Forrasztás
Forrasztás, a fémekből vagy ezek ötvényeiből gyártott tárgyaknak forraszszal (l. o.) való egyesítése. Ón, ólom, cink v. ezek ötvényeinek F.-akor a lágy forraszt használják. A forrasztandó részt maró forrasztó szerrel fémtisztára maratják és a meleg forrasztó pákára tapadt forraszt rádörzsölik. Hogy a forrasz a pákára tapadhasson, ezt szalmiákhoz fenik, mely a rézen képződő és az ón tapadását meggátló rozsdaréteget dezoxidálja. Kemény forrasz használata esetén a tárgy forrasztandó fölszinét is annyira föl kell melegíteni, hogy a rátett forrasz megolvadjon és a forrasztandó felülettel egy ötvényt alkosson. E célból a tárgyat izzó szén közé dugják v. gázlánggal hevítik föl. A legtöbb esetben a világítógázt, a hidrogéngázt v. a durranógázt használják. F. előtt a tárgy forrasztandó fölszinét fémtisztára reszelik, csiszolják (smirglizik) v. maratják, ezután egymásra fektetik, dróttal jöl összekötik, és pörkölt pórissal összekevert pogány forraszt a forrasztandó részre hintik. Az igy előkészített tárgyakat a forrasz olvadó pontjáig melegítjük, amit a forrasztás helyén keletkező zöldes láng árul el. Egynemü tárgyak forrasztása esetén olyan forraszt használunk, melynek olvadó pontja az anyag olvadó pontjához közel áll; ha nem egynemüek a tárgyak, oly forraszt használunk, melynek olvadó pontja a könnyebben olvadó rész olvadó pontjához igazodik. A F.-hoz használt forrasztó páka kovácsvas nyélre tengelyirányosan v. oldalt erősített kalapácsalaku rézdarab. Mivel a forrasztó páka a tüzben sokat szenved, célszerü azt jól beónozni; e célból a rezet fémtisztára tisztítják, ez után az ón olvadó pontjáig fölmelegítik, melegítés után kolofoniumporba vagy forrasztó faggyuba mártják, végül pedig tiszta ónnal bekenik. Az ón a meleg rézen megolvad és lassanként annak fölszinére fagy. Célszerü az ónréteget oly vastagra készíteni, amennyire csak lehet. A forrasztó páka izzítására faszén vagy koksztüzet, vagy gázlángot használunk. Kőszéntüz csak akkor ajánlható, ha a szén kéntől mentes, mert a kén elégésekor keletkező kénessav a rézpákát megmarja. A páka melegítésére való faszenet, illetve kokszot hengeralaku vagy négyszegletes kályhában égetik. A kályha felül a kéménynyel és tüziajtóval, alul a rostélylyal és a hamuládával van ellátva. A rostély fölötti nyilásokon dugják be az izzítandó pákákat. Ujabban ezek a primitiv kályhák a bádogos műhelyekből mindinkább eltünnek, kiszorítja őket a gáztüzelés. Ott, ahol gázvilágítás van, a világító gázt használják fel. Az égéshez szükséges levegőt különféle fuvó szerkezetekkel nyomják a páka üres nyelébe, ahol az a gázzal elegyedik. A gáz és levegő elegyét a páka előtt szájzónál meggyujtva, szintelen lángot kapunk, mely a pákát folytonosan és egyenletesen izzítja. A fuvó levegő előállítására különféle készülékeket használnak, ilyen a palackfuvó, mely két palackból (1. ábra) áll.
l. ábra. Palackfuvó.
A felsőben (A) viz, az alsóban (B) levegő van. Megnyitván b1 és b csapokat, a viz A-ból a és a1 csapon és a K gummi tömlőn át B edénybe árad és a levegőt r csövön át a pákához hajtja. Ha kiürült A és megtelt B, az utóbbit felemeljük és az előbbit leeresztjük; hogy ez könnyen történhessék, a palackok nyakát csigán átfutó zsineg köti össze. Leeresztvén A-t, a páka gummitömlőjét r1 csővel kötjük össze.
2. ábra. A harangfuvó hosszanti metszete.
Nagyobb műhelyekben a harangfuvót (2. ábra) használják. Ez áll a G G1 harangból, melyek az S vezető rudakkal ellátott és vizzel töltött F F1 edényben vannak. G1 harangot M suly szorítja le, ekkor a harang alatti levegő R1 csövön, a nyitott H1 csapon és a K tömlőn át a pákához árad, ugyanekkor a ZZ1 csövön levő xx1 csapokat a W karral ugy állítjuk, hogy x1 zárva és x nyitva van. Amint a G1 harang sülyed, O nyiláson, x csapon és Z csövön át a levegő a G harang alá jut. Mihelyt G1 teljesen lesülyedt, x1-et és H1-t zárjuk, x-et és H-t csukjuk, M sulyt pedig G-re tesszük; mire G-ből árad a levegő a K tömlőbe és G1 sziv levegőt. Ahol a vizvezeték van, használható a 3-5 ábrabeli alá:3-5. ábra. Vizvezetékkel hajtott fuvó elől-, oldalt- és felül nézve. szerkezet. C összekötendő a vizvezetékkel, a betóduló viz hajtja az A szellőzőt, mely a levegőt D csőbe árasztja. B cső vezeti el az elhasznált vizet. A D csőből E csapon át és a G gázcsőből f csapon át jut gummitömlőkön át a levegő, illetve gáz az I páka h nyelébe. Abban az esetben, ha világító gázunk nincsen, vagy ha nagyobb hőmérsékletre van szükségünk (p. platina forrasztáskor), mint amekkorát a világító gáz lángja adhat, akkor hidrogéngázt használunk. A hidrogéngázfejlesztő áll ólomból készített és egymásfölé helyezett AC edényből (6. és 7. ábra).
3-5. ábra. Vizvezetékkel hajtott fuvó elől-, oldalt- és felül nézve.
6. ábra. A hidrogéngázfejlesztő metszete.
7. ábra. A hidrogéngázfejlesztő képe a hozzátartozó fuvóval.
Az alsó edény áttört a lapjára cinket, a felsőbe higított kénsavat tesznek. Ez utóbbi a felső edény fenekéből az alsó edény fenekéig érő E csövön át jut az alsó edénybe, a cinket pedig B nyiláson át rakják be, ezt a nyilást a 4-vassróffal (b) leszorított d vasfedél zárja el. A fejlődő hidrogén F csövön át a G csappal felszerelt csőágba, innen pedig a J tömlőbe jut. Ha G-t zárjuk, a gázfejlődés lassanként megszünik, mert a gáz nyomása a savat E csövön felszorítja C tartóba. Az elhasznált folyadékot K csapon eresztik ki. Az égéshez szükséges levegőt Y karral mozgatott fuvó segítségével az R csőbe szorítják, honnan az a Q gummi tömlőn át az L W csapokkal felszerelt rézcsőbe jut. A hidrogéngáz W csapon, a levegő L csapon át jut PM csőbe s innen N szájzóhoz, hol az elegy elég. Nagyobb hőmérséklet előállítása céljából a hidrogént oxigénnel is keverik. Az oxigént előállítják savval leöntött barnakőből, vagy izzitott klórsavas káliból. Ujabb időben elterjedtek a benzines vagy ligroinos forrasztó pákák is.
8. ábra. Ligroinos forrasztó páka.
A 8. ábra szerkezetében a páka A fogantyuja egyuttal a benzintartó is. A folyadék innen a csövön át A1 -be, ebből B B csőágakon át a D sróffal szabályozható szájzóhoz jut, hol az a lyukakon beáradó levegő a benzingőzt meggyujtván, a láng G pákát fölmelegíti. Használat előtt a pákát és F csövet fölmelegítik, hogy a készülék működésbe jöhessen. Kisebb tárgyak F.-ára használják a forrasztó lámpást (Eolipil), ez borszeszlánggal hevített edény, melybe borszeszt vagy terpentinolajat öntenek és a keletkező gőzöket kupalaku csövön vezetik el. Sok esetben ezt a csövet visszavezetik a hevítő lánghoz, ugy hogy a kilövellő gőz a láng egy részét is magával ragadja, miáltal hosszu és igen forró láng keletkezik.
F. (elektromos). A forrasztó páka melegítésére az elektromos áram hőhatásait is fel lehet használni, oly módon, hogy a forrasztó páka fejének felső üres, hengeralaku részébe megfelelő tüzálló anyaggal szigetelt vékony platinadrótból való tekercset helyezünk, s ezen áramot vezetünk keresztül. Az elektromos áram, föltéve, hogy elég erős, vörös izzásig hevíti a platinadrótot, s a kisugárzó hő fölmelegíti a forrasztó pákát. A forrasztó páka fejében elhelyezett tekercs a fogantyu belsejében haladó szigetelt vezetéknek, valamint a külső hajlékony vezeték közvetítésével állandó összeköttetésben maradhat az áramforrással, anélkül hogy ez a páka kezelését megnehezítené. A forrasztó páka ily módön munkaközben folyton fülik, mi különösen nagyobb fémtárgyak, nagyobb bádoglemezek stb. F.-ánál nem eléggé megbecsülhető előny.
9. ábra. Elektromos forrasztó páka.
A mellékelt 9. ábra az elektromos forrasztó pákát s a hozzá szolgáló vezetéket mutatja: a forrasztó páka fejeinek magassága 7 cm., külső átmérője 3 cm., a forrasztáshoz szükséges hőfokon körülbelül 200-250 wattnyi elektr. munkával (736 watt egy lóerő) tartható, tehát 100 volt feszültség mellett 2,0-2,5 amperenyi áramot igényel.
