Farkaskoldus,
Farkaskoldus, magyar néphiedelem szerint azon ember, ki holta után farkassá változik s mint ilyen sok embert és állatot pusztít el. Különösen a gazdáik által életükben megsértett, elnyomott juhászok, vagy a juhász által sanyargatott bojtárok szokták magokat holtok után mint dühöngő farkasok megbosszulni gazdáik nyájain. Miután bosszujokat kielégítették, elvesztik farkasalakjukat s nyugtot talának a sirban. E hiedelmet más népeknél is megtaláljuk, ha más alakban is; a szláv zvokolak, a német Werwolf, az oláh prikolits tulajdonságaira nézve megfelelnek a magyar F.-nak, csakhogy ezek élő emberek, kik tetszésök szerint bármikor farkassá s aztán simét emberré változhatnak át. E hiedelem régi pogány kultuszból eredt. Aki valami bünt követett el, azt a pogány népek rendesen számüzték körökbül s bárki büntetlenül le is ölhette; ilyen embert a germános warch-nak (farkas) neveztek, azaz olyannak, kinek folytonos veszély között farkas módjára kóborognia kellett. Több ó-kori népnél akadtak emberek, kik valami bün miatt vagy fogadalomból az istenségek kiengesztelése végett farkasbőrt öltöttek magura és erődkben, havasokon magányos életet folytattak. Vallásos rajongásuk annyira elhomályosította egyesek kedélyvilágát, hogy magukat az istenség által tényleg farkassá vagy kutyává változtatott lényeknek tartották és embereket s állatokat megtámadtak. Kutyáknak (kinantrópia) v. farkasoknak (likantropia) képzelve magokat, csapatokban járták be a vidéket s mindaddig kóboroltak, mig erejökből kigyogyva elpusztultak. Ilyen eseteket már Herodotos említ (4, 105) a neurok szkhitha népségről. Ez a likantropia, ill. kinantropia mint betegség a késő középkorig tartott. Közép-Európában a középkorban érte el legmagasabb fokát, hol ilyen szerencsétlen nagy csapatokban veszélyeztették az embereket, mignem a boszorkányperek más irányba terelték a képzelődést, de a néphiedelemben megmaradtak ezen alakok mint természetfölötti erővel biró emberi lények, kik tetszésök szerint farkassá, illetve kutyává változnak át.
