Filloxera
Filloxera (állat, Phylloxera,
l. a mellékelt térképet és szines képet), rovar, a félfedelesszárnyuak (Hemiptera) rendjéből s a levéltetvek (Aphididae) családjából. A F.-nemet Boyer de Fouscolombe irta le legelőször 1834. a tölgyfa levelein élősködő Phylloxera quercus alapján. A tölgyfa levelei e rovar szurásai következtében foltosan elszáradnak; ezért adta neki a görög Phylloxera nevet (levélszárító). Jelenleg már mintegy 27 F.-faj ismeretes. Legnagyobb részük É.-Amerikában, kivált az amerikai diófákon (Carya) él. Az európai fajok közül egy faj (Phylloxera salicis) füzfák kérgén tartózkodik, a többiek mind tölgyfákon tenyésznek. A magyarországi tölgyeken eddig 4 fajt fedeztek fel: Ph. quercus, corticalis, coccinae és spinulosa. Mindezek a F.-fajok nem tesznek semmiféle szembetünő kárt tápláló növényeikben. Egészen másképen áll a dolog avval a F.-fajjal, amely a szőllőn él, és mely óriási pusztításaival most a szőllőmivelés legnagyobb csapása. Ez a faj, a Phylloxera vastatrix eredetileg csak É.-Amerikában volt honos, de onnan 1860. táján szőllővesszőkkel Európába is behurcolták. Itteni jelenlétét eleinte nem vették észre. Csak amidőn a szőllők Dél-Franciaország egyes vidékein mindinkább pusztulni kezdtek, s amidőn a pusztulás okát kutatni kezdték, jöttek reá 1868-ban, hogy a baj oka egy F.-faj, mely a szőllő gyökereit ellepi és azokat tönkre teszi. A szőllőnek ezt a F.-ját egyik franciaországi felfedezője, Planchon, Phylloxera vastatrix névvel jelölte, ámbár egy évvel korábban 1867-ben Westwood Perytimbia vitisana név alatt angolországi üvegházakból is leirta, sőt É.-Amerikában Asa Fitch annak szárnyas alakját Pemphigus vitifoliae név alatt már 1854. ismertette. De sem angolországi, sem amerikai leirója még nem sejtették, hogy milyen nagy hirnévre és nagy közgazdasági fontosságra fog ez a parányi rovar felvergődni. Csak Franciaországban történt felfedezése után tünt ki roppant kártékonysága. E miatt fogadta el a mindennapi használat is, a régibb keletü Fitch- és Westwood-féle nevek mellőzésével, a Planchon-féle jellemző elnevezést.
){kind=small}
l. a mellékelt térképet és szines képet), rovar, a félfedelesszárnyuak (Hemiptera) rendjéből s a levéltetvek (Aphididae) családjából. A F.-nemet Boyer de Fouscolombe irta le legelőször 1834. a tölgyfa levelein élősködő Phylloxera quercus alapján. A tölgyfa levelei e rovar szurásai következtében foltosan elszáradnak; ezért adta neki a görög Phylloxera nevet (levélszárító). Jelenleg már mintegy 27 F.-faj ismeretes. Legnagyobb részük É.-Amerikában, kivált az amerikai diófákon (Carya) él. Az európai fajok közül egy faj (Phylloxera salicis) füzfák kérgén tartózkodik, a többiek mind tölgyfákon tenyésznek. A magyarországi tölgyeken eddig 4 fajt fedeztek fel: Ph. quercus, corticalis, coccinae és spinulosa. Mindezek a F.-fajok nem tesznek semmiféle szembetünő kárt tápláló növényeikben. Egészen másképen áll a dolog avval a F.-fajjal, amely a szőllőn él, és mely óriási pusztításaival most a szőllőmivelés legnagyobb csapása. Ez a faj, a Phylloxera vastatrix eredetileg csak É.-Amerikában volt honos, de onnan 1860. táján szőllővesszőkkel Európába is behurcolták. Itteni jelenlétét eleinte nem vették észre. Csak amidőn a szőllők Dél-Franciaország egyes vidékein mindinkább pusztulni kezdtek, s amidőn a pusztulás okát kutatni kezdték, jöttek reá 1868-ban, hogy a baj oka egy F.-faj, mely a szőllő gyökereit ellepi és azokat tönkre teszi. A szőllőnek ezt a F.-ját egyik franciaországi felfedezője, Planchon, Phylloxera vastatrix névvel jelölte, ámbár egy évvel korábban 1867-ben Westwood Perytimbia vitisana név alatt angolországi üvegházakból is leirta, sőt É.-Amerikában Asa Fitch annak szárnyas alakját Pemphigus vitifoliae név alatt már 1854. ismertette. De sem angolországi, sem amerikai leirója még nem sejtették, hogy milyen nagy hirnévre és nagy közgazdasági fontosságra fog ez a parányi rovar felvergődni. Csak Franciaországban történt felfedezése után tünt ki roppant kártékonysága. E miatt fogadta el a mindennapi használat is, a régibb keletü Fitch- és Westwood-féle nevek mellőzésével, a Planchon-féle jellemző elnevezést.
1
2
3 4
5 6
7 8
9 10
11
12 13
A F.-vész gyorsan terjedt Franciaország szőllőiben és nemsokára elkezdte pusztító munkáját Európa többi országaiban is. Fellépése az egyes európai államokban a következő időszaki rendben lett megállapítva: Portugália (1870), Ausztria (1872), Németország és Svájc (1874), Magyarország (1875), Spanyolország (1877), Olaszország (1879), Oroszország (1880), Szerbia (1882), Románia (1883), Bulgária (1884), Törökország (1885). Európa szőllőművelő országai között tehát ez idő szerint csak Görögország filloxeramentes. Európán kivül fertőzve vannak most már a többi világrészek is, u. m. Ázsia (Anatolia), Afrika (Algeria és Fokföld), Dél-Amerika (Uruguay), és Ausztrália (Victoria, Uj-Dél-Wales, Uj-Zéland). A legnagyobb pusztítást vitte véghez Franciaországban, ahol a teljesen elpusztult szőllőterület már 1886. végén az egy millió hektárt jóval tulhaladta; a F.-lepett, de még fennálló szőllők ugyanakkor 576186 hektárt tettek ki. Nagy a pusztulás Spanyolországban, Portugáliában, valamint hazánkban is.
Magyarországon a F.-t legelőször 1875. Pancsován fedezték föl, 1878. pedig a vele szomszédos Franzfeld községben. A következő évben pedig reá akadtak az ország öt más pontján: Kassán, Szatmár-Németiben és Nagy-Károlyban, valamint Peér szilágymegyei és Meszes-Györök zalamegyei községekben. A F.-vész nagyobb mérvü elterjedése azonban tulajdonképen 1880. kezdődött, amidőn jelenlétét még 31 más községben felfedezték. Azóta a F.-lepett községek száma évről-évre mindinkább növekedett, amint az a következő táblázatból kitünik.
| 1875. évben filloxerát találtak | 1 | községben |
| 1878.évben filloxerát találtak | 1 | községben |
| 1879.évben filloxerát találtak | 5 | községben |
| 1880.évben filloxerát találtak | 31 | községben |
| 1881.évben filloxerát találtak | 15 | községben |
| 1882.évben filloxerát találtak | 29 | községben |
| 1883.évben filloxerát találtak | 48 | községben |
| 1884.évben filloxerát találtak | 116 | községben |
| 1885.évben filloxerát találtak | 146 | községben |
| 1886.évben filloxerát találtak | 183 | községben |
| 1887.évben filloxerát találtak | 122 | községben |
| 1888.évben filloxerát találtak | 452 | községben |
| 1889.évben filloxerát találtak | 317 | községben |
| 1890.évben filloxerát találtak | 495 | községben |
| Összesen: | 1961 | községben |
A F.-vésznek ezt a fokozatos és rohamos terjedését mutatja az ide mellékelt térkép is, melyen a vész állása Magyarország területén 1881., 1885. és 1890. van feltüntetve. A nevezetesebb borvidékek közül már korán fertőzve voltak Buda vidéke, a Balaton környéke és az Érmellék; 1884. fellépett a vész az Arad-Hegyalján és a Szerémségben, 1885. a Tokaj-Hegyalján, 1886. Egerben és Szegszárdon, 1888. Ruszton, 1889. a Küküllő mentén. Most már valamennyi borvidékünk fertőzve van s a szőllők pusztulása a legtöbb vidéken nagy arányokat öltött.
A szőllő F.-ja kizárólag csak a Vitis-nemhez tartozó igazi szőllőfajokon él; másféle növényeken nem képes megélni, még a szőllővel legközelebbi rokonságban álló Ampelideákon (Ampelopsis, Cissus stb.) sem. Életmódja és szaporodási viszonyai meglehetősen bonyolultak. Valamint a többi F.-fajnak, ugy ennek is különböző fejlődési stádiumai vannak. Legfontosabb az a fejlődési stádiuma, amelyben a szőllő gyökerén él és pusztít. A szőllőben tulajdonképen csak ez a gyökérlakó tesz közvetetlen kárt, mig a többi alak csak az által válik veszedelmessé, hogy utódaik előbb-utóbb szintén gyökérlakó és gyökérpusztító szárnyatlan alakokká válnak.
A F.-nak gyökérlakó alakja egy alig 0,5-1 mill. hosszu, zömök termetü, sárga szinü, lomha rovar (1. ábra, felülről, 2. ábra, alulról nézve). Rövid csápjai 3 izből vannak összetéve; szemei a csápok mögött foglalnak helyet és 3-3 vörös pontból állanak; domboru hátát szabályos sorokban elhelyezett parányi szemölcsök borítják; lábai rövidek. Hasi oldalán fekszik szivó szájszerve, szipókája, melylyel a szőllő gyökerét megszurja s annak nedveit szivogatja. E szivogatás következtében a gyökér azon a helyen kórosan megduzzad. A vastagabb gyökereken kisebb gumók (tuberozitások) támadnak, a vékonyabb hajszálgyökerek pedig egészben megdagadnak és világossárga, többé-kevésbbé meggörbült dudorodások (nodozitások) képét mutatják (3. ábra). E kóros duzzadások rövid idő alatt elrothadnak s velök együtt elrothad és tönkremegy az illető gyökérnek kisebb vagy nagyobb része is. Ennyi az a közvetetlen kár, amennyit egy gyökérlakó F. előidézni képes. Ez magában véve még nem sok volna s a szőllőtőke ekkora kárt még fel sem venne. De közbejátszik itt még egy másik, igen fontos körülmény, mely a F.-át a szőllő legvégzetesebb ellenfelévé teszi, t. i. a F. rendkivüli szaporasága. A gyökérlakó F. ugyanis háromszori vedlés után átlag négy hét alatt már eléri teljes fejlettségét s akkor minden megelőző párosodás nélkül letojja maga mellé 0,3 mill. hosszu, elliptikus, kénsárga petéit (4. ábra). Azok a fiatal rovarok, melyek e petéből kikelnek, négy hét mulva szintén felnőnek és szintén tojnak. Igy megy ez aztán tovább nemzedékről-nemzedékre, tavasztól egész őszig, amig a F. téli álomba nem merül. A szaporodás a mi klimánk alatt rendesen április végétől november végéig, vagyis 7 hónapig tart. A F.-nak tehát nálunk évenkint átlag 7 nemzedéke van. Egy-egy gyökérlakó átlag 50 petét tojik. Ez valóban óriási szaporaság. Csak 25 petét véve fel alapul, kiszámíthatjuk, hogy egyetlen egy F.-nak hetedik nemzetsége már a 6 milliárdot jóval meghaladja. Ekkora tömeg támadásának a szőllőtőke nem bir ellentállani; gyökerei egymásután tönkremennek és elhalnak. Az illető szőllőtőke ennek következtében nem bir eléggé táplálkozni, hanem lassanként gyengülni, betegeskedni kezd; levelei idő előtt megsárgulnak, venyigehajtásai évről-évre satnyábbak, vékonyabbak és rövidebbek lesznek, végre minden gyökérzete elpusztulván, az egész tőke tönkre megy és kiszárad. Csak a szőllő szivós természetének köszönhető, hogy a F.-lepett tőkék nem pusztulnak el már a fertőzés első évében, hanem 3-4 évig, hüvösebb klima alatt vagy kedvező talajviszonyok mellett még tovább is eltengődhetnek.
A F. szárnyas alakja az év melegebb szakában a gyökérlakó szárnyatlan alakból fejlődik. Ilyenkor a gyökérlakó F.-ek közt akadnak egyes, valamivel hosszukásabb termetü és valamivel hosszabb csápu és lábu példányok (5. ábra), melyek a harmadik vedlés után még nem tojnak, hanem tovább fejlődnek és melyek aztán ugynevezett nimfákká változnak. A nimfák (6. ábra) testalakja az előbbiekéhez hasonló, de nagyobb, körülbelül 1-1 1/2 mill. hosszu; szinük narancssárga, kivéve a testük két oldalához simuló szárnytokokat, melyek feketésbarnák. A nimfa 6-8 nap mulva megvedlik és szárnyas rovarrá változik. A szárnyas F. (7. ábra) 1-1 1/2 mill. hosszu és szintén narancssárga szinü, csak két nagy szeme és mellkasának középső része feketések; csápjai karcsuak; négy üveges szárnya nyugvó helyzetben vizszintesen keresztben fekszik egymáson s a potrohok végén jóval tul nyulik. Hazánkban a szárnyas F.-k julius elejétől október elejéig szoktak fejlődni, tehát három hónapon keresztül. Ezek maguk nem okoznak ugyan semmi közvetetlen kárt, de veszedelmesekké válnak azáltal, hogy a fertőzést kisebb-nagyobb távolságokra széthurcolják a szélrózsa minden irányában, a hová őket a légáramlatok elviszik. Csekély számu (1-8) petéikből, melyeket a szőllőlevelek alsó lapjára tojnak, nehány nap mulva tökéletesen kifejlett ivaru parányi szárnyatlan rovarok, igazi himek (8. ábra) és nőstények (9. ábra) kelnek ki, melyek nem birván semmiféle szájszervekkel, nem is táplálkoznak, hanem azonnal párosodnak. A nőstény aztán a szőllőtőke kérgének repedéseibe, rendesen a kétéves venyigemaradványok felcserepesedett kérge alá tojja szennyes olajzöld szinü egyetlen petéjét, az u. n. téli petét (10. ábra), melyet azért neveznek igy, mert áttelel s csak a következő tavaszon kel ki. A téli petéből kikelő lárva lemászik a szőllő gyökereire és ott háromszori vedlés után elkezdi a szüzen való szaporítást; evvel megveti alapját egy uj gyökérlakó és gyökérpusztító kolóniának, vagy ha az illető szőllőtőke már filloxerás volt, még jobban szaporítja a gyökereken tanyázó pusztítók tömegét. A téli petéből kikelő F. azonban nem huzódik mindig a gyökerekre, hanem néha, sőt É.-Amerikában rendszerint az ellenkező irányba indul s a szőllőleveleken telepedik le, melyeken szurásával és szivogatásával gubacsos kinövéseket idéz elő. A F.-okozta gubacsok (11. ábra) borsó nagyságu és bibircsós felületü gömbölyü dudorodások, melyek a szőllőlevelek alsó lapján vannak elhelyezve, de amelyeknek nyilása, egy keskeny rés, a levelek felső lapján áll. E gubacsok belsejében él a F. gubacsképző alakja (12. ábra), mely a gyökérlakó alakhoz hasonlít, de kifejlett állapotában valamivel nagyobb és zömökebb; szine zöldessárgába játszik; hátán a szemölcsök hiányzanak. Szaporasága sokkal nagyobb, mert egy-egy felnőtt példány 500-600 petét is tojik. E petékből egy hét mulva fiatal lárvák (13. ábra) kelnek ki, melyek a szőllőhajtások legzsengébb leveleire másznak s ott szintén gubacsokat alkotnak s nemsokára szintén minden megelőző párosodás nélkül tojni és szaporítani kezdenek. A gubacsképzés s a gubacsképző nemzedékek fejlődése igy tart egész nyáron át, mig végre aztán nyár vége felé a gubacsokban keletkező fiatal ivadék már nem képez levélgubacsokat, hanem a levelek helyett a gyökerekre vándorol és ott közönséges gyökérlakó alakká válik.
A szőllő F.-jának terjedése kétféle módon szokott történni, t. i. vagy természetes, vagy mesterséges uton. A természetes terjedésnek arról a módjáról, mely a szárnyas F. utján történik, már fennebb megemlékeztünk. A természetes terjedést azonban mégis leginkább a gyökérlakó szárnyatlan rovarok eszközlik, ugy hogy a talaj repedéseiben gyökérről-gyökérre, v. a talaj felszinén egyik szőllőtőkétől a másikhoz mászik. A mesterséges terjedés elhurcolás utján történik, amelynél főszerepet mindig az ember szokta játszani és mely a természetes terjedésnél sokkal veszedelmesebb, mert a fertőzést nagyobb távolságokra és nagyobb területekre hordja szét. Elhurcolja az ember a F.-t ruházatával, lábbelijével, szerszámaival stb., de kivált oly szőllővesszőkkel, melyek F.-lepett szőllőkből származnak.
A F. ellen való védekezésnek legelső módja az, hogy szőllőinket a fertőzéstől amennyire s a meddig csak lehet, megóvjuk. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a F. oly szőllőkbe és oly vidékekre, amelyek még vészmentesek, be ne hurcoltassék. E célra szolgálnak nálunk a különféle tilalmi és zárlati rendeletek, melyek a szőllővesszők szállítását és forgalmát az ország területén szabályozzák. E célra szolgál a berni nemzetközi F.-egyezmény, mely Európának csaknem valamennyi bortermelő állama között köttetett és mely a nemzetközi forgalmat a F.-vész szempontjából szabályozza. Ahová a F. egyszer már befészkelte magát, ott legelőször is kiirtására kell törekedni. A több ezer irtószer közül, amelyet ellene már javasoltak, eddig még egyetlen egy sem vált be tökéletesen s a F. parányisága, rejtett életmódja és rendkivüli szaporasága miatt alig remélhető, hogy egy teljesen biztos és olcsó F.-irtószert feltalálni valaha sikerüljön. A leghathatósabb irtószernek bizonyult eddig a szénkéneg, de az a rossz oldala van, hogy akkora mennyiségben alkalmazva, mennyitől valamennyi gyökérlakó F. elpusztul, - elpusztítja magát a szőllőtőkét is. Ez oknál fogva a F.-nak teljes kiirtását szénkéneggel csak oly helyeken lehet okszerüen alkalmazni, ahol a fertőzés még csak kezdetleges s ahol aránylag csekélyebb számu szőllőtőkék feláldozásával a többi még egészséges szőllőt kivánjuk megvédelmezni. Az oly helyeken, ahol a F.-vész már csak valamivel is nagyobb mértékben van elharapódzva, a teljes irtásról le kell mondani s oly védekezési módokhoz kell folyamodni, a melyeknek segélyével a szőllőmivelést a F. jelenléte dacára is folytatni lehetséges. Ilyen védekezésmódok: 1. szénkéneggel való gyérítés. Ez abból áll, hogy a filloxerás szőllő talajába évenkint egyszer bizonyos csekélyebb mennyiségü szénkéneg (20-30 gramm négyszögméterenként) fecskendeztetik, minek következtében a szőllőgyökereken tanyázó F.-ák száma fogy s a szőllőtőkék száma továbbra is termőképes állapotban marad. 2. Az elárasztás. Ez csak sik fekvésü szőllőkben és csupán ott alkalmazható, ahol sok viz áll rendelkezésre; mert az elárasztásnál a szőllőt télviz idején 40-50 napra egy, legalább 25 centiméternyi állandóvizréteggel kell elborítani. A nagy viztömeg a gyökereken telelő F.-kat megfulasztja. 3. Amerikai szőllők mivelése (l. Amerikai szőllő). 4. A homoki szőllőmivelése. A F. a gazdag (legalább 70-75 %) quarctartalommal biró, laza futóhomokban nem bir megélni és rövid idő alatt elpusztul benne, még ha készakarva bele viszik is. Az ily laza homoktalaju szőllők tehát tökéletesen biztosítva vannak a F. támadásaitól. Ez a tapasztalati tény nagy fontossággal bir kivált Magyarországra nézve, amelynek annyi sok futóhomok területe van. Ezeken az eddig jóformán értéktelen homokterületeken a szőllőmivelés az utóbbi években rohamosan terjed. Minden jel arra mutat, hogy azt a hiányt, mely a hegyi szőllők fokozatos pusztulásával Magyarország bortermésében immár tapasztalható, előbb-utóbb a homoki szőllők fogják helyrepótolni.
