Disznóbojtorján
Disznóbojtorján (növ., cigánymogyoró, disznómogyoró, csimpaj (Diósz. Xanthium Diósc. L.), az ambrosiáceák génusza, de gyakran és nem egész helyesen a fészkesek közé is sorozzák. Mintegy 21 faja főképen Amerika melegebb vidékein v. forró pusztáin terem, az óvilági, elszórtan élő néhány faj valószinüleg őskori beköltözés. Egynyári, kopasz, keményszőrü vagy tövises dudvák, váltakozó, karéjos v. hasogatott levelekkel, zöldes szinü egylaki virágokkal. Himes virágai gömbökké egyesülnek, termő virága páronként egyesül, a hegye-levelekből alakuló s megkeményedő lepel növi körül, s mogyoróféle, kétmagu gyümölcscsé alakul. Ennek a felszinét horgas serték borítják, ugy hogy a D. gyümölcse akármibe könnyen beletapad és széthurcolódhatik. Minthogy pedig a mi D.-ink gyakran olyan elhagyott helyeken nőnek, a hol gyakran a cigányok tanyáznak, a cigányholmi a D. széthurcolásában bizonyosan jelentékenyen szerepelt is, innen, meg a gyümölcs értéktelenségétől ered a neve. A D. a szár fegyverzete szerint két csoportra szakad. Vannak t. i. fegyvertelen fajai (Xanthia anoplia Wallr.) és tövisekkel fegyverzett fajai (X. acanthoplia Wallr., Acanthoxanthium Dl.). Ezek az utóbbiak amerikaiak s ezeknek tagja a szomoru hirnévre vergődött szerbtövis (l. o.). A fegyvertelen fajok is hihetőleg mind amerikai titkos régi szökevények az óvilágban. Ezek közül legközönségesebb nálunk a X. strumarium L. (disznólapu, kemény, kis tövises vagy bojtorjános lapu, szamárlapu, koldustetü, deákmogyoró, gelyvafü). Szürkés-zöld szinü, durva szőrü, 3 dm., egész méter magas; levele szivalaku háromkaréju, fogas. Délibb alakja a X. priscorum v. X. antiquorum Wallr. Már az ókoriak festő növénye volt, most Európában a szélesség 58°-ig, mezőkön, gazos vagy elhagyott helyen, ugaron, utak mentén stb., hazánkban is bőven terem. Európa déli és közép tájain mindenesetre jóval gyakoribb, mint észak felé. Ázsiában, Amerikában és Afrikában is nő, de sok helyen kétségtelenül bizonyos, hogy régibb v. ujabbkori bevándorlott polgár. Különösen a lábas jószág a széthurcolója, mert a gyümölcse könnyen a legelő-állat (sertés, juh, kecske stb.) szőrébe tapad. De spanyol és magyar gyapjuval is messzire és sok felé eljutott. A görögök és rómaiak a füvével meg a gyökerével hajokat szőkére festették (χανϑιςειν). Valamennyi része csipős izü, kisajtolt nedvét sömöreg, skrofula stb. gyógyítására használták. Mint magyar népies orvosságot, a kiforralt levét olyan gyermeknek ajánlják, a ki a vizeletet álmában elbocsátja. A X. Italicum Morelli hasonló, de jóval nagyobb gyümölcsü. Amerikai vándornövény, Italicumnak akkor nevezték, midőn még az igazi hazája ismeretlen volt. Hazánkban Fiume és Buccari körül terjed. A X. Canadense Mill. (X. echinatum Murr., X. macrocarpum Dl.) hasonló, nagygyümölcsü, de a gyümölcs sertéi görbék, a csucsa pedig összekunkorodik. Európa déli részén terjed, szintén amerikai. Füvét mint a kokhinkhinai X. Indicumét Roxb., sárga festéknek használják; l. még Ambrosiaceoe és v. ö. Wallroth Monographischer Versuch über die Gewächsgattung Xanthium Diosc., a Beiträge zur Botanik I. 219-44 l., (1842).
