Eposz
Eposz (gör., a. m. beszéd, elbeszélés), egyik faja az epikai (elbeszélő) költészetnek, melyet mint legfőbb és legjellemzőbb fajról, róla neveztek el. Magyarul hőskölteménynek nevezik, de e név anynyiban szükkörü, hogy - bár az E. igen gyakran a hőskorban játszik is - nem minden E.-nak hőstettek teszik a lényeges tartalmát. Az epika nagyobb formái közt ez alakult ki legkorábban, még a népek naiv korszakában, a mikor a művelődés és a polgáriasodás nem bontotta meg az egyes népek egyöntetü műveltségét és világnézetét. Szükséges előföltétele azonban az E.-nak a mitosz (l. o.) és a monda (l. o.), mert mindenütt ezeknek az anyagából keletkezett; csak a hol gazdag mitologia vagy regevilág volt, ott alakult meg az E. is, mint sok százados epikai hagyomány eredménye és koronája. De az eposz igazi talaja az a kor, melyben a mitoszok közé mondák is vegyülnek. Benne már emberek szerepelnek, s azért emberibb érdeket költ, mint a mitosz, melyben csak az ember képére teremtett istenek uralkodnak, De az is igaz, hogy a mondában az emberek az istenek másolatai, félistenek. Más szóval a nép a saját történetét is mitizálja a mondában. Érdeklődik a maga eredete iránt is, de előtte az is olyan megfoghatatlan dolog, mint valamely természeti jelenség vagy a világ keletkezése, s ennek a magyarázatát is csodás eseményekben keresi. S nemcsak a nemzet első alakulását, hanem későbbi nagy tetteit, vállalatait, honszerzését, idegen népek legyőzését is hasonló módon kiszélesíti, megnagyítja, s e nagyítás, amint a tettekről szóló hagyomány firől-fira, nemzedékről-nemzedékre száll, a távolsággal együtt mind mesésebbé, csodásabbá alakul, végrehajtói mind jobban kiemelkednek a rendes emberi mértékből s félistenekké válnak, az istenek kegyeltjeivé, gyakran gyermekeivé, társaivá. Igy lesz a történeti tény emléke is mondává s igy vegyül a monda a mitoszszal, igy megy vissza a nép eredete az istenekig, s innen van, hogy minden nép magát tartja eredeti népnek, az istenek választott nemzetének. A nemzet ujabb korára vonatkozó mondák kevésbbé válnak mitikusakká, de a történeti tény legalább mondává gyakran válik, amint mondák alakultak például Napoleonról is. Annál inkább egészen mondákba csap át a nemzetek őstörténete (pl. Rómáé). Van a mondákban bizonyos történeti mag, de azt a képzelet egészen a költészet birodalmába tette át.
Ha egy nép szellemében egy nagy mitosz- és mondatömeg alakult meg, ott az eposz kifejlődéséhez megvan minden elem. Ez a szemléleti, képzeleti kincs századokon át gyült s része van benne az egész nemzetnek. Egészében sokáig homály borítja a nép képzelődése előtt, mig egy-egy nagy szellem el nem érkezik, a ki e nyers anyagot szervezi, világos alakba önti, s a hitrege- és mondarendszer megállapodását elősegíti. De mikor igy elkészült, e világnézet, e hagyomány alapján dusan fejlődhetik az eposz. Előbb kisebb körü költői elbeszélések, regék állnak elő, helyi mondák, - de mind a közös mitikus alapon - egy-egy kaland, egy-egy hős története, majd nagyobb egészek kerekednek ki. Énekmondók szerzik őket, maguk adják elő, a nép eltanulja tőlük, terjeszti maga is és e kisebb eposzok is nemzeti kincscsé válnak. Majd támadnak nagy költői tehetségek, a kik e sok mondát, helyi E.-t, egyes regét mind összegyüjtik, egy nagy egészbe olvasztják, egy főesemény, egy főhős körül csoportosítják, s igy megalkotják az epopoeát. Ez a fejlődés végbemehet még az irásos irodalom keletkezése előtt, azért is nevezik naiv E.-nak, máskép népeposznak, mert az egész nép szelleméből támadt, noha végleges és egységes formáját egyetlen nagy költő kezétől nyerte. Sőt az E. igazi termőföldje ez a naiv világnézlet, mely hisz isteneiben, emberfölötti hőseiben; ez a kor, melyben az egész nép egyöntetü müveltséggel bir, patriarkális viszonyok vannak, a költő a néppel személyesen és folytonosan érintkezik, mert nemcsak szerzője, hanem előadója is dalának s e közvetlen érintkezésből impulzust is nyer és a müvet a közönség is mintegy sajátjának tekintheti. Ilyen viszonyok közt, mikor tehát az egész nép a közönség, az epikai hagyomány az egész nép tudalmában él, s az egész nép szelleme benne van. Igy a naiv eposz, e közkincs, az illető nemzet valóságos tükre; a mint mondani szokás: világképet tár elő, hiszen benne van a nép vallása, története, életmódja, szokásai, hadi, állami családi szervezete, s mindenekfölött képzeletének, érzésének módja, költői leleménye. Szóval e naiv E. mindig nemzeti is. A nagy epopoeát nemcsak megelőzik, hanem követik is egész rajszámra a kisebb eposzok, melyek a nagy eposz egyes hőseinek további kalandjait, vagy eseményeinek másfelé ágazó szálait dolgozzák fel. De ilyen eposzkör csak a legszerencsésebb fejlődés mellett jöhet létre. A görögöknél ez volt az eset, a rómaiaknál már nem.
Igen sok népnél nem jutott annyira a dolog, hogy a sok monda egy nagy epopoeába tömörült volna össze. Vagy a nép képzelete volt lassubb, vagy, mielőtt saját mitosz- és mondavilága kifejlődhetett volna, közbejött egy más nép világnézete, kész mitoszrendszere, s megakasztá az eredeti mitologia és mondaanyag kifejlődését s eposzszá alakulását; esetleg a gyorsabb civilizáció józansága korán szétoszlatta ez ábrándvilágot. Alkalmasint efféle eset volt nálunk is. Őseink emlékezetéből a honfoglalás előtti hagyományokat kitörlék az országhódítás ujabb nagyszerü eseményei: de mielőtt ezek mondákká képződhettek volna, elérkezett a kereszténység eszmevilága, s a nemzeti epikának gyökere szakadt. A spanyol Cid-románcokból sem alakult egy egységes eposz. Az E. keletkezésének e menetéből világos, miért kivánják a költészettanok azt, hogy az eposz tárgya valamely, az egész nemzet sorsára nézve döntő fontosságu esemény legyen; hogy az egész nép sorsával foglalkozzék; hogy főleg a mitoszszal vegyes hőskorból vegye tárgyát; hogy az a tárgy akár a mondából, akár a történetből van véve, nagyszerü és csodás legyen; hogy benne istenek is szerepeljenek, akik a hősöket segítsék; s hogy az a hős végzetes legyen, a ki rendszerint nem bukhatik el, mert isteni küldetésben jár s az egész nemzetet képviseli; világos az is, hogy igazi E. épen a naiv E., mely nem egy költőnek a leleménye és alkotása, hanem az egész népszellem légkörében sokáig érlelődött termék. Érthető az is, hogy az E. az illető nemzet szellemi élete körében a legáltalánosabb, legegyetemesebb költői faj, de egyszersmind csak e népre szorítkozik, s az ő kizárólagos tulajdona.
Sok tekintetben ellentéte a népeposznak a műeposz, mely egy kulturailag jelentékenyen előhaladt korban, fejlett irodalmi viszonyok közt, egy költő agyából származik. Ez tehát időben és szellemben messze van attól a kortól, melyet tárgyal, és sohasem lehet oly elfogulatlan, nem birhat azzal a közvetlen bájjal, mely a naiv E. egyik főékessége. Mivel továbbá nincs is az ily E. a nép tudalmában előkészítve, azért ritkán sikerül s ritkán tud átmenni az egész nép vérébe. Pusztán az egyéni képzeletből ez sem igen veszi tárgyát, gyakran csak a naiv E.-ok anyagának uj feldolgozásából áll, vagy ha nem, legalább egyéb nemzeti hagyományokra, regékre, emlékekre támaszkodik, melyeket az egyéni lelemény csak összefüz és kiegészít. Nem csekély baja van a csodás elemmel, mely a naiv eposz fentési hatását annyira emeli. A műköltő kora ritkán hisz ama csodákban, s ezért az istenek beavatkozása igen könnyen anakronizmussá, affektációvá válik, puszta gépezetté sülyed, mely utóvégre is hidegen hágy. De hivő költő még mindig szépen alkalmazhatja a maga népe hitének alakjait. Pogánykori tárgyaknál keresztény költőink gyakran mellőztek mindenféle mitologiát, de olyankor más eszközökkel kellett tárgyukat a fenség magaslatára emelniök, s hőseiket rendkivüli erkölcsi erővel, történelmi hivatásuk magasztos tudatával utra bocsátaniok. A műeposz első tipusa Vergilius Aeneise. Több faját különböztetik meg a tárgyak, a felfogás, a hangulat és belső forma szerint, igy a történeti, vallásos, regényes E.-t, a komikus, szatirikus E.-t stb. A mesétől, e másik szintén ősi epikai fajtól abban különbözik az E., hogy a mesének nincs történeti magva, sőt szintere sem, hisz a mese tárgya csak «hol volt, hol nem volt»; továbbá a mese mint természeteseket adja elő a csodás eseményeket, az eposz pedig a természetes eseményt csodássá magasítja, továbbá a mese prózai formáju. Az E. szerkezetéről általában l. Epika.
A komoly v. fenséges.
Az E. kimenetele kétféle lehet: vagy szomoru vagy derült. Szomoru, ha a mese jóról rosszabbra fordul s egy nagyszerü romlással, mintegy tragikusan ér véget, mint az Iliász, vagy a Nibelungen; s derült, ha a sorsfordulat rosszabbról jobbra történik, s a hős és társai végre boldog célhoz érnek, mint Homéros Odysseiájában, Tasso Megszabadított Jeruzsálemében, Ariosto Őrjöngő Rolandjában. Ettől azonban különbözik a víg E., mely szintén derülten végződik, de fenségi elemét komikum pótolja, p. Pope Fürtrablásában, Csokonai Dorottyájában. Megjegyzendő, hogy noha az epikus hős, kit isteni erő támogat s egy nép élén áll, rendesen célt is ér, de nem mindig; megeshetik, hogy vétségbe sodródva, eljátsza küldetését s tragikusan lakol, elbukva maga és bukásba sodorva nemzetét is, mint Etele Aranynál. Ily esetben az E. bizonyos drámai elemet vesz fel, drámai erőt nyer és több emberi érdeket költ, és Arany János ez által tudta főleg korszerübbé tenni a komoly, fenséges E.-t ma, midőn a naiv világnézet feltüntetése magában nem költ elég érdeket. Arany Toldival is eljátszatja boldogságát s nehéz vezekléseken vezeti keresztül; egyébként ez epikai mübe nemcsak tragikai érdek vegyül, hanem regényes elem is.
Előadása
Az E.-nak előadása is különbözik a többi műfajokétól. Nyugodtabb, tárgyilagosabb, érzelmi affektusoktól mentebb, másfelől sokkal szemléletesebb. Nem kellvén sietnie, szivesen merül részletezésbe, kényelmesen kiszinez egy-egy képet, egy-egy hasonlatot. Szereti a festéseket, vannak e célra állandó jelzői, s periodikusan visszatérő sorai (epikai ismétlés). - Rendszerint saját versformája is fejlődik ki, többnyire valamely széles sor, mely nem nagyon éneklő, közelebb áll a beszédhez, mint a lirai formák, nagyobb mondatkifejlődést is megenged, s bizonyos számu változatai vannak, ugy hogy a hosszu költeményben nem válik a versalak egyhanguvá. Ilyen formák a hindu szloka, a görög hexameter, mely a latin, német, magyar költészetbe is átjött, a német langzeile és a nibelungi strófa, a francia alexandrin és a magyar alexandrin (v. Zrinyi-vers); ezek nagyrésze szakozatlan, de vannak különös eredeti epikai strófák, igy az olasz eredetü terzina és főleg a stanza, mely a modern költészetekben széltében el van terjedve. A szakozatlan rímes v. rímtelen jambusi sorok is, p. a vegyesek, a négyesek, vagy ötös-hatodfelesek is nagy kedveltségben állanak. A szerb hősdalok formája egy tiztagú sor, mely a német irodalmon át mint ötös trocheus jött a nyugati költészetben forgalomba.
Története.
A naiv E. ahol megalakult, még az illető népek történelemelőtti korszakában föllép. A khinaiak hősdalai, melyeket Konfu-cse a Si-kingben összegyüjtött, az ótestamentomi Debora-ének és a Sámson-mondák a khinai és a héber nép epikus költészetének igen nagy régiségére mutatnak. De az árja népcsalád különféle nemzetei fejlesztettek ki igazán virágzó epikát, mi nemcsak a népek adományára vall, hanem egy közös mitosztőkére is. A népcsalád legkeletibb tagja, a hindu, két óriási E.-t teremtett. Ezek egyike a Mahá-Bharáta (l. o.), a világ legnagyobb eposza, majdnem 110 ezer szlókára, azaz 220 ezer hosszu (tizenhat szótagu) sorra terjed; szerzőjéül bizonyos Vjásza szerepel a hagyományban, e név azonban gyüjtőt is jelent s talán azt kell rajta érteni, ki ez eposz tömegét egybehalmozta. A Mahá-Bharáta tragikus alapjellemével ellentétes a derültebb Rámáyana, mely nem árjáknak árjákkal való küzdelmét, hanem az árja (hindu) népnek egy nem árja nép (a dravidák) feletti győzelmét adja elő; hőse e harcnak Ráma. A Valmikinek tulajdonított költemény 24 ezer szlókára terjed, szerkezete erősebb mint a Mahá-Bharátáé, jelen szövege régibb is, de anyaga ujabb azénál. A későbbi - nagy számu - hindu eposzokban a hősök istensége mindjobban előtérbe lép s mind erejök, mind erényeik (főleg a lemondás) egyre szertelenebb és fantasztikusabb arányokat öltenek. Az európai gondolatvilághoz sokkal közelebb áll az árjacsalád másik tagjának az iráni (persa) népnek nagy epopoeája, Firduszi (l. o.) 60 ezer versből álló Sáhnáméja (Királyok könyve), mely az ó persa dualisztikus istenrendszeren, a világosság és sötétség birodalmának ellentétén alapulva, az irániak és turániak százados harcát regéli el, az irániak élén a legyőzhetetlen Rusztemmel, a persa dinasztiák főtámaszával, kit sokáig semmi ármány nem ronthat meg, miután azonban saját, föl nem ismert fiát, az ellene kiállított Szorábot is megöli, végre farkasverembe csalva vész el. Költői báj és művészet tekintetében fölülmulhatatlan két E.-t teremtett a görög szellem a Homéros (l. o.) neve alatt ismert két nagy E.-ban, az Iliászban és Odisszeában, melyek minden ismert E. közt a legrégibbek, legalább Kr. e. 800 évvel keletkeztek. Róma mondáiból nem alakult meg az egységes naiv eposz, csak Ennius (Kr. e. 239-169) tett kisérletet az epopoeával, görög mintára feldolgozva a Aeneas-mondát, s ezzel az itáliai regekört összekapcsolva a trójaival. Sokkal jelentékenyebb lett azonban Vergilius (Kr. e. 70-19) nagy eposza e tárgyról, az Aeneis, mely a latin irodalom aranykorában, Augusztus idejében készült. Az árja népcsalád egy negyedik ága, a szláv is dalos nép, sok mondája, epikai költeménye is van, de korán sokfelé ágazván, a közös mondai anyag előbb elkallódott, semhogy a nagy eposz kifejlődhetett volna. Az orosz hősregék központja a kievi cár. Vladimir (Kr. u. 1000), s a délszlávok közül a szerbeké Markó királyfi; e szerb románcokban az epikai tárgyalás szemléletessége s nyugalma sokban hasonlít Homéros előadásához. Világirodalmi szempontból is sokkal nevezetesebb a kelta népek epikája s kivált e mondák két törzse, a breton Artus-mondakör és a frank Nagy Károly-mondakör. Pogány elemekből keletkezve, később mindegyik keresztény jelleget öltött fel. A középkor lovagisága tünik föl bennök, hőseik, hűbéruraik hitért, hazáért küzdenek. Az előbbihez tartoznak a kerek asztal lovagjainak történetei, a Szent Grál, Parcival, Lancelot, Tristán és Izolde mondái és egyebek, melyek a középkor számos költői elbeszélésének szolgáltattak anyagot; emennek feldolgozásai a chansons de geste (l. o.), s legnevezetesebb a Roland-ének. Ide sorakozik még a spanyol Cid-mondakör is. Még jelentékenyebb azonban a germán népek epikája, mind a skandinávoké, mind a többi németségé, melynek mondaanyagából nevezetes eposzok is alakultak, mint az Edda, és már történeti korban, keresztény világnézettel átszőve, a Nibelung-ének, a nagy német eposz. A pogány mitikus elemek: a sárkányölő Szigfrid (Szigurd), jegyese Brunhilda, a hőserejü szűz, a manóktól elrabolt mesés kincs, Szigfrid hütlensége, midőn álöltözetben küzdve Brunhildát másnak vívja ki, s ezért Brunhilda bosszuja, Szigfrid orozva megöletése, Brunhilda önkéntes halála a máglya lángjában s azután egyesülése Szigfriddel: ezek az ősi elemek szolgáltak ama dalok tárgyául, melyek alapján maga, a Niebelung-ének felépült, belevegyítve a népvándorlás mondáit, a veronai Detréről (a keleti-gót Theodorik) és a hun Etzelről (Etele) is.
A római birodalom romjain alakult keresztény nemzeteknél az eposz mindenütt keresztény vonásokat vett föl, igy a kelta mondák, melyek az angolszász, frank, német, spanyol népek költészetében éltek tovább, és részben a germán mondák is. Kivált az előbbiek keresztényesedtek meg, s hőseik nem sárkányokkal vivtak, hanem a hit ellenségei, a szaracénok, mórok ellen és saját valójok gyarló fele ellen, a kereszt dicsőségeért s a mennybeli üdvösségért, királyért,nőért, lovagi dicsőségért. De a középkori katolicizmus nagyszerü eposza olasz földön termett meg, Dante Divina Commediájában, a müeposzok e legnagyszerübbikében, mely Dante vándorlását a poklon, purgatoriumon és paradicsomon át époly hivő buzgósággal, mint rendkivül erős képzelettel beszéli el. A skolasztika felbomlása után megszületett a renaissance epikája, először szintén olasz földön; főképviselői Ariosto Örjöngő Rolandja (Bojardo Szerelmes Rolandjának folytatása) és Troquato Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. Tárgyuk keresztényi és csodálatos, de a hit sekélyesedését nyilván mutatja a klasszikai mitologiának a keresztényivel összevegyítése, mi kivált a regényesebb Ariostónál mutatkozik. Ehhez az epikai ciklushloz tartozik a portugál Camoens Luziádája és a mi Zrinyink Szigeti Veszedelme, amely azonban mélyebb hittel van alkotva. A reformáció epikája szigorubb vallási felfogással kiküszöbölte a pogány antik elemeket és csak a bibliában igazolt csodákat fogadta el. Ilyen E.-ok az angol Milton Elveszett Paradicsoma és a német Klopstock Messiása. De a renaissance epikához csatlakozik a francia Voltaire (Henriade), ki azonban divatba hozza a hitelét vesztett csodás elemnek álomlátással pótlását; a német Wieland is, Oberonjával, és az angol Byron, Don Juanjával. A modern E. általán szakít a csodás elemek ilyen személyes alakokban jelentkező értékesítésével, benne istenek, angyalok, ördögök helyett az isteni gondviselés, az Isten ujja tetszik fel. Ilyen Goethe remek kis idillikus E.-a, melynek előadása Homéroséra emlékeztet, s egy megható családi történetet a francia háboruk világtörténelmi hátterébe helyez. Igy teszi modernné az E.-t, melyről ujabban gyakran hirdetik, hogy nem modern műfaj, aminthogy tényleg a regény foglalta el legnagyobbrészt a helyét.
Az áltáji népcsaládhoz tartozó népek
is nagy számban mutatnak fel epikai dalokat, s nevezetesen a magyarhoz közel rokon finn nyelvben egy nagy terjedelmű eposz fejlődött ki, a Kalevala (l. o.), telve mitikus elemekkel az emberi nem eredetéről, és rokon népek harcaival. A magyar nép ősmitologiája és epikája egészen odaveszett, ugy látszik azonban, e hazába költözésünk ideje táján és később voltak saját mondáink egyrészt a hun királyról, Eteléről és Csaba fiáról (l. Hun-magyar mondák), másrészt a honfoglalásról és az Árpád vezérekről és királyokról, de a naiv eposz ezekből sem fejlődhetett ki, részint a hitváltoztatás és a keresztény térítők tulságos buzgalma miatt, kik minden pogány emléket üldöztek, részint - mint Arany János kifejté - a nálunk korán ébredő józanság és kritikai szellem miatt is. A XV. sz. vége óta vannak históriás énekeink, eredeti és ford. verses széphistoriáink, de igazi nagy eposzt csak Zrinyi Miklós a XVI. sz. közepén alkotott, dédapja vértanuságát téve egy magasztos epikai konceptio tárgyává, s a Tasso és Vergilius nyomdokait követve. A nagy jellemző és szerkesztő erővel megirt mű azonban a maga korára nem tett megfelelő hatást, nemcsak nyelvének és verselésének egyenetlenségei miatt, hanem azért is, mert a magyar közönség e monumentális stilhez nem volt még szokva. Inkább kedvelték Gyöngyösit, aki ovidiusi könnyüségével a régi historiás énekeket folytatta, regényes elemmel bővítve azt. Mindazáltal Zrinyinek is voltak követői, igy mindjárt utána b. Listius László a Mohácsi Veszedelem eposzával, s a XVIII. sz.-ban Ráday, Kazincy méltányolták is becsét, de a mult század epikusai mégis inkább Gyöngyösit tartották szem előtt, és részben Voltairet. A magyar müeposz ujabb virágzása csak a XIX. sz.-ban következett be és pedig két korszakban. Egyik volt a huszas évek hexameteres epikája (Vörösmarty: Zalán futása, Cserhalom, Eger, Két szomszédvár, Magyar vár stb.; Czuczor Gergely: Augsburgi ütközet, Botond, a töredékben maradt Hunyadi; Pázmándi Horvát Endre: Árpád; Debreceni Márton: A kióvi csata), melyek az E. vergiliusi tipusát követik, tárgyuk többnyire a honalapítás, forrásuk a magyar történelem és hősmonda, melyet - Horváton kivül - magyar mitologiával igyekszenek kiegészíteni, alaphangjuk a mult dicsőségének rajongó magasztalása, bizonyos elegikus pátosz, jellemzi a klasszikai forma és szólásmód mellett a romantikus szellem, továbbá a ragyogó dikció, mely a magyar költői nyelv megalapításául tekinthető; főgyengéjök a mondai és mitologiai anyag elégtelensége, a hagyomány hiánya. Ez az epika már a harmincas években leszorult a térről, egyrészt a regény és dráma, mint modernebb müfajok mellett, másrészt mert az antik formák divata is elmult. A negyvenes években aztán megjelent a magyar irodalomban az Arany-féle epika, mely tárgyában a költői, feldolgozásában a nemzeti érdeket jobban kielégítette. Tárgy tekintetében nem a történelemhez fordult, hanem a mondákhoz; egyik kincses bányája a hunmonda volt (Buda Halála és a tervezett trilogia egyéb maradványai), mely a honfoglalás mondájánál sokkal tagoltabb és termékenyebb; másik a Toldi-monda, melynek gyér elemeiből csodás müvészettel alkotta meg nagy trilogiáját (Toldi, Toldi Szerelme, Toldi Estéje). Előadási formául a nép szellemében teremtett egy epikai stilt a Toldiban népiesebb, a Buda halálában nemesebb magyar nyelven, a hagyományos epikai versformával, a magyar alexandrinnal, eltanulva a népköltés művészetét, felfogva Homéros szellemét, s tanulva a világirodalom nagy műeposzaitól is. A komikus és humoros eposzban legkitünőbb darabjaink eddig Csokonai Dorottyája és Aranytól a Nagyidai cigányok. L. még: Magyar irodalom, Arany János, Költészet.
