Drágakövek
Drágakövek (lásd a mellékelt képet), az oly ásványok, melyek keménységük, fényességük, szinük szépsége vagy szintelenségük, átlátszóságuk és legtöbbnyire előfordulásuk ritkasága következtében kiválók és azért ékességgé dolgoztatnak fel. Rendesen ez a körülirás, ez a definició járja, de nem egészen helyesen, mert a drágakő tulajdonképen pontosan nem is definiálható. A legtöbb a hozzáfüzött sajátságok közül annyira nem általános, hogy alapul a megitélésben nem vehetők, de meg belé játszik az egyéni izlés is, az elfogultság és sok egyéb. A nagyon becses és igen kedvelt nemes opál p. nem kemény;
9. Opál.
a legtöbb drágakő fényessége pedig semmivel sem különb egyéb ásványok fényességénél; ami meg éppen a szint illeti, vannak a drágakövekül használt ásványoknál még szebb szinü ásványok is; a ritkaság éppenséggel nem minden drágakőnek a tulajdona, de sőt van olyan drágakő is (p. a gyöngy, koral), mely nem is ásvány. Annyi azonban bizonyos, hogy minden egyéb ásványnál a drágaköveket jellemzi leginkább a nagy keménység, ragyogó fény, szinjáték, szép szin és előfordulásuk ritkasága. Már az ősidőkben méltatták egyes ásványoknak eme tulajdonságait és ezek alapján azokat igen nagyra becsülték. Kétezer évvel mai időszámításunk előtt az indusok és egyiptomiak már foglalkoztak velük, megkülönböztették azokat egymástól és tulajdonságaik alapján becsülték. Jóval később, valószinüleg Kr. előtt a hetedik században, ismerkedtek meg a nemes, szép és ritka kövekkel a nyugati népek. Kr. e. 500 évvel jelent meg Onomakritos egy költeménye, amelyben már sok drágakőről van szó és le vannak irva igazi s mindennemü képzelt tulajdonságaik. Foglalkoznak velük Hérodotos, Platon, Aristotelés, utóbbinak egy tanítványa pedig: Theophrastos egy kis munkát is irt róluk. Plinius terjedelmesen tárgyalja a drágaköveket s leirásaiból meg közleményeiből jó sokáig merített a későbbi kor.
A középkorban kevésbbé törődtek a D.-nek igazi tulajdonságaival, mint inkább misztikus oldalukkal s azokkal a csodás hatásokkal, varázserőkkel, melyeket nekik tulajdonítottak. A legbiztosabb amuletnek a D.-et tekintették; voltak p. az egyes hónapoknak külön drágaköveik, ugy hogy minden hónapban más követ kellett viselni, hogy egészségüket, boldogságukat stb. megóvhassák. Az egyes hónapoknak kövei következők voltak; jan.: jácint; február: ametiszt; március: jászpisz; április: zafir; május: achát; junius: smaragd; julius: onix; aug.: karneol; szeptember: krizolit; október: berill (aquamarin); november; topáz; december: rubin. Voltak az angyaloknak (l. o.), az apostoloknak (l. o.), a planétáknak és sok egyébnek külön köveik. Á planétáké: türkisz:
8. Türkisz.
szaturnus; karneol: jupiter; smaragd: mársz; gyémánt: nap; ametiszt: vénusz; mágneskő: merkur: hegyi kristály: hold. Furcsábbnál furcsább babonák füződtek egyes drágakövekhez; az orvostudományban is fontos szerepet játszottak; minden betegségnek meg volt a gyógyhatásu drágaköve és valóságos drágakő-farmakópia fejlődött ki. A XVII. század elején jobb fordulat állott be, a mennyiben a D.-kel más irányban is kezdtek foglalkozni; kutatták egyebek között tüzállóságukat, kémiai összetételöket, erősségüket, tömöttségüket stb., s ez időktől datálódik a drágakövek kutatásának tudományos alapra való fektetése. Boetius de Boot alább idézett munkájával volt az uj irány kezdeményezője.
A D. legtöbbjének anyagát igen közönséges nagyon elterjedt elemek alkotják, nevezetesen szilicium, aluminium, magnézium, kalcium, fluór stb., s ezek összetételei, ugy, hogy csupán az anyagukat véve, tulajdonképen értéktelenek; értékessé teszik azokat ama alaki s fizikai tulajdonságok, melyekkel felruházvák. Az annyira becses gyémánt anyaga csak ép ugy szén, mint a fekete piszkos koromé, faszéné vagy grafité, a gyakran a gyémántnál is drágább rubin anyaga, valamint a zafiré nem egyéb, mint közöns, timföld vagyis ugyanazon anyag, mely a fazekas-agyagnak legfontosabb alkotó része. Ha az anyaguk s ez alapon ásványrendszertani hozzátartozóságuk szerint akarnók osztályozni a D.-et, legtöbb van köztük szilikát, azután oxid; elem csak egy, a többi osztályok közül az aluminát, foszfát, karbonát, szulfát, haloidok, szulfidok, szerves eredetü vegyületek vannak csupán szintén egygyel v. kettővel képviselve. Valamint nehéz a D.-nek megadni fogalmát, époly nehéz egészen pozitiv beosztását, rendbeszedését adni, mivelhogy sokféle körülmény szerepel ennek a megitélésében is. Legáltalánosabban valóságos D.-et (gemmae) és félig D.-et (lapides pretiosi) szoktak megkülönböztetni. Előbbiek a becsesebbek és kiváló mértékben meg van a fentebb jelzett tulajdonságuk, utóbbiak a kevésbé becsesek s rajtuk a D.-t jellemző tulajdonságok ugyan alacsonyabb fokon vannak meg, mint a valóságosoknál, de azért egész szoros határt vonni a kétféle D. közt nem lehet, aminthogy egyes D.-nél eltérő a vélemény, vajjon az alacsonyabb vagy a magasabb fokába jussanak-e az osztályozásnak. A legáltalánosabban használt részletes, de csakis a főbb fajokra szorítkozó besorozást a következő összeállítás tünteti fel:
I. Valóságos drágakövek. 1. Gyémánt;
7. Gyémánt.
korund (rubin, zafir); nemes berill (smaragd, aquamarin); spinell; chrizoberill. 2. Zirkon (jácint); euklasz; topáz; fenakit; nemes opál; nemes gránát (hessonit, almandin, pirop); turmalin (rubellit, indigolit). 3. Chrizolit (olivin); hiddenit; türkisz. 4. Cordierit (dichroit); cyanit (sapparé); andaluzit; chiastolit; staurolit; axinit; szfén; vezuvián; epidot; diopszid; dioptász.
II. Félig drágakövek. 5. Quarcváltozatok: hegyi kristály, ametiszt,
4. Ametiszt.
füsttopáz, citrin, rózsaquarc, prázem, zafirquarc, avanturin, macskaszem, tigrisszem, kalcedon, karneol, jászpisz, chrizoprasz, heliotrop, plazma, achát; a földpát-változatok: holdkő (adular), avanturin földpát (albit), napkő (oligoklas), amazonkő (mikroklin), labradorit; lazurkő
6. Lazurkő.
(lapis-lazuli); hipersztén (bronzit, bastit, diallagit); rhodonit; haüyn; malachit; fluorit; apatit; borostyánkő; vérkő (hematit) pirit; obszidián, moldavit (pszeudochrizolit). 6. Szerpentin; nefrit; tajtékkő; zsirkő; nátrolit; prehnit; lepidolit; rostos gipsz; rostos mészkő; aragonit; kova breccia; alabastrom; márvány.
- A D. ásványtani és ékszerészeti megnevezése nagyon eltérő, ugy hogy a nomenklaturája a D.-nek tulajdonképen más ásványtani és más ékszerészeti értelemben. Akárhány egymástól egészen elütő D.-t nevez az ékszerész bizonyos megegyező, de sokszor egészen lényegtelen tulajdonság alapján egyazon névvel, legfölebb a jelzőben tesz különbséget. Igen gyakori az ékszerészeti neveknél az orientális (keleti) és az okcidentális (nyugati) jelző, mivel nem azt akarják jelezni, hogy az illető drágakő a keletről való, avagy valamely nyugati világrészből, hanem az illető kő szépségének egy bizonyos fokát, amennyiben a szebbet, finomabbat orientálisnak, a közönségesebbet okcidentálisnak mondják. Ennek különben az a magyarázata, mert a keletről valók legtöbbször tényleg a legszebbek, ezért az általánosítás. A gyakorlatban természetesen inkább az ékszerészeti vagyis a kereskedelmi név járja, ugy hogy nagyon nehéz eligazodni azon, vajjon ezen vagy azon a néven, tulajdonképen melyik ásványfajt érti a drágakőárus. A következő táblázatban abéce sorrendben össze vannak állítva a kereskedelmi és ásványtani nevek, vagyis, hogy mely ásványtani névnek felelnek meg az egyes ékszerészetiek. A második rovatban a rekeszjelben olvasható név az ásványfaj nevét jelzi, holott a másik ásványtani név sokszor csakis az illető ásványfajnak egyik változata. Ahol rekeszjel közt nincs név, ott a kiirt egyuttal az ásványfaj neve is.
(lásd a mellékelt táblázatot I..) (táblázat II.).
)
(lásd a mellékelt táblázatot I..) )
(táblázat II.).
A D. minőségének pontos meghatározása és az egyeseknek egymástól való szoros megkülönböztetése alapos és összehasonlító vizsgálatok által lehetséges. Számos tulajdonság több D.-nél közös és ép azért az puhatolandó ki, amiben az illetők közt bizonyos eltérés van. Anyagvizsgálatról, vagyis az összetétel kipuhatolásáról persze szó sem lehet, mert az az illető D. megrongálásával, elpusztításával járna. Csupán alaki, fizikai s nevezetesen optikai tulajdonságok azok, melyek az ilynemü vizsgálatoknál szóba kerülnek s pedig leginkább fajsulybeli, keménységi, fényességi, átlátszósági, sugártörési és szinbeli különbségek. Az alább felsorolt ujabb munkák majdnem mindegyike terjedelmes táblázatokat és gyakorlati összeállításokat tartalmaz az ilyen vizsgálatok megejtésére; azok segítségével valamely kérdéses D.-vet elég pontossággal meg lehet határozni. A gyakorlati pontosság szempontjából a következő összeállítás a szin szerinti különbségeket tünteti fel, egyuttal megmutatni akarván, hogy egyazon D. mily sokféle szinben szerepelhet, továbbá pedig, hogy mily sok D. van ugyanazzal a szinárnyalattal. A * jelöltek ritka változakok, v. pedig nem igen kerülnek kereskedésbe.
A) Átlátszók: 1. Szintelenek vagyis viztiszták: gyémánt, fehér zafir, fehér zirkon (jargon), fehér spinell*, topáz (vizcsöpp),
1. Topáz.
fenakit*, hegyi kristály, akroit*. 2. Zöldeskék, tengerzöld szinüek: taquamarin, zafir,
12. Zafir.
topáz, euklasz*. gyémánt, ftuorit*. 3. Halaványkék, kékesfehérszirüek: zafir, turmalin*, gyémánt*, topáz, quarc*, aquamarin, cianit*. 4. Kékszinüek : zafir, turmalin
17. Turmalin.(New-York)
(indigolit), kordierit, cianit, gyémánt*. 5. Ibolya szinüek : ametiszt, violettrubin (ibolyaszinü zafir), almandin fluorit*, axinit*, apatit*, spinell*. 6. Rózsaszinüek: rubin, balais (spinell), rubellit, topáz, fluorit*, rózsakvarc. 7. Vörös szinüek: rubin,
13. Rubin.
spinell,
14. Spinell.
rubellit, almandin (cap-rubin),
11. Almandin.
pirop, fluorit, topáz (braziliai rubin). 8. Barnásvörösek vagy vöröses barnák: jácint,
15. Jácint.
kaneelkő (heszonit), almandin, staurolit* turmalin*.
18. Turmalin. (Ural).
9. Füstbarnák és szegfübarnák: füsttopáz, morion, azinit*, gyémánt. 10. Hajnalpirosak, veresessárgák: jácint hesszonit, keleti jácint, rubicell, vermeil-gránát*, pirop. 11. Sárgásbarnák : topáz,
2. Topáz. (Ural.)
gyémánt. vezuvian, staurolit*, szfén*, borostyánkó, axinit*. 12. Sárga szinüek: citrin, topáz,
3.Topáz.
korund, gyémánt, berill, sárga zafir, jácint, borostyánkő, szfén*, vezuvian*. 13. Sárgászöld és olajzöld szinüek; chrízoberill,
19. Chrysoberyll (Ural.)
chrizolit, turmalin, andaluzit*, hiddenit*, vezuvian*, szfén*, moldawit, korund*. 14. Zöld szinüek: smaragd,
5. Smaragd.(Peru)
alexandrit, zöld korund*, gyémánt*, zirkon*, turmalin, demantoid*, dioptasz*, diopszid*, hiddenit*, epidot*, andaluzit*, fluorit*, moldawit.
B) Áttetszők és át nem tetszők. Egyszinüek. 1. Kékek : türkisz, csonttürkisz, lazulit, lapis-lazuli, rézlazur. 2. Zöldek: türkisz, nefrit, jadëit, noumeit, prehnit, plazma, prazem, chrizoprasz, amazonkő, pleonast, prehnit. 3. Vörösesek; jaszpisz, lepidolit, rhodonit. 4. Szürkések, fehérek, sárgád, zölded, veresedfehérek: márvány, alabastrom, rostos mész, rostos gipsz, tajtékkő, bálványkő (agalmatolit), zsirkő, gyémántpát, obszidián. 5. Feketék: pleonaszt, hematit, gagát, karbonádo) obszidián. 6. Sárgák: natrolit, pirit. Sávozottak: 7. Fehér, szürke, fekete, barna, vörös: márvány, onix, achát, karneol, jászpisz, aragonit. 8. Zöldes alapszinnel : szerpentin, malachit, heliotrop.
21. Heliotróp.
C) Csillogó, opalizáló s irizáló kövek: Avanturin-földpát: szine világos, vörössárga csillogással; avanturinkvarc: világos vörös, vöröses sárga csillogással; basztit: zöldes v. barnás fémesfényü vagy gyöngyfényü csillogással; bronzit: bronzszinü fémesfényü csillogással; cimofán, átlátszó, sárgás, zöldes sárga, kékesen opalizál; gyémántpát: szürke, kékesen opalizál; sólyomszem: kékes szinü, selyemfényü csillogással; girazol-zafir: szürkés kék, kékesen opalizál; hipersztén: rézvörös, vöröses barna, fémes fényü, tarka szinjátékkal; macskaszem: barnássárga vagy világosszürke, kékes fehéren csillog; labradorit: szürkés kék, kék, sárga, vörös, zöld szinjátékkal; holdkő : sárgás, szintelen vagy tejszinü, kékes gyöngyfényü hullámzó csillogással; obszidian (chatoyante), szürke, sárgás, vöröses, ezüstfehér csillogással; opál: szintelen, tejfehér, zöldes, vöröses, erősen opalizál; szivárványkvarc: szintelen, átlátszó, irizál; napkő: vöröses, belsejében sárgás csillogással; csillagzafir: szürkéskék, csillagforma csillogással; tigrisszem: sárgásbarna vagy fabarna, fémes fényü és selyemfényü hullámzó csillogással.
A D. természetes szép szinét többnyire az anyagokhoz kisebb-nagyobb mennyiségben hozzákevert idegen vegyületek okozzák, leggyakrabban vas-, mangán-, réz- s krómvegyületek, de akárhány D.-nek szinére nézve még egyáltalában nem vagyunk tisztában, hogy mitől kapta. Vannak D.-k, melyeknek szine szerves anyagok hozzákeveredésétől ered, de e szerves vegyületek természetéről még nagyon keveset tudunk. Némely esetben idegen ásványok zárványai is okozhatják a szint; s legtöbb csillogó D.-nek valamely idegen ásványzárvány kölcsönzi ezt a tulajdonságot. Sok olyan D. van, mely szinét bizonyos behatások folytán megváltoztatja. Igy p. régóta ismeretes, hogy némely sárga topáz alkalmas módon hevítve, szinét rózsaszinre változtatja, a jácint megizzítva szintelenné lesz, a Karneol pedig izzítás után sokkal élénkebb vörös szint kap.
10. Chrysopras
A D. leghiresebb termőhelyei a trópusok tájain vannak, bár ez alól is van kivétel p. az urali és a szibériai nevezetes drágakő előfordulások. Vajjon mivel függ össze a termőhelyek e szabályos eloszlása, vagyis, hogy miért találni a legtöbbféle és a legkiválóbb D.-ot többnyire a trópusok vidékein, arról alig van sejtelmünk. Az összes világrészek közül Ázsia termi a legkiválóbb D.-et, nevezetesen pedig az Indiák, Ceylon szigete, Szibéria és Ural, azután Dél-Amerika s pedig különösen Brazilia meg Paraguay; Észak-Amerikában terem ugyan néhány kevésbbé jelentékeny D., de általában nem gazdag D.-ben; Afrikának déli csucsa, valamint Ausztrália nem sok, de kiváló D. termőhelye; Európa D. szempontjából (kivéve a kvarc-változatokat) nem is jöhet szóba, a legkiválóbb termőhely még hazánk, amennyiben a legszebb nemes opált magyar földből ássák. A legtöbb D.-t másodlagos fekvőhelyen találni s pedig rendesen többféle D. együttesen szokott előfordulni. Az eredeti termőhelyen található D. száma aránylag csekély.
A D. ugy nyersen, amint találtatnak, még nem igazi D. Hogy ezzé legyenek, vagyis hogy kiváló tulajdonságaik teljes mértékben érvényesüljenek, ahhoz szükséges, hogy megmunkáltassanak, hogy alkalmas alakot s felületet kapjanak. Csakis szépen csiszolt D.-nek van meg az annyira becses tüzük, mely nélkül hatásuk erősen csökken. Amit a D.-ben tüz-nek mondanak, az nem egyéb, mint a nagy fénytörő képesség és a fényszóródás, amelynek következtében a D., ha fény éri, erősen ragyog, a legpompásabb szivárványszineket játsza. A megmunkálás köszörüléssel, csiszolással meg simítással, utána pedig kereteléssel jár (l. D. megmunkálása alább).
16. Gránát.
A D. értékét az illető kő szépsége, ritkasága és ami a legfőbb, az határozza meg, hogy mennyire keresik, vagyis mennyire divatos. A nagyság az érték megállapításában szintén igen fontos tényező, de a ritkasággal kapcsolatos, mivel hogy a nagyobb D. sokkal drágábbak a kisebbeknél. Sok függ attól is, hogy mindenkoron mennyit találnak belőle s hogy mennyi kerül kereskedésbe. Egy általános sorozatot az érték szerint felállítani éppenséggel lehetetlen; sokszor nem is lehet kifürkészni, mi okozta az egyiknek értékcsökkenését, a másiknak pedig értékemelkedését. Van elég olyan D., mely valamikor igen nagy értékü volt, ma pedig értéke nagyon megcsappant, amint hogy általában manapság a D. értékében jelentékeny esés állott be a régi értékekhez képest A D. értékét erősen csökkentik hibái, mig a hibátlanság az értéket nagyon fokozza. A legtöbb D. hibája olyan, hogy csakis gondos vizsgálat s szakértelem vezethet reájuk, noha a hibás D sokkal gyakoribbak, mint a hibátlanok. Hibák forrása első sorban a D. szine lehet; halaványság vagy viztisztákban a nem egészen kifogástalan tisztaság a lényeges hibák, de felismerésük nem könnyü. A kő belsejében sokféle hiba mutatkozhatik. Amint valamely D. belseje nem tökéletesen egyöntetü, már nem hibátlan. E hibák lehetnek a tollasság, felhősség, homokosság és porosság. Tollas akkor a kő, ha belsejében apró hasadások, repedések, lyukak s egyéb hasonló anyagfolytonossági hiányok vannak; felhős akkor, ha a kőben szürkés, fehér, piszkos szinü, felhőforma foltok mutatkoznak; homokos, ha idegen zárványok vannak a kőben apró szemecskék alakjában; ha e szemecskék igen aprók s nagyon sok van belőlök a kőben, akkor az poros. E belső hibák felismerésére célszerü a vizsgálandó D.-t vizbe, kanadabalzsamba vagy olajba mártva nézni, amikor jobban feltünnek. A sulyegység, mely szerint a D.-et mérik, karat, mely 0,205 gramm, csakhogy nem igen használják állandóan ezt az értéket, hanem változik az országok, sőt helyek szerint is. (l. Karat). A vásárláskor a vásárló lakóhelyének V. hazájának karatsulya szokott mértékadó lenni. A D. kereskedés legfőbb helyei: London, Páris, New-York. A D.-csiszolás leghiresebb helye Amsterdam, utána Anvers (Answerpen), London, Páris, New-York és a 70-es évek óta még Németországban Hanau is.
20. Aquamarin.(Ural.)
A D. nagy becse már régóta birta rá az embereket különféle hamisításokra s utánzatokra, sőt ujabb időben nemcsak ritka ügyességgel készített hamis D. és D.-utánzatok, hanem valóságos mesterséges D. kerülnek kereskedésbe. Manapság nemcsak hogy a laikusnak ugyszólván lehetetlen a hamis D.-t az igazitól megkülönböztetni, de a felismerés a szakembernek is rendkivül meg van nehezítve, különösen amidőn nem utánzatokkal, hanem mesterséges uton készített és a természetessel egészen azonos anyagu, meg tulajdonságu D.-kal van dolga. Az igazi D.-nek legjellemzőbb és felismerésére könnyen rávezető tulajdonsága a keménysége. Ámde ujabb időben az utánzatokat ezzel a tulajdonsággal is oly ügyesen látják el, hogy már akárhányszor a keménység is megcsalta a vizsgálót. A keménységen kivül annak a kérdésnek eldöntésében, vajjon igazi v. utánzott D.-vel van-e dolgunk, bizonyos optikai tulajdonságok vezetnek legbiztosabban célhoz (l. az alább idézett ujabb munkák bármelyikében az erre vonatkozó fejezeteket). De ezen is kifogtak, mert ujabban némely esetben még az optikai tulajdonságokat is sikerült utánozni. Szóval az utánzatokban az összeolvasztandó anyagok minőségének és mennyiségének gondos megválasztásával, a csiszolás helyes alkalmazásával és müvészi foglalatával az igazi D.-nek fényét, szinét, tüzét, ritkábban keménységét és egyes optikai tulajdonságait is sikerül megadni. Igen nagy mértékben üzik a D. utánzásának iparát különösen Franciaországban, nevezetesen pedig Párisban, ahol ez iparnak évi forgalma vagy 60 millló frank s foglalkozást vagy 30000 embernek ad. A D. utánzatokat rendszerint strass-üvegből készítik, mely üvegnek anyaga; kovasav (38 %), ólomoxid (53 %) és káli (8 %), ezeken kivül egy kevés bórax, arzénikum, timföld. Ujabb időben a nevezett anyagokhoz még thalliumot is adnak, mi az üveg optikai tulajdonságait fokozza. A strass helyett a következő keverékből is készítenek D. utánzatokhoz üveget: kvarc (45 sulyrész), szóda (22,5 s. r.), égetett bórax (7,5 s. r.), mennige (11 25 s. r.) és salétrom (3,75 s. r.). Festőanyagul használnak p. rubinhoz 48 sulyrész strassra, 1 s. r. Cassius-féle aranybibort, 1 r. vasoxidot, 1 r. antimonpentaszulfidot (Goldschwefel) s 1 r. hipermangánsavas káliumot; zafirt legjobban utánoznak a fentebbi üvegből: hozzáadva 0,125 r. kobaltkarbonátot; aquamarin-t 48 r. strassra, 0,625 vasoxid; smaragd festőanyaga 1,25 r. vasoxid s 0,625 rézoxid; topázé l,875 r. uránoxid; ametiszté 0,25-0,375 rész mangánoxid. Különben ahány gyár, ahány készítő, annyiféle a recept, annyiféle az eljárás az ilyen festésekhez meg a massza elkészítéséhez. Egészen tiszta strassból utánozzák a gyémántot. A D. utánzatoktól megkülönböztetendők ama hamisítások, melyeket az által csinálnak, hogy hasonló szinü, de jóval kisebb értékü D.-et szerepeltetnek nagyobb értéküek helyett, vagy hogy valamely csekélyebb értékü D.-nek mesterséges uton oly szint adnak, mely egészen azonos a jóval becsesebbével. Egészen viztiszta hegyi kristályt (mármarosi gyémántot, rajnai kovát) adnak gyémánt helyett, vagy pedig szintelenített korundot, esetleg zirkont. Rubin helyett sokszor adnak ép oly szinü spinellt vagy gránátot; utóbbit rubin-spinell gyanánt is árulják; a mesterséges uton izzítás által előállított rózsaszinü topázt, valamint turmalint is akárhányszor kinálják rubin-spinell helyett. Kék turmalin, ugyszintén kékre festett kvarc elég gyakran szerepel zafir gyanánt. A topázt a hasonló szinü citrinnel hamisítják. A felismerésre legtöbbször a keménységi próba elegendő, de egyéb pontos vizsgálati módok is vannak, melyeket minden nagyobb D.-ről szoló könyv felsorol. A hamisításnak legfurfangosabb módja az, amit az u. n. kettőzés-sel (doublette) érnek el, vagyis hogy egy értékesebb követ egy kevésbé értékessel egyesítenek ugy, hogy csakis az értékesebb látható. Ez esetben a csiszolt D. koronája meg az alsó része külőnböző darab; a kettőt masztix-sza illesztik egybe, ugy hogy a keretelés miatt az egyberagasztás nem látszik. Többféle dublettát szokás megkülönböztetni: valódit, midőn ugy a felső, mint az alsó rész tulajdonképen valódi D.; félig valódit, midőn a felső rész D., de az alsó vagy hasonló szinü sokkal csekélyebb értékü D., vagy pedig strass-utánzat; üreset, midőn a koronát hegyi kristályból készítik és azt félgömb-alakjában kifurják, a lyukba szines folyadékot öntenek, száját pedig egy hegyi kristály lapocskával ragasztják be. Hármas köveket, tripletteket is készítenek s pedig ugy, hogy a felső s az alsó rész egyaránt D., de köztük van üveg. A dublettek készítését már oly tökéletességre vitték, hogy a két felet, nevezetesen az üveg alsó részét a koronával nem is ragasztják össze, hanem együvő olvasztják, ugy hogy ilyenkor a hamisítás felismerése meg van nehezítve. Az esetben, ha a dubetta ragasztott, felismerése igen egyszerü azon módon, hogy e követ forró vizbe teszszük, amikor a ragasztó meglágyul s az egyes részek széthullanak. Az egybeolvasztottnál természetesen a darabok nem válnak szét; ekkor az alsó részt, az üveget, lágyságáról fogjuk megismerni. Igen célszerü s elég biztos felismerési mód a fénytörő képességre való megvizsgálás. Egy biztosan ismert D.-t faolajba teszünk s kis adagokban addig öntünk hozzá kassziaolajat, vagy sassafras olajat, mig a kő a folyadékban nem látszik; ez akkor áll be, ha a folyadéknak ugyanaz a fénytörő képessége, mint az illető kőé. A különféle D.-nek más lévén a fénytörő képességük, minden egyes D. fajtára külön-külön ilyen folyadékot kell elkészíteni. A pontosan elkészített próbafolyadékban csak az a kő nem fog látszani, melynek fénytörőképességével egyforma a folyadéké, ellenben minden más kő meglátszik benne; hasonlóképen meglátszanak benne a D.-ben levő repedések, hasadások s egyéb belső rendellenességek. Vannak olyan hamisítási módok, melyekkel nem akarnak egyet elérni, mint az illető D. szépségének fokozását. Ilyen a megbélelés, midőn a kő alsó részéhez fémlapocskákat (arany, ezüst, réz stb.) illesztenek és a szerint, amint a kő szinét vagy tüzét akarják vele javítani, megfestik azt vagy megfényesítik. Némelykor a kőnek alsó részét fémlapocska nélkül is megfestik s igy javítják a szint. A szépítés egy más módja az, melyet p. rubinokon gyakran használnak, hogy tüzét emeljék. A rubinba ugyanis lyukat furnak s ezt fényes aranynyal töltik meg, hogy szépen ragyogjon. Hogy izzítás, pörkölés által némely D. (füstquarc, ametiszt, topáz, zirkon stb.) szinét meg lehet változtatni v. szebbé tenni, arról föntebb már volt szó. Az eljárás abban áll, hogy a D.-t mész, vasforgács v. homok, hamu stb közé ágyazva, olvasztótégelyben melegítik addig, mig a kő szinét a kivántra nem változtatta. Csekélyebb értékü D.-t, nevezetesen az achátot s egyéb kvarcváltozatokat pácolással festeni is szokták, erről l. Achát alatt.
Ujabb időben - mint fentebb már érintve volt - olyan D.-t is készítenek, melyek nemcsak minden alaki s fizikai tulajdonságaikban megegyeznek az igazi D.-kel, hanem még az anyaguk is tökéletesen azonos az igaziakkal; ezek a mesterséges D.-k (Szterényi Hugó: Mesterséges drágakövek. Természettud. Közl. 1890. 42. l.). Készítik pedig ezeket a laboratoriumban amaz anyagoknak összeolvasztásából, melyekből maga az illető természetes D. áll. Ez idő szerint különösen a rubint, a zafirt, a smaragdot s a türkiszt készítik mesterségesen olyformán, hogy igaziak helyett használhatók és kereskedésbe hozhatók. Különösen francia tudósok készítenek egészen tiszta, a természetessel összes tulajdonságaira nézve tökéketesen megegyező oly rubin, zafir s smaragd kristályokat, amelyeknek kémiai összetétele is egészen ugyanaz a természetesekével. Agyagtégelyben pontosan meghatározott mennyiségü kvarcot, aluminiumoxidot és ólomoxidot olvasztanak öszsze. Ólomüveg képződik s benne szintelen vagy fehéres korund-kristályok. Hogy a korundot rubinná változtassák, körülbelül két százalék kettős krómsavas káliumot olvasztanak a tömegbe; ha pedig zafirt akarnak készíteni, még egy kevés kobaltoxidot is. Az igy készített kristályok elég nagyok arra, hogy az óraművesek felhasználják, sőt ékkőnek is alkalmasak. Alig van nevezetesebb D., melyet eddig alkotórészeinek összeolvasztása által mesterségesen elő nem állítottak volna. A legtöbb persze igen apró s inkább tudományos értékü, semhogy már a gyakorlatban is mindannyi
értékesíthető volna. Sokáig elleneszegült a laboratoriumi kisérletnek a gyémánt, de végre sikerült (l. Gyémánt). A mesterséges D. gyakorlati alkalmazásának ez időszerint a kristályok apróságán kivül erősen utjában áll az a körülmény is, hogy előállítási költségük igen nagy, ugy hogy az eddig előállítottak jóval drágábbak a természeteseknél. Amint azonban sikerül mesterséges D.-t nagy kristályokban olcsón előállítani, lényeges fordulat fog beállani a D.-kereskedésben s azok használatában. Vajjon mikor következik ez be, az még bizonytalan, de hogy be fog következni, arra az ujabb, egyre tökéletesedő módszer, melyeket e téren alkalmaznak, nyujtanak biztos reményt. L. Mesterséges ásványok.
Megmunkálása és felhasználása.
A D. becse és értéke tulajdonképen abból áll, hogy szinük és ragyogó fényüknél fogva különösen alkalmasak, s mint ilyenek kiváló eszközei az ékszerek és a különféle ötvösművek készítésének. E sajátságaik azonban csak akkor nyilvánulnak, ha természetes ásványi állapotukból megmunkálással kivetkőztetjük. A megmunkálásnak több módja van. A megmunkálás azzal kezdődik, hogy hasítással, vagy fürészeléssel a kőnek nagyjából bizonyos alakot adnak. A gyémántot hasítással alakítják. Az áttetsző szines és kemény D.-t nem lehet hasítani. Ezeket fürészeléssel és gyémántpor segítségével alakítják. Hogy a D. a megmunkálással milyen alakot nyerjenek azt első sorban az ásvány természetes állapotban való alakja, nagysága és fénytörő képessége, továbbá szinének mély, derült v. homályos hangulata szabja meg. Igy a gyémántot oktaeder alakra hasítják, mert természetes kristályalakja is oktaeder. A gyémántnál, rubinnál stb. fölötte fontos az is, hogy minél kevesebbet veszítsen nagyságából, vagyis, hogy a megmunkálás után is minél sulyosabb, tehát értékesebb maradjon. Ebből magyarázható, hogy a legértékesebb kövek alakja egyszersmind legegyszerübb is. A hasítást és a fürészelést a köszörülés és a csiszolás követi. A gyémántot gyémánttal köszörülik és olajos gyémántporral csiszolják. A többi D. közül a keményeket vasból, sárga vagy vörös rézból készített korongokon gyémántporral, a puhább köveket ón, ólom vagy fakorongokon smirgellel köszörülik. A csiszolásra nedves tripelt, caput mortuumot ónhamut stb. használnak.
A régebbi időben nem ismerték a drágakőnek ilyetén sokszerü megmunkálással való változatos alakítását és becses sajátságainak fokozását. Csak lassankint vált ismeretessé, hogy mesterségesen előállított lapokkal mennyire lehet emelni a kő hatását. A D.-nek ily értelemben való megmunkálása nem régi s azt tartják, hogy 1456. Berquen Lajos találta volna föl. Azóta a D. mineralogiai ismerete alapján és a kristályok belső állományának szemmel tartása mellett a megmunkálás nagy haladást tett. A gyémántot legnehezebb megmunkálni. Először tudni kell, hogy milyen fekvésüek a kristály táblái. Miután ezt megállapítottuk, a kristályt egy más gyémánttal rárajzolt alak szerint vésővel és kalapácscsal hasítjuk. A köszörülés, mely ezután következik, a legnehezebb, a legtöbb gondot és fáradságot igénylő, de egyszersmind legháladatosabb része a megmunkálásnak, amennyiben a drágakő hatását a fölszinén köszörüléssel előállított lapok szinte végtelenül fokozzák. Igy p. 16 lappal biró (fasette) oly kicsi rózsákat köszörülnek a gyémántból, hogy 2000 darab nyom egy karátot. A gyémántot a köszörüléssel együtt csiszoljuk is, a többi drágakövet ellenben a köszörülés után külön kell csiszolni. Olyan fényü kövekre, amilyen p. az opál, nem köszörülnek lapokat, hanem meg nem tört domboru fölszinüekre köszörülik (en cabochon).
A köszörült D.- en két részt: a fölső részt, a koronát (pavillon) és az alsót (culasse) különböztetjük meg. E két részt egymástól a legnagyobb átmérőben fekvő sik választja el. E sik külső körülete jelöli a foglalat helyét. A D.-eknek köszörüléssel előállított főbb formái ezek: 1. A brillant (l. o.); 2. A rózsa, mely kerek vagy ellipszis alaku gulában emelkedik s lapjai rendesen háromszögüek; 3. A tábla, melynek alsó és fölső része lapos, oldallapjai nem számosak és alacsonyak; 4. az indiai alak, mely lényegileg megegyezik a brillanttal, azzal a különbséggel, hogy kevesebb lapja van, tehát egyszerübb; 5. a fokozatos alak, melyen a lapok mintegy lépcsőket alkotnak. Ezeken kivül van még számos összetett alak, melyet a drágakő természete szerint szokás megválogatni. Az eljárásnak, melylyel a D.-ket a diszítendő dtárgyakra alkalmazzuk, foglalás a neve. Általán kétféle foglalást különböztetünk, meg: a tokba és a keretbe (a jour) foglalást. A tokba foglalás abból áll, hogy aranylemezből a kő nagyságához mért tokot készitünk és annak nyilásába helyezzük a követ. A toknak egyenesen, vagy fürészesen vágott pereméjét a kőre ráhajtogatjuk, vagy a peremre forrasztott aranygyöngyökkel erősítjük meg a követ a tokban. Azután a tokot odaforrasztjuk, vagy csavarral odaerősítjük s tárgyhoz. A foglalás e módjának az a nagy előnye van, hogy a kövek belsejében előforduló és köszörüléssel el nem távolítható hibáit enyhíti. A tokos foglalás lehetővé teszi többek közt, hogy a kő szinének és csillogásának hatását alátéttel, v. u. n. kettőzéssel fokozzuk. A keretes, vagy koronás foglalással a drágakövet a legnagyobb átmérőre eső sik szélein ugy erősítjük meg, hogy a kő alsó és felső része egészen szabadon marad. A fehér kövek, névszerint a gyémánt ilyetén foglalásához nem aranyat, hanem ezüstöt v. platinát használnak.
A régi időben, mint már fönt említettük, a D. megmunkálása egyszerü volt, s csupán arra szorítkozott, hogy természetes alakjában simították és fényesítették, továbbá gemmákat, és pedig domboru kámeákat, vagy homoru intagliokat faragtak belőlük és azokat fémbe foglalva ékszernek használták. Igy az egyiptomiak kalcedonból, vagy más közönségesebb kékes és zöldes szinü nem áttetsző kövekből domboru alaku bogarakat, u. n. skarabeusokat faragtak és azokat vagy gyürübe
foglalták, vagy zsinórra fűzve ékszerként hordozták. A görögök leginkább aranyékszert viseltek, azért náluk a D.-nak csekély volt a szerepe. A gyürü azonban náluk is divott. Polykrates ismeretes történetü gyürüje pecsétgyürü volt smaragdból, s valószinü, hogy homoruan volt vésve. A drágaköveket manap acél- és rézpálcákkal esztergapadon faragják, azaz kiköszörülik belőle a domboru vagy homoru alakokat. A régiek eljárása alig különbözött a maitól. Fönmaradt művek bizonyítják, hogy a görögök rendkivül ügyesek voltak a drágakövek ilyetén megmunkálásában; parányi alakos ábrázolásokat mesterien tudtak faragni és amellett a kidolgozás oly könnyed, hogy a nagy fáradságnak nyoma sem látszik. A kemény köveken a munkaközben ejtett hibákat nehéz kiigazítani, továbbá könnyen kicsorbulnak, azért a görögök leginkább karneolt, onyxot, szardonyxot, jaszpiszt, türkiszt használtak e célra. A homoru faragáshoz inkább az áttetsző, a domboruhoz a szines rétegü köveket választották. A görögök általán nem abból a szempontból tekinték és becsülék a drágaköveket, mint p. a mai ékszerészet, nem a kövek anyagát nézték és becsülték, hanem a megmunkálás müvészetét. Azonban a Kr. e. IV-ik sz. körül már nem csupán faragott köveket, hanem faragás nélküli köszörült és csiszolt D.-ket is használtak ékszerül, noha ritkábban. Az ilyen köszörült D.-nek meghagyták a természetes kristályalakját, mert változatos alakításuknak módját még nem ismerték. A rómaiak a görögöknél pazarabbul használták a drágaköveket gyürükre, nyakláncokra, csatokra, fülbevalókra és egyéb ékszerekre, azonkivül serlegek diszítésére, sőt edényeket is faragtak belőlük. A faragásban a görögöknek követői voltak. Egyaránt becsben tartották a faragott és a sima drágaköveket, azokból gyüjteményeket, u. n. daktiliothekákat raktak össze.
A népvándorlás ideje alatt Bizanc tartotta fönn a D. megmunkálásának hagyományát. A középkorban a zárdák üzték a D. faragását és csiszolását, amellett pedig a kezük ügyébe eső ókori köveket illesztettek a templomi tárgyakba. Theophilus XI. sz.-beli szerzetes Schedula cimü könyvében leirja a D. megmunkálásának módját. A renaissance művészet idejében, kivált Amerika fölfedezése után, még nagyobb mérvet öltött a drágakövekkel való fényüzés. Ezzel az idővel kezdődik a gyémánt uralkodó szerepe. Ugyanekkor a régi rómaiak példáját követve edényeket is készítettek kristályból, onyxból, jaszpiszből, achátból, lapis lazuliból, stb. A XVII. sz. elejétől fogva a D. még nagyobb tért hódítottak olyannyira, hogy az ékszereknek nem csupán diszéül szolgáltak, hanem az aranyt még mint foglalatot is háttérbe szorítva az ékszereknek fő alkotó elemeivé lettek. A drágakövek ilyetén megbecsülése legalább részben egyik jellemző vonása még a mai divatnak is. Gyakran nem a szép formákat előállítő művészet, hanem a D. csillogó szinei és a nagy érték uralkodnak.
