb. Ilyen a szatira Barbiernél, az Iambes (1830) szerzőjénél; az elégia és idill Moreau Hégésippenél, Desbordes-Valmore asszonynál, Brizeuxnél, a Marie (1831) szerzőjénél. Sőt a dal is, melyet Béranger «irodalmi műfaj magaslatára emel», később Dupont Péternél romantikus lesz.

Mindazonáltal a szinműirás volt az, amely körül a romanticizmus az igazi harcot vivta. A XVIII. sz. vége felé, midőn a valamennyi irodalmi műfajra nézve egyaránt érvényes törvénynél fogva a tragédia is avulni kezdett, uj formát iparkodtak találni. Valami másfélét kellett alkotni, mint a tragédia; Hugo az ellenkezőjét akarta megalkotni és nem tett egyebet, mint hogy a maguk korában nagyon jogos konvenciókat más, kevésbbé elfogadható konvenciókkal helyettesítette. Mindezek mellett irt ő remekműveket, melyek azonban inkább liraiak, mint drámaiak lévén, megmagyarázzák a romanticizmus tagadhatatlan bukását a szinpadon. A romantikus szinműirás tanai éppen ellentétei voltak a klasszikusokénak. E tanok megtalálhatók Cromwell (1827) előszavában. Dumas Sándor (Henri III. 1829) a szinpadon is alkalmazza őket és Hugo Viktor Hernani-ja a következő évben fényes győzelmet arat számukra. A klasszikus szinháztól eltérőleg a romantikus dráma az emberi élet igazi képét akarja visszatükröztetni. Formája is változik; a prózát és verset vegyest használja. Ez volt a Hugo, Dumas, Vigny Alfréd és követőiknek drámai poétikája és ennek a poétikának a hatása elég erős volt ahhoz, hogy megnyerjen olyan költőket is, kik, mint Delavigne Kázmér, kezdetben nem fogadták el az uj iskola elveit. Mindazonáltal a romanticizmus tulzásai gyors reakciót hittak ki maguk ellen. Hugo Viktor Burgraves-ja (1843) megbukott. Viszont bő tapsokkal jutalmazta a közönség Rachel kisasszonyt, ki a Corneille és Racine darabjait tolmácsolta s Ponsard Lucrece-ét (1843), mely a józan ész iskolájának diadalra jutását és a romanticizmus uralkodásának végét jelzi. Pedig csak a realizmusba kezdett átmenni. - A romanticizmus kizárólag a drámából táplálkozott. A vigjátékok művelői közt e korszak nagy neveinek egyikével se találkozunk. Legjobbak: Ponsard Lion amoureux-ja és Honneur et l'argentja. Scribe a vandevilleban jeleskedett; Solliciteur-je (1817) remekmű e nemében. A prózai irodalomba épp olyan gazdagságot hozott az ujjáébredés mozgalmassága, mint a költészetbe. A politikai irodalom a szászárság után ujból előtünik a röpirat formájában. Courier Pál Lajos: Pamphlet des pamphlets-je mintája ennek az annyira francia műfajnak. Cormenin már gyengébb röpiratiró. A forradalom egyik vivmánya az volt, hogy szabaddá tette az élő és irótt szót. A politikai szónoklat tere, melyen oly sokáig mély csend honolt, ismét hangossá lett. Mirabeau hatalmas dialektikája, Danton szenvedélyes kitörésü beszédei után a mostani szónokok nagyobb higgadtsággal fejtegetik koruk politikai eszméit. Ezek: Royer-Collard, Constant Benjamin, Foy tábornok és a X. Károly uralma alatti többi szónok. Lajos Fülöp alatt Guizot, Casimir Perier, Lamartine, Berryer tünnek ki. A Massillon óta hanyatlásnak indult egyházi szónoklat is visszanyeri régi fényét Lacordaire-ral. Montalembert a szószéken védi a katolicizmust; a katolikus liberális iskola egyik megalapítójával Lamennais-val, ki Paroles d'un croyant-jában (1834) erős demokratikus érzelmü hitvallást tesz, már a bölcselet terére lépünk. A filozofiában Cousin Viktor folytatja a reakció munkáját a XVIII. sz. materialisztikus törekvései ellen. Eklekticizmusa nem élte őt tul, de mint mestere Royer-Collard, és tanítványa, Jouffroy, ő is hozzájárult ahhoz, hogy a skót és német filozofia némikép meghonosodjék a F.-ban. Du vrai, du beau, du bien c. művében hő lelkesedéssel hirdette a morális filozofia magasztos eszméit. A bölcseleti szónokoknak ő a mesterök. Quinet Edgár Génie des Religions-jában (1842) forradalmi programmját fejti ki; Comte Ágost pedig, kinek tanait Littré tolmácsolta, megalapítja a pozitivizmust.

A történetirás terén két iskolával találkozunk; egyik a filozofiai, a másik a leiró. A filozofiai iskola feje Guizot, ki a multak történetét tanító formában adja elő és műveiben is (Révolution d'Angleterre 1827., Civilisation en Europe et en France 1845. stb.) államférfiu marad, kinek szemében a történelemnek jövőre nézve tanulságul kell szolgálnia. Ugyanez a rendszer sugalmazza a Tocqueville La Démocratie en Amérique-jét és Mignet Histoire de la Révolution française-ét. A leiró iskolának, mely a tényeket egyszerüen leirja, anélkül, hogy következtetéseket vonna belülük, Barante Proszper a feje. Az előbbi rendszernek az a hibája, hogy rideg, emezé pedig, hogy tökéletlen. Vannak történetirók, kik egyszerre mind a két rendszert követik; igy Thierry Ágost: Récits des Temps mérovingiens (1840) c. művében, Thiers Histoire du Consulat et de l'Empire-jében (1845-1862). De az e korbeli történetirók legzseniálisabb alakja kétségkivül Michelet, ki valóságos látnoki ihlettel hatol be az események mélyébe és kelti őket életre. Az irodalomtörténetirással együtt századunk kritikai irodalma is megszületett. Csak Villemain (Littérature du XVIII. siecle, 1828), Saint-Marc Girardin (Lafontaine et les Fabulistes stb.), Sainte-Beuve (Lundis 1851-62), Nisard (Histoire de la littérature française) neveinek megemlítésére szorítkozunk. A művészeti kritikának Gautier F., Delacroix, Musset A., d'Angers Dávid stb. a főbb képviselői. A regényirás terén az uj iskola különbnél különbféle műveket hoz létre. Cinq-Mars-ával (1826) és Stello-jával (1835) Vigny A. megteremti a történelmi regényt. Hugo V. egymás után bocsátja közre prózában irt époszait: Hand d' Islande (1823), Notre-Dame de Paris (1831), Les Misérables (1862) stb. Lamartine, Musset Alfréd, Gautier Teofil, Saint-Beuve felváltva novelát, elbeszélést, kaland-regényt, regényes önéletrajzot adnak; végül Dumas Sándor és Sue Jenő megteremtik a tárcaregényt. De a regény igazi mesterei mégis Balzac Honoré és Georges Sand maradnak. Balzac realista, ki mélyen behatol az emberi szivbe és szenvedélyekbe; Sand ellenben tiszta idealista. Innen kezdve az idealizmus és realizmus megosztozkodnak a kor regényeinek birodalmán. Mindazonáltal Constant Benjámin Adolphe-jának önző melankóliája, Stendhal sivár keserüsége, Mérimée gunyos közönyössége is magával ragadja és ihleti az azután következő irókat vagy legalább nagy részüket.

Harmadik korszak (1848-1894). E kor irodalmának csak vázlatos képét adhatjuk. A költészet terén Hugo V. továbbra is ámulatba ejti a világot káprázatos képzelő-tehetségével, de nagy nevének cége alatt már uj iskolák keletkeztek, melyek közül leghiresebb kétségtelenül a parnasszusi iskola volt. Ez iskola és a romantikus iskola között egész csoport jelentékeny tehetségü költő foglal állást, kiknek működése határozó befolyást gyakorolt a következő költői mozgalomra. Ezek: Gautier T., Banville Tódor, Beaudelaire Károly és Leconte de Lisle. 1865 táján alakul meg a parnasszusi iskola. Az e korszakbeli fiatal költők egy része: Sully-Prudhomme, Hérédia József Mária, Silvestre Armand és Dierx Leo, Leconte de Lisle; másik része: Coppée Ferenc, Glatigny Albert, Villiers de l' Isle-Adam, Mérat és Valade pedig Catulle Mendes, a Parnasse contemporain szerkesztője köré csoportosul s innen kapta elnevezését az előbb említett iskola (école parnassienne), melyhez nemsokára Stéphane Mallarmé, Verlaine, Lafenestre, d' Hervilly, Theuriet Andor stb. is csatlakoztak. Ez az iskola különösen a stilusra, ritmusra, a formai szépségre fordítván gondot, nehány, eleinte hozzátartozott, önállóbb és eredeti tehetségü költő elválik tőle, igy: Sully-Prudhomme, Coppée Ferenc, Stéphane Mallormé és Verlaine Pál. Ezekből kerültek ki aztán a dekadensek, szimbolisták stb. Végezetül megemlítjük nehány, mindeme csoportoktól független költő nevét, ilyenek: Laprade Viktor, Autran József, Eckermann asszony, Soulary asszony, Manuel Ödön, Cazalis, France, Richepin, Bourget Pál, Vicaire Gábor, Bouchor Móric, Rollinet, Aicard János, Haroucourt, stb.

A szinműirás terén az az irány győzedelmeskedik, amely a mindennapi élet hü képét akarja visszatükröztetni. A hősi drámában nehány magában álló kisérlet: Vacquerie Ágost Formosa-ja, Bornier Henrik La fille de Rolandja, Coppée Severo Torelli-ja, Richepin Par le glaive-je arat némi sikert. A népes nagy melodráma, mely félszázadon át az egyedüli Enneryben testesül meg, egyre nagy sikereket arat. De a mai szinház igazi eredetisége nem ebben, hanem a vigjátékban keresendő. 1849. jelen meg Augier Emil versben irt Gabrielleje. Csakhamar azonban a szerző belátta, hogy a versforma nem alkalmas a mindennapi társalgás legcsaládiasabb részleteinek kifejezésére és többi darabjának legnagyobb részét, igy legremekebb művét, Le gendre de M. Poirier c. vigjátékát immár prózában irja. Augier után ifj. Dumas, Gondinet, Sardou, Meilhac, Halévy, Pailleron, Becque, Lemaître Gyula, Curel, Julien János, Ancey, Boniface, Porto-Riche, Wolff Péter művelik e műfajt kiváló sikerrel. A vaudevillenak Labiche Jenő legkiválóbb képviselője. Az egyházi szónoklat terén Dupanloup, Hyacinthe, Didon és Monsabré atyák tünnek ki; a politikai szónoklatban: Thiers, Olivier Emil, Dufaure, Favre Gyula, Gambetta stb. A sajtó munkásai közt Girardin Emil, Sacy, Cuvillier-Fleury, Prévos-Paradol, About Ödön, Lemoine János, Frary Raoul, Hervé, Sarcey, Fouquier neveit emeljük ki. A filozofiában főképen két iró volt nagy hatással a modern eszmék fejlődésére: Reman és Taine (l. o.). E két nagy mester neve mellett meg kell említenünk Ravaisson, Lachelier, Renouvier, Vacherot, Ribot, Janet, Fouillée, Boutroux stb. filozofusokat. A történetirás terén: Fustel de Coulanges, Taine, Aumale herceg, Broglie herceg, Sorel, Thureau-Dangin, Lavisse, Chuquet tünnek ki; az irodalmi és műkritika terén Saint-Victor Pál, Schérer, Blanc K., Prévost-Paradol, Tellier Gyula, Lemaître Gyula, France Anatole, Brunetiere Ferdinánd, Faquet Emil, Desjardins, David-Sauvageot, Maurras, Taine, Mantz, Lafenestre, Geffroy Gusztáv, Boissier, Girard, Martha, Cartault, Larroumet, Gasté, Doumic, Rocheblave stb. neveivel találkozunk. A regényirásban az idealisztikus a realisztikus iránynyal váltakozik. Feuillet Oktáv, Fromentin, About Ödön, Cherbuliez Viktor, Droz Gusztáv, Halévy Lajos, Theuriet Andor, France Anatole, Bourget Pál, Barres Móric, Prévost Marcel inkább az előbbihez; Chamnpfleury Goncourt testvérek, Flaubert Gusztáv, Zola Emil, Daudet Alfonz, Malot Hektor, Guy de Maupassant, Margueritte Pál inkább az utóbbi felé hajlanak. De mekkora árnyalatkülönbözőség észlelhető e különféle iróknál. Mennyire távol áll egyiknek szimbolizmusa a másik pszikologizmusától, emennek impresszionálizmusa amannak naturalizmusától! Különben ha figyelemmel nézzük az utóbbi évek általános irodalmi mozgalmát, kitünik, hogy a regényben, költészetben, szinműirásban ugyanegy irány az uralkodó. «Még vannak mesterek, iskolák, rendszerek, - mondja Le Goffic, a kiváló francia esztétikus, - de senki sincs, aki kövesse őket. Hová mennek? Egyik a másikat kérdezi; mindegyik keres. Mit? ezt senki se tudja biztosan. Idealisták és realisták, prózairók és költők, mind azt mondják, hogy a régi szabályok lejárták magukat és senki se akar többé róluk tudni. De mindjárt oda lesz ez a szép egyetértés, ha arról van szó, hogy hát melyik az uj szabály. És előszók után nyilatkozatok jelennek meg s egymás után állítják fel a teoriákat és csinálják a poétikákat. Ezt az individualizmus győzelmének lehet nevezni; igaz, hogy ez gonosz szó, de az egyedüli, amely alkalmas arra, hogy a századvégi, hullámzó és zavaros irodalmat megjelöljük vele, amelynek jövője lehetetlenné tesz minden előremeghatározást».

A F. hatása a magyarra.

Nagy körvonalokban megérintjük e fejezetben azokat az irodalmi, művelődési irányokat, amelyek nálunk a F. hatása alatt keletkeztek és azokat a francia irókat, kik a magyar irodalom egyes kiválóbb alakjaira hatással voltak. Ha a magyar és a francia kultura legelső érintkezéséről akarnánk emlékezni, felemlíthetnők, hogy magyar ifjak már a XII. században jártak a párisi főiskolára; III. Béla alatt pedig, kinek neje, Margit, II. Fülöp francia király huga volt, összeköttetésben állván a francia udvarral, bizonyára szintén hatott a francia művelődés a magyarra; a veszprémi egyetemet is a párisi mintájára tervezé III. Béla királyunk. Említhetnők a XVII. sz.-ban Apácait, ki egy nagy francia gondolkozónak, Descartesnak elveit ültette át irodalmunkba; ezekkel azonban csak kisebb jelentőségü érintkezési mozzanatokat sorolnánk fel a két nemzet kulturája és irodalma között. A magyar irodalomban francia iskola cimet viselő fejezethez érve, a F. irodalomnak már olyatén befolyását észleljük, amely egyike a legnevezetesebbeknek irododalmunk történetében. Azt a mozgalmat értjük, melyet a mult század vége felé a testőrök: Bessenyei és társai indítottak meg (l. Francia iskola). «Azon szellemi mozgásnak, amely az országban Mária Terézia uralkodása végén s azután József császár alatt és Ferenc király éveiben folyt, még pedig igen elevenen, eredeti megindítója a F. volt. E francia hatás bizonyos közvetetlenségben nyilatkozott Bessenyeinél és követőinél, közvetve pedig a többinél. Különösen egy férfiu volt irodalmunkban, aki egyenesen a F.előkészítő irodalmának legnevezetesebb képviselői: Rousseau, Voltaire, D'Alember, Helvetius hatása alatt kezdett irni, e hatás alatt folytatta egész irói pályáját s ez alatt végezte életét is. S ez Bessenyei volt. Talán az egész világirodalomban nincsen egyetlenegy tanítványa sem Voltairenek, aki annyira hüen követte volna lépését, mint követte Bessenyei. Bessenyeinek nincsen munkája, amelynek alapgondolatát, tárgyát, formáját meg ne találnók Voltairenél, amelylyel ő nem Voltaire felé igyekezett volna közeledni» (Beöthy, Poetika, kőnyom. ivek). - Orczy Lőrinc különösen reflexióiban a Rousseau hatását mutatja, de hatott rá Voltaire és Boileau is. Rousseau befolyása alatt ő is a természet szeretetében, a természethez közelálló nép viszonyaiban véli a boldogságot feltalálhatni. Barcsay, Bárcózy, Teleki József, Naláczy József, Ányos, Péczeli stb. is a F. uj eszméit akarják megismertetni a magyar közönséggel; Teleki annyira a F. hatása alatt áll, hogy maga is ir egy francia nyelvü értekezést: Essai sur la faiblesse des esprits forts (1760), mely - mint Széchy K. mondja - a vallástalanság ellen oly magvas bölcseleti fejtegetés, hogy maga Rousseau akart uj kiadására vállalkozni. De nemcsak hogy irnak munkákat, melyek a F. hatását viselik magukon, hanem fordítások utján is iparkodnak a francia művelődést terjeszteni. Báróczy lefordítja Calprenede Kasszandráját, mely szépprózánk fejlődésére igen nagy befolyással volt, Marmontel Contes moraux-it; Czirjék Mihály számos francia verset prózában stb.; Teleki Ádám Corneille Cidjét; Naláczy d'Armand Páros történeteit; Péceli Voltaire Zairját, Alzirejét, Méropeját, Henriadeját; meséi irásában Lafontainet követi stb.

Azok közül, kikre már a politikai mozgalmak eszméi is hatottak, kétségkivül legérdekesebb Bacsányi János (l .o.), kinek A franciaországi változásokra irt költeményében szilaj, majdnem forradalmi érzés nyilatkozik meg. Igen érdekes, u. n. felvilágosodási irodalmunk is, mely szintén a F. keltette eszméknek visszhangja volt. (V. ö.Ballagi Géza czikkét: A felvilágosodás irodalma, mely a Beöthy Képes Irodal.-tört.-ében jelent meg). Legmerészebb alakja az egyház ellen támadó iránynak Laczkovics János (Utazó ember), ki Voltaire módján, nálánál még nagyobb vakmerőséggel tör a keresztény vallás ellen; más képviselői: Szentmiklósi Timoteus, Szacsvay Sándor stb. A Martinovics-féle összeesküvés tagjai is e forradalmi irók soraiból kerültek ki. A francia forradalmi elméletek hatása alatt a magyar nemzet bátorságot nyert II. József alkotmányellenes törekvéseivel szembeszállani. Irodalmunkban ennek az iránynak leghivebben kifejezést különösen két iró adott: Dugonics (Etelka, 1788) és Gvadányi, kinek a Peleskei nótáriusa sok helyütt emlékeztet Montesquieu Lettres persanesjaira. Nem terjeszkedhetünk ki azoknak az érdekes eltéréseknek kimutatgatására, amelyekben ugy Apáczai, mint Bessenyei és társai és Dugonics, Gvadányi különböztek mintáiktól és mennyiben vélték a francia eszméket a magyar viszonyokra értékesíthetőnek, csak utalunk Beöthy Zsolt fennebb említett Poetikájára és a Szépprózai elbeszélés a magyar irodalomban c. kitünő munkájára, amelyekben ezek a különbözések pontosan és részletesen vannak tárgyalva.

Későbbi iróinknál is találkozunk a F. közvetlen hatásával. Legszembetünőbb példa erre Kisfaludy Sándor Két szerető sziv története c. levélregénye, melyet Rousseau hatása (főkép a Nouvelle Héloise) jellegez. Végül megemlítjük azt az irányt, amely a F. utján ujabbkori iróinkra nagy befolyást gyakorolt: a romanticizmust. Ez irány művelői közt leginkább Vörösmarty, Jósika, Kuthy, Eötvös báro (Hugó Viktor, Rousseau), Szigligeti stb. említendők. Nagy hatást tettek és gyakorolnak ma is a F. XVIII. sz.-ának (Montesquieu, Voltaire, Rousseau) és XIX. sz.-ának (Guizot, Thiers stb.) nagy irói által felébresztett eszmék számos magyar politikusra és államfériura is (Eötvös, Tréfort, Kossuth stb.). Végül a legujabb francia nagy iróknak (Zola, Guy de Maupassant stb.) is megvannak a maguk követői a magyar irodalomban.

A fordítások gazdag sorát tekintve, szintén tapasztalhatjuk, hogy irodalmunkban a F. termékei mindenkor találtak lelkes tolmácsolókra. E helyt csak futtában szólhatunk e fordítók és fordítások nagy seregéről. Kezdhetnők a sort Szenczi Molnár Alberttel, kitől Kálvin latin műve fordítását már említettük; de Molnár fordításainak, noha német közvetítés utján készült, legbecsesebb alkotása: zsoltárfordítása is a francia versbe szedett zsoltárok dallamainak hatása alatt keletkezett. Az első franciából-fordítónk Haller László, aki Fénelon Télémaqueját (1755) ülteti át, melyet aztán Zoltán József, erdélyi orvos is lefordított; Haller László fia, Gábor: Montesquieu Esprit des loisját fordítja le stb.; régibb szépprózánk legnagyobb részét francia fordítások teszik s igen hosszura nyulnék e cikkünk, ha valamennyit fel akarnók sorolni. (V. ö. Radó Antal, A magyar műfordítás története, Budapest 1883.) Csak mintegy találomra említjük meg: Kónyi Jánost, aki Marmontelból fordít; Mikes Kelement, ki Gomezné asszony Journées Amusantes c. elbeszélés-gyüjteményét dolgozza át; különösen sokat fordítottak a franciás iskola hivei, kiknek néhány fordítását már fennebb felsoroltuk.

Említsük még meg Kis Jánost, ki Delille Falusi életét fordítja szabadon, Kazinczyt, ki Moliere Kénytelen házasságát, Botcsinálta doktorát fordítja, Verseghyt, a Martinovics-összeesküvés részesét, ki Rouget de l' Isle Marseillaise-ét fordította le, stb. Mennél közelebb érünk a jelenkorhoz, annál nagyobb az átültetések száma; és az ujabbkori F.- főkép szépirodalom, drámairodalom majdnem minden nevezetes terméke átültetőkre talál irodalmunkban. A francia tudományos, irodalomtörténeti, esztétikai munkák lefordíttatása körül az akadémia fáradozik; jeles Moliere-fordítást adott a Kisfaludy-Társaság, mely különben számos más francia munka átültetésével is szerzett érdemeket. (V. ö. ezekre vonatkozólag az akadémia könyvkiadó vállalatának ciklusát és a Kisfaludy-Társaság évlapjainak könyvjegyzékét.) Roppant nagy különösen a regény- és novellafordítások száma (Dumas, Daudet, Ohnet, Feuillet, Zola stb.); nemzeti szinházunk is egymásután adatja elő a francia drámairók (Sardou, Dumas, Pailleron, Bisson, Hennequin stb.) nevezetesebb szinműveit és vigjátékait. Nem sorolhatjuk fel mindeme műveket és fordítóikat; az egyes francia irókról szóló cikkekben amugy is megemlítjük azokat a munkákat, amelyek magyar tolmácsolókra találtak.(V. ö. Petrik Géza Könyvészetét). A verses művek fordítói közül Szász Károlyt (l. o.) említjük meg; régibb prózában fordítók közül pedig Récsi Emilt; szép, magyaros prózában fordítanak: Tóth Béla, Fáy Béla, Huszár Imre.

A F. magyar ismertetői.

Azok közül, akik nálunk a F.-t irodalomtörténeti dolgozatokban ismertetik, különösen Haraszti Gyula válik ki, egyes francia irókról irt becses monográfiáival (Chénier Andréről, Budapest 1891. U. ez. franciául bővebben La poésie d 'André Chénier cimmel, Hachette, Páris 1892; Augier Emil, Bpesti Szemle 1890. stb.), főképp a francia tragédia történetével, valamint Moliere-rel foglalkozó cikkeivel és néhány más önálló munkájával. (Naturalista Regény, Bpest 1886, stb.; l. alább.) Inkább az esztétikai téren mozog Keszler József, aki a F. számos nagy alakjáról irt tanulmányában (George Sandról, Hugó Viktorról stb. a Nemzet tárcarovatában) mélyen be tud hatolna a F. szellemébe; érdemes munkálkodást fejtett ki Hofer Károly főként a francia verstan és nyelvészet terén. Megemlítjük még Theisz Gyulát (Racine ifjusága; egy kis francia nyelven irott irodalomtörténet), aki szintén jelentékeny tevékenységet fejtett ki; továbbá Mayr Aurélt, Bánfi Zsigmondot (A francia dráma a XIX. sz. első felében), Alexander Bernátot (Corneille Cidjéről, a budapesti VI. ker. főreáliskola 1878/9. értesítőjében); Katona Lajost (Moliere-ről a pécsi főreáliskola 1888/9. értesítőjében); Salamon Ferencet (Balzac, Daudet Immorteljéről, Irodalmi Tanulmányok, 1889) Neményi Ambrust (Rabelais és kora, 1877); Gä rtner Henriket (Chateaubriand és művei, nagyváradi főreáliskola 1887/8. értesítőjében); Gérecz Károlyt (Villon-tanulmány, Sárospatak 1890); Erdélyi Károlyt, Willer Józsefet, Arányi Miksát (Dubellay-Ronsard-tanulmány, Budapest) Vajda Károlyt (Le Sageról, Fehértemplom), Haan Adolfot, Bodnár Zsigmondot (Voltaire, Budapesti Szemle 1874., Chateaubriand és kora, Nagy-Szombat, 1867); Riedl Frigyes (Daudet Alfonz, Budapesti Szemle 1879), De Gerando Antoniát, Varga Bálintot, Szana Tamást, Ujváry Bélát, Binder Jenőt (Voltaire Zairejáról,1879) és Kont Ignácot, Párisban tanárkodó honfitársunkat stb.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem