Fémek
Fémek. A fémek legrégibb definiciójának egyike a középkor hires alkémistájától, Geber-től származik, ki fémeknek az egymással keverhető, megolvasztható és minden irányban nyujtható testeket mondotta. Általában mind ő, mind a többi alkémisták a fémeket két alapanyagból - kénből (sulphur) és kénesőből (mercurius) - állónak gondolták. Az első a szint, a második a fényt, nyujthatóságot és olvaszthatóságot kölcsönzi. Vagyis minél durvábbak és tisztátlanabbak ezek, annál nemtelenebb a fém, tehát csak tisztítani, finomítani kell őket, hogy a nemtelen fémek nemes fémmé (aranynyá, ezüstté) váljanak. Basilius Valentinus (A XV. sz. első felében) még azt is állította, hogy a fémek sót is tartalmaznak. Ezen a kén-kéneső elméleten alapult a közép- és ujkor egyik rögeszméje: az aranycsinálás, mely Lavoisier Antal kutatása következtében teljesen eltünt a tudományos irodalomból. Az e század elején élt kémikusok az ismert, gyér számu elemeket fémekre és nem fémekre (metalloidokra) osztották be. Azokat az át nem látszó elemeket, melyeknek nagy fajsulyuk, erős fényük és nagy melegvezető képességük van, fémeknek, e tulajdonságokkal nem birókat pedig nem fémeknek nevezték. Kémiai szempontból az előbbiek oxidjai többnyire bázikusak, az utóbbiaké pedig savasak vagy közömbösök. Azonban minél több elemet ismertek meg, annál tarthatatlanabb lett ez a beosztás, mert az egyes elemek fizikai szempontból a fémek, vegyi szempontból pedig a nem fémek jellemző sajátságait mutatták. Azonban sok tankönyv didaktikai szempontból azt a beosztást mai nap is megtartotta. A fémeket a kémikusok különféleképen osztályozták. Thénard és később Regnault a fémeknek az oxigénnel való vegyületéből indulva ki, 6 csoportot különböztetett meg. A régibb kémikusok a fajsuly szerinti beosztást is használták. I. csoport könnyű fémek 0,5 fajsulyon alul. II. csoport nehéz fémek 0,5-nél nagyobb fajsulylyal. Berzelius az elektrokémiái rendszert állította fel és 3 csoportot különböztet meg. I. Elektropozitiv fémek. II. Elektronegativ v. savképző fémek. III. csoportba azok a fémek tartoznak, melyek a sókban az elektropozitiv részt alkotják. Az ujabb beosztások közé tartozik a kémiai értéküség szerint való beosztás. Igen használják a Roscoe és Schorlemmer-féle beosztást, melynek veleje az, hogy a hasonló tulajdonságu fémeket csoportosítja. A fémeknek célszerü csoportosítását, Than tanár szerint, az elemek szónál közöltük.
A fémek fontosabb technikai tulajdonságait a következő táblázatban foglaltuk össze:
A fémek a közönséges hőmérsékletben a kéneső kivételével szilárd testek, szinük tiszta fehér, szürkés vagy kékes fehér (ezüst, ólom, cink), sárga (arany, kalcium) vagy vörös (réz, bizmut). Csiszolt állapotában minannyinak fénye, u.n. fémfénye van. A fémek többnyire kristályos testek, igy a vas, réz, ólom, cink, arany, ezüst, platina a reguláris; bizmut, antimon és arzén a hexagonális; a cink a hexagonális és reguláris, az ón a tetragonális rendszerben kristályosodik. A kristályosodással szorosan összefüggnek a fémek technikai tulajdonságai.
A fémek keméynségét és szilárdságát kevés idegen alkotó rész is befolyásolja. A keménység a legtöbb fémnél növekszik a kalapálással, drothuzással és hengerléssel. Ezért a megmunkálás közben a megkeményedett fémet izzítással kilágyítjuk. A kilágyítás nemcsak a keménység, de a ridegség csökkentésére is szükséges, mert a keménységgel a fémek ridegsége tetemesen növekszik. Némely fém - igy az acél - veres izzásig hevítve és azután gyorsan lehütve megkeményedik (edzés), más fém pedig megpuhul. A keménységre hat az is, hogy a fémet kiöntés előtt mily hőmérsékletnél olvasztottuk meg. Igy az olvadt ón kezdő veres izzásig hevítve és gyorsan leütve kemény lesz. Fontos a fémek idomíthatósága is, mely alatt hidegen való megmunkálásuk mértékét értjük. A hengerelhetőség dolgában a fémek sorozata: arany, ezüst, aluminium, réz, ón, platina, ólom, cink, vas, nikol. A kalapálhatóságot illetőleg a fémek egymásutánja ez: ón, ólom, arany, ezüst, aluminium, réz, platina, vas. A huzáskor nyilvánvaló nyujthatóságot a következő sorrend adja meg: platina, ezüst, vas, réz, arany, amluminium, nikol, cink, ón, ólom. Némely kalapálható fém: jelesen a lágy vas, nikol és platina forrasztható is, vagyis kellő fokig való izzitást követő megmunkálás után részeik egyeníthetők. A kopásnak jobban ellenáll: az acél és gyorsan lehütött öntöttvas, közepesen: a kovácsvas, a normálisan hütött öntöttvas, a platina, az arany, az ezüst és az aluminium; kevéssé: az ón, ólom és cink. A fémeket összeolvasztva, ötvényeket (Legierung) kapunk. Az öntvények technikai tulajdonságai nem olyanok mint az eredeti fémé . ( L. Öntvények).
A fémeket vagy termésállapotban, vagy mint oxigén, kén, szelén, tellur, antimon, arzén stb. vegyületét találják. Termésállapotban csak a nehezen oxidálódó nemes fémek fordulnak elő, még pedig a legrégibb formációkban, jelesen a gránitban és palában. Érc (l.o.) alatt a bányászásra alkalmas mennyiségben előforduló fémvegyületeket értjük. Ezek ereket, telepeket, törzsöket stb. alkotnak. A fémek ára nagyon változik és főrészt a munkabérektől, a nyersanyag arutól, az ércelőfordulás mértékétől és a szállítástól függ. 1894. év első negyedében 100 kg.-kint a budapesti és a bécsi piacon az öntött réz 60 frt, az elektrolitikus réz 62 frt, a banka-szigeti ón 104 frt, a billiton-szigeti ón 100 frt, az angol ón 102 frt, az antimon regulusz 50 frt, a puha ólom 18-19 forint, a kemény pribrami antimonos ólom 27 frt, a jó öntő cink 23 frt, a nikol 400 frt, az osztrák és magyar fehér, tarka és szőke faszén és koksz nyersvas 4,3-5,0 frt. A legritkább és legdrágább fémek a következők: Egy grammnyi mennyiségben az arany 1 frt 62 kr., kolumbinum 3 frt, palládium 3,5 frt, rodium 4 frt, oszmium 5 frt, bárium 6 frt, cerium 8 frt, ittrium, erbium 10 frt, rutenium 11 frt, vanadium 12 frt, didimium 15 frt, kalcium 15 frt, cirkonium 61 frt, litium 18 frt, stroncium 20 frt. Tehát az utóbbinak 100 kg.-ja belekerülne 2 millió forintba.
Szinezése
A fémek szinezése, festése, oxidálása és befuttatása a fémek fölszini oxidálása vagy bevonása. Célja ennek az iparnak az, hogy a nemes fémeknek v. ezek ötvényeinek szebb külsőt, és a nem nemes fémeknek vagy ezek ötvényeinek nemcsak szebb külsőt, de nagyobb tartósságot is adjunk. A mekanikai szinezés festőanyagoknak v. bronzoknak szines lakkok, firnászok vagy más kötőszerek segítségével való felkenésben áll. A kémiai szinezés veleje az, hogy a tárgy fölszinét különféle kémai szerek segítségével megrozsdásítjuk - oxidáljuk. A galvanokrómia ez utóbbitól abban különbözik, hogy a rozsdaréteg létrehozására az elektromos áramot is felhasználja. Mivel a szinezés első módjáról Bronzolás cimszó alatt (III. k. 719. oldal) már szóltunk, ezuttal csak a másodikat tárgyaljuk. Ez az iparág egészen 1825-ig fejletlen volt, ugyszólván nem ismertek mást, mint a természettől létrehozott nemes rozsdát vagy patinát. A mondott évben a francia Lafleur kezdte az u.n. florenci bronznüanszokat alkalmazni, 1883. a francia Camus a füstölt florentini bronzot kultiválta, mely sokkal diszkrétebb volt, mint a florenci bronz rozsdavörös szine. Ma már a legváltozatosabb szinezést találjuk; Crozatier, Barbedienne és a többi bronzáru gyárosok vetélkednek egymással, hogy gyártmányuknak minél szebb és elegánsabb szint adjanak. A fémszinezés technikája napról-napra terjed, a mióta a kémikusok (Böttger, Buchner, Elsner, Kayser, Lüdersdorf, Stölzl stb.) is érdelkődnek a dolog iránt, a műipar e technika kifejlődése következtében hathatós támaszra talált. E téren még ma is a franciák a legelsők, kik után a bécsi, a berlini és a japáni iparosok következnek.
Legjobban sikerül azoknak a fémeknek szinezése, melyek szines oxigén- és kénvegyületekkel birnak. Ide tartozik a réz és a vas. A cinket és az ónt csak akkor lehet jól szinezni, ha előbb rézzel vonják be. A tárgyat a szinezés művelete előtt zsirtalanítani és rozsdától mentesíteni kell. A zsirtalanítás módját Csávázás cimszó alatt (IV. köt., 643. oldal) tárgyaltuk. A rozsdaréteg eltávolítására savakat használunk. A cink-tárgyakat 15-20 rész viz és 1 rész tömény kénsav oldatába mártjuk. A rezet és rézötvényeket épp ugy csávázzuk, mint azt az Ezüstözés cimszónál leirtuk. Ha a réztárgy fémes szinét bágyasztani akarjuk, 1 kg. 36° Be. sürüségü salétromsav, 0,5 kg. töménykénsav, 6 g. konyhasó és 5-25 g. cinkgálic oldatában csávázzuk, azután leöblítjük s egy pillanatra a fényesítő csávába mártjuk. A csávázás következtében megfeketedett forrasztóhelyeket kefével jól le kell tisztogatni. Az ezüstöt izzítjuk és izzó állapotban higított kénsavba (1:5) mártjuk. Jó csáva 1 rész borkő és 2 rész konyhasó forró oldata is. Az ezüst tisztítására használunk 5 százalék ciankálium vagy 30 százalék salétromsavas nátronoldatot. Az arany 8 rész salétrom, meg 5 rész timsó és 7 rész konyhasó olvadt keverékébe mártandó. A vasat higított kénsavban, az aluminiumot higított marókáli lugban, az ólmot, ónt és ezek ötvényét szóda-oldatban csávázzuk. Azokat a helyeket, melyeket beszinezni nem akarunk, 200 g. aszfalt, 200 g. viasz és 200 g. kolofonium megolvasztott keverékének 1 kg. terpentinolajban való oldatával kenjük be. Legelterjedtebb a réz szinezése. Barna szinfuttatást kapunk, ha a tárgyra 5 rész veresvaskőpor és 8 rész grafit borszeszszel való keverékét kenjük és 24 órán át a tárgyon hagyjuk, ezután pedig jól lekeféljük. Igen jól oxidál 2 vagy 2 rész vasoxidból és 1 rész grafitból vizzel vagy spirituszszal készített hig pép. Ezt ecsettel a tárgyra kenjük és meleg helyen (szárítókályhában) megszárogatjuk; minél sötétebb szint kivánunk, annál nagyobb hőmérsékletnél történjék a szárogatás. Ha a pép már jól kiszikkadt, a tárgyat kivesszük a szárítóból és kefével jól megkeféljük. Ha a szin a kelleténél halaványabb, a műveletet ismételjük. Megkapván a kivánt szint, a tárgyat spirituszba itatott puha vászonrongygyal megtöröljük és végül tiszta viaszszal bedörzsöljük. Rézedények barnítása céljából a németországi iparosok 1 rész porrátört szaruforgács, 4 rész vasoxid (vörösvaskőpor) és 4 rész rézrozsdának ecettel elkevert pépjét használják; ezt a pépet rákenik a tárgyra, széntüz felett rászárítják és azután lekefélik. Szép barna szint ád 1 rész rézvitriól, 1 rész cinkklorid és 2 rész vizből készített pép is.
Érmek barnítására 35 g. tiszta kristályos rézrozsdának és 17,5 g. szalmiáknak 7,2 l. forró vizben való oldatát használják. (Az említett szerek egyszerre adandók a vizbe.) Ezt 1400 cm3 férőig befőzik, falapáttal lehabozzák, aztán 490 g. borecetet adnak hozzá, ujból főzik (5 percig), végül pedig átszürik. Az átszürt folyadékhoz adnak most annyi forró vizet, hogy férője 5700 cm3. lesz. Ezt a folyadékot rézüstbe felforralják éa 10-15 dbonkint belemártják a fényesre tisztított és rézszitára tett érmeket. A folyadék bizonyos idő mulva az érmek felszinét megbarnítja, azonban csak 2-3-szor használható hasonló mennyiség barnítására. Igy barnították az 1873. bécsi kiállítás 16822 db. bronz érmét. Franciaországban hasonló célra 50 g. szénsavas ammoniumból, 25 g. neutrális ecetsavas rézből és 500 f. faecetből készített és gyenge melegnél befőzött keveréknek 500 g. faecettel higított és 5 g. klórammoniummal, meg 1 g. oxalsavval elegyített oldatát használják. A japáni iparosok a réztárgyakat rézgálic, rézrozsda és timsó forró oldatában barnítják. A réz szürke, kékesszürke v. kékes-fekete szint ölt, ha kénmájnak több-kevesebb vizben való oldatában lengetjük. 20 g. kénmáj és 1 l. viz kékesfekete szint ad. Igy készítik az u.n. cuivre fumé-t. A réz egészen fekete lesz, ha 2 rész arzénsav, 4 rész tömény sósav, 1 r. 66° Be. sürüségü kénsav és 24 r. viz meleg keverékébe csávázzuk. Ha a réztárgyat salétromsavas rézoxid vagy manganoxidulba mártjuk és ezután széntüz felett megfüstöljük, bágyadt fekete szinü lesz. A réz zöld patinát kap, ha 20 g. szalmiák (klórammonium) és 100 g. ecet keverékével többször beecseteljük. Ha az oldathoz rézrozsdát is adunk, hatása még nagyobb. Ha a beecsetelt tárgyat oly zárt szekrénybe állítjuk, melynek fenekén higított sav segélyével márványból szénsavat fejlesztünk, a művelet még jobban sikerül. A patináláshoz a francia iparosok 30 g. szénsavas réznek és 100 g. 8° Be. sürüségü ecetsavnak oldatát használják, melyhez 10 g. szalmiákot, 10 g. konyhasót, 10 g. borkövet és 10 g. ecetsavas rezet kevernek. A rézen lüszter szineket ugy állíthatunk elő, ha a fémtisztára csávázott tárgyat 130 g. alkénessavas natron és 1 l. viz, továbbá 15 g. rézgálic, 10 g. kristályos rézrozsda, fél g. arzénessavas nátron és 1 l. viz összeöntött és 75-80° C.-ig melegített oldatában lengetjük. Néhány másodpernyi időközökben a réz: narancs, terrakotta, világosveres és vérveres, végül pedig irisz szint ölt.
A sárgarezet aranyszinüvé festhetjük 15 g. alkénessavas nátron és 30 g. viz oldatához öntött 10 g. klórantimon-oldat keverékével, melyet forralunk, leszürünk, 2-3 l. vizzel föleresztünk, végül fölforralunk és töménynátronluggal keverünk össze. Ebben a fürdőben a fémtiszta sárgaráz tárgy aranyszint ölt. A francia iparosok a sárgaráz sárgítására, barnítására, vörösítésére és feketítésére a következő eljárást használják: A tárgyra puha ecsettel v. gyapotgömbbel hig kénammonium oldatot kennek fel, ezután megszárogatják és a kivált ként lekefélik. Ha most a tárgyra kénarzénnek ammoniákban való oldatát kenjük fel, a mussziv aranyhoz hasonló szinü szinfuttatás keletkezik. A szinárnyalat változtatható többszörös bekenéssel, vagy azzal, hogy a kénammoniumhoz vagy az ammoniákhoz kénantimont keverünk. A jól megtisztított sárgaréz sötétsárga, barna vagy veresbarna lesz, ha 10 g. felmangánsavas káli, 50 g. rézgálic, 5 g. sósav és 1 l. viz keverékébe mártjuk, s azután leöblögetjük és fürészporba megszárogatjuk.
A sárgaréz 120 g. sósav, 10 g. vasvitriol és 10 g. arzénessav keverékében megfeketedik. A francia iparosok 1 rész ónklorür, 1 rész klórarany és 10 rész viz keverékét használják, jó 1 rész platinklorid és 10 rész viz oldata is. A sárgaréz acélszürke lesz: 1200 g. sósav, 165 g. salétromsav, 42,5 g. arzénessav és 42,5 g. vasforgács keverékében. Ha a gyengén meleg fémtiszta sárgarezet antimonklorür oldatába mártjuk, akkor viola szinü lesz. A sárgaréz zöld patinát kap, ha 1 rész arzénikum-ecetsavas rézoxid (ásványzöld), 1 rész égetlen umbra, 1 rész klórammonium, 1 rész vasvitriol, 1 rész gummi arabicum és 80 rész ecet felforralt és azután lehült oldatával bekenjük. A sárgarézen lüszter-szineket abban a fürdőben állíthatunk elő, melyet a vörösréznél megemlítettünk. A keletkező szinek egymásutánja aranysárga, citromsárga, narancssárga, terrakotta és olivzöld. A bronzot megbarníthatjuk 5 sulyrész grafit és 15 sulyrész veresvaskő porból és borszeszszel készült péppel, ezt a tárgyra kenjük és 24 óráig rajta hagyjuk. Ha kefével v. vászonrongygyal a tárgyat 4 sulyrész klórammonium, 1 sulyrész savanyu oxálsavas káli és 200 rész ecet oldatával többszörösen bedörzsöljük, szintén megbarnul. A párisi pénzverőben 32 sulyrész rézrozsdából és 30 sulyrész klórammoniumból ecettel pépet készítenek s azt addig hagyják állni, mig megkeményedik. Ebből a keverékből vesznek 50 g.-ot és 2 l. forró vizben feloldják, megszürik, rézkatlanba öntik és a keretre rakott érmeket beleállítják, egy negyedórai főzés után az érmek megbarnulnak. A zöldszinü antik patina ugy keletkezik a bronztárgyon, ha azt 100 g. ecetsav és 5000 g. viz keverékével többször meglocsoljuk, keletkezik lugos ecetsavasréz, mely szénsavban bővelkedő levegőben (p. erjesztő pincékben) szilárd bázikus szénsavas rézzé, tehát valódi patinává változik.
A vasnak szintén vannak szines oxidjai, melyek az acél edzésekor vagy az edzett acél megeresztésekor keletkeznek. Ha az edzett acélt az illető szinfuttatásnak megfelelő hőmérsékletü fémfürdőbe mártjuk, a kivánt szinárnyalatot kapja.
Az apró vasárukat ugy kékítik meg, hogy lyukacsos serpenyőre teszik és széntüz fölött óvatosan pörkölik. A feketítés ugy történik, hogy a vasat lenolajjal bekenik és széntüz fölött beégetik. Kénbalzsammal bekent, gyenge tüznél megszárogatott és erősebb tüznél pörkölt vastárgyak szintén szép fekete szint kapnak. A puskacsövek barnítására 4 gramm pisklóc-vaj (antimonklorür) és 12 gramm olivolaj előbb összeolvasztott keverékét használjuk, ezzel a csövet vászonrongy segítségével bekenik; 24 óra multán a csövön már barna foltok keletkeznek; ha ezt a müveletet 10-12 napig folytatják, a kivánt szinárnyalat keletkezik.
Az ezüst szinezésének célja az, hogy ószerü külsőt nyerjen. 6 rész grafit, 1 rész porrátört veresvaskő és terpentinolaj keverékével bekent ezüst tárgy, a keverék száradása és puha kefével való lesurolása, majd spirituszba itatott vászonrongygyal való letörlése után elveszti élénk fehér szinét és gyengén megfeketedik. Hasonló célt érünk el, ha a tárgyat platinkloridos alkoholba vagy vizbe mártott kefével keféljük. Használják a következő oldatot is: 5 g. kénmájat és 10 g. szénsavas ammoniákot feloldanak 1 l. vizben, az oldatot 80° C.-ig felhevítik és a tárgyat mindaddig benne tartják, mig a kivánt szinárnyalatot nem kapja meg. Az aranyat is szokták szinezni, hogy sárga szinét vörösítsék vagy zöldítsék. A vörös szint az aranyozó viaszszal hozhatjuk létre (l. Aranyozás II. köt. 37. oldal). A zöld szin ugy keletkezik, ha a tárgyon 6 rész salétrom, 2 rész vasgálic, 1 rész cinkgálic és 1 rész timsó keverékét elégetjük. A cink-tárgyakat előbb rézzel vonják be és a már ismertetett módon a rezet szinezik. Közvetetlenül feketére festhető a cink 30 g. rézgálic, 30 g. klórsavas káli és 40 g. viz oldatában. Az oldat készítésekor a viz forró legyen, ebbe az említett vegyületeket beletesszük s ha az oldat kihült, leszürjük (esetleges vasoxidhidrát csapadék miatt, ha a rézgálic vasat tartalmazott). Ebbe mártjuk a nehány pillanatig jól letisztított cinktárgyakat. Sokkal fontosabb a szinezésnél a rezítés. E célból a cinktárgyakat 1 rész rézvitriol és 16 rész viz oldatába mártjuk, melybe annyi szalmiákszeszt öntünk, hogy a folyadék lazurkék szinü lesz. Használható még a következő oldat is: 10 l. 60° C.-ig hevített vizbe 1 kg. tiszta, porrá tört borkövet és 300 g. szénsavas rézoxidot teszünk, az oldat addig melegitendő 60° C.-ig, mig a szénsavpezsgés megszünt, ekkor szénsavas meszet adunk hozzá a pezsgés teljes megszünéséig. Igy 1,8 százalék rezet tartalmazó bórsavas rézoxidkáli-oldatunk van; ezt leszürjük a csapadékról. Ha az átszürt folyadékba a cinket bemártjuk, rézzel vonódik be. A többi használati fémek, jelesen az ón, nikol és aluminium szinezése iparilag nem játszik szerepet.
Az őskorban. Az ősrégészeti leletek azt mutatják, hogy a termésállapotban előforduló fémeket használták fel az emberek legelőbb s csak aránylag igen sokkal későbben fedezték fel és alkalmazták azokat, melyeket kohászat utján kellett az ásványokból előállítani. Az arany az összes fémek legfénylőbbike, a legtöbb esetben termés állapotban fordul elő, sőt ez a rendes előfordulási formája. A kőkor sziklalakó embere, kutatva a sziklák között, melyekre a barlangok miatt szüksége volt, bizonyára talált egyes aranyszemekre s látva annak fényét és tekintélyes sulyát, bizonyára gyüjtötte őket, hogy magát feldiszítse velök. Jóllehet Európában még ily primitiv arany ékszerekre nem akadtak, de az ujkori vadnépeknél, melyeknek állapota legjobb felvilágosítás az ősállapotok tekintetében, igenis. A Musée de Saint Germain-ban van egy ilyen aranyszem a felfüggesztés végett átfurva, melyet Jules Marcou Kaliforniában egyik indiántól vett, kik az efféle ékszert nyakukba akasztva viselik. A kőkor emberei ez aranyszemeket is kőnek tekintvén, bizonyára megkisérlették ütések által szintugy pattintgatni, mint a többi követ, s hogy látták, hogy az arany az ütések által nem törik, hanem ellapul, rájöttek annak kalapálható voltára s ezt a felfedezést már aránylag rövid idő alatt tették meg. Már igen régi arany ékszerek közt találunk függőket, melyek vékony aranylemezből készültek. Mortillet azt állítja, hogy ezek közül némelyek még a kőkorszakba helyezendők, s különösen nyak- és karpereceket, melyeknek közepe vékony szalagocskákra van hasogatva s bekapcsolásukra egy egyszerü kampó szolgál, melyet a lemez végének legörbítése által alakítottak. Ilyet találtak Plouharnel melletti rondosec-i tumulusban, melynek kora a Salmon felosztása szerinti ujabb kőkorszaknak végső szakaszába teendő. Annyi bizonyos, hogy a rézkor széltében használja a kalapált arany ékszeteket. A lange-vandi lelet ennek erős bizonyítéka, hol igen sok tiszta réztárgy társaságában két ilyen művészetü arany diszkorongot is találtak. Hasonló arany korong a M. n. muzeum tulajdonában is öt darab van. A bronzkor bőven használja az aranyat. A közép-franciaországi dolmenekben bronz- és kőtárgyak társaságában olajbogyó-alaku tömör arany gyöngyöket leltek egész hosszuságukban átfurva. Bretagneban és Angolországban egész kicsiny arany szegeket találtak bronzkardok mellett. Ezek ugylátszik a kard hüvelyének összefoglalására és ékítésére szolgáltak. Leggyakoribbak azonban a nyilt karikák vagy négyélü sima pálcából vagy kerek sodronyból, melyet bemélyített sürü csavarvonal ékít. A dániai bronzkor, hol azonban e kor tovább is tartott mint másutt, nyujtja az aranyburkolás (plakkozás) első példáit. A kopenhágai muzeum több bronzkardjának markolata van igen sok esetben vagy egészben, vagy részben igen finom arany lemezzel borítva. Különben a bronzkor fejlett szakaszában s a vaskorban, mikor különben az arany általánossá válik, nagy számban fordulnak elő a kalapált arany tárgyak. Különösen gazdag ezekben a skandináv bronzrégió.
Az arany után a réz azon fém, mely a legtöbbször fordul elő termésállapotban, de azzal a lényeges különbséggel, hogy mig az arany elszórva, csaknem mindenütt található, addig a réz csak bizonyos helyeken, igaz, hogy ott aztán nagy mennyiségben. Rendesen azonban az ércerek legfelső részén, tehát aránylag könnyen hozzáférhető helyeken fordul elő. Minthogy tehát csak bizonyos helyeken találhatták, érthető, hogy felfedezése is csak később történt meg és pedig ugy látszik Ázsiában, minthogy Európában, kivéve az Uralt, sehol sem találják termésállapotban a rezet, az Uralt pedig e szempontból inkább Ázsiához számíthatjuk. Ennek dacára azonban volt egy kor Európában is, mely szerszámait, fegyvereit, ékszereit rézből készítette, tehát egy valóságos rézkor (l.o.). Ezt legjobban éppen a magyarországi leletek bizonyítják. Ázsia észak-nyugati részében, a legtágabb értelemben vett Szibériában az emberek tiszta rézből készítik szerszámaikat, csaknem a mi időszámításunk közepéig, ellenben egyane világrész délkeletén, mely gazdag ónban, csakhamar kitalálták a réznek az ónnal való keverékét, vagyis a bronzot. L. Bronz és Bronzkorszak. A vas mint nagyon könnyen rozsdásodó s könnyen felbomló fém, mindenestre a legutolsó, melylyel az ember megismerkedett. L. Vaskor. Az ezüstöt is találják néha ugyan termésállapotban, de csak nagyon ritkán. Rendesen ásványaiból kell kiválasztani, még pedig nagyon bonyodalmas és hosszadalmas eljárással. Hogy mikor tünt fel legelőbb ez a fém, arra mai adataink alapján biztos választ nem adhatunk, de valószinünek látszik, hogy a vassal egy időben. (l. Ezüstleletek). Az ólom soha se fordul elő termésállapotban. E fém, melyet ma gyakran használnak a bronz készítésénél ón helyett, a tulajdonképeni bronzkor bronzkeverékénél a legtöbb vegytani analizis szerint nem fordul elő s minden valószinüség szerint ez a fém is a vassal egyidőben lépett fel Európában.
