Boszorkány,
Boszorkány, nyelvünkben a legujabb eredmények szerint (Munkácsi, Nyelvtudományi Közlöny XX 467. s k ) legközelebről a votják busturgan («házi manó, kobold, mely álom idején megnyomkodja az embereket, annak pedig, akit szeret, összekuszálja a haját és szakállát») szóval rokon és alighanem csuvas-török eredetü szó. Tehát eredetileg a néphit azon démoni alakja, mely Lidérc és Szivmátra (l. o.) néven is szerepel, mint az álomban érzett fojtogató nyomás (B.-nyomás. Alpdrücken, cauchemar) okozója. Ez alapjelentéséből azonban tetemesen tágabb értelmüvé fejlődött s utóbb a legkülönbözőbb pogány vallások és a föléjök helyezkedett kereszténység démonologiájának keveredésében létrejött azon néphitbeli alakot jelentette és jelenti ma is, amely valamely természfölötti (eredetileg nem éppen okvetetlen rossz és ártó) hatalommal való szövetsége (később a keresztény tan szerint kizárólag az ördöggel való cimborasága) alapján mindenféle varázslásra, bűbájos mesterségre képes. Ily tág és határozatlanabb értelmében véve a B.-hit minden nép és kor mitologiájában kimutatható, de a varázslás általánosabb fogalma alá tartozván, célszerübben a Varázs szó alatt tárgyalható. Szorosabb és a keresztény dogmatikai rendszerbe iktatott értelme szerint B. az, aki az ördöggel szövetkezve gyakorolja kárhozatos varázsló mesterségét, s ezért a saját és mások lelki üdve érdekében vallási, majd utóbb az ennek támogatására siető világi fenyíték alá is vonandó. A népies (etnikus) alapu B.-hit ókori ismertebb alakjaitól kezdve le napjainkig s mindenütt a föld kerekségén ugyanazon főbb vonásokat mutatja, amelyek mind a varázslás alapjául szolgáló közös képzetével függnek össze. Ugyanez áll a B.-ok ártó hatása ellen való védekezés eszközeiről is, amennyiben azok nem kizárólag egyháziak, vagy legalább nem ilyenek is egyuttal. E vonások felötlő egyezését mutatják s másrészt a B.-hit számos elemére is élénk világot vetnek maguk azon szavak is, melyek, hogy csak az ismertebb európai nyelvek körében maradjunk, ezekben a B. fogalmát jelzik. Ilyenek a latin strix (később striga is), mely a mi boszorkány szavunk eredeti jelentésével rokon képzeten alapul, t. i. azon, hogy a B. valami éjjeli álom-zavaró vampir-féle démon amely az alvók vérét szívja, erejét elveszi. Ezzel érintkezik az incubus (incubo) a ez ennek párjául alkotott succuba, melyek az alvókkal fajtalankodó him- és nőnemü démonok s még később is nagy szerepet játszanak a középkori és az ujkor elején napirenden volt boszorkánypörökben. A B. általános ártó és «rontó» hatását fejezi ki a maleficus (malefica) és méregkeverő mesterségét a vele váltakozó venefica.
Határozottabb antik kritikus képzetre vallanak a lamiae és lemures kifejezések, melyek szintén a B. szinonimáivá lettek. A franc. sorlier, -ére a sorsvetés fogalmát, a spany. hechicera csak egész általánosságban a «megtevés», illetőleg az ártó hatás képzetét rejti magában. A homályos eredetü ném. Hexe szót némelyek a B.-ok s ezek ősei, a pogány papok és papnők erdei lakóhelyeire magyarázzak, s i. t. Mindezekből kitetszik, hogy a B.-hit összes elemei a legapróbb részletekig megvoltak már azon pogány hitrendszerekben, amelyek fölé a kereszténység dogmatikus rendszerével helyezkedett, s igy csak ennek keretébe kellett azokat illesztenie, amit a pogányság uralmával még egykoru régibb szentatyák utmutatása alapján tett meg akként, hogy a tanításába behatolt dualisztikus világfelfogás alapján minden rosszat, ami a világon van, az ördögnek mesterkedésére vezetett vissza. Igy a B.-ság sem lehetett természetesen egyéb az ördöggel való szövetség eredményénél s e cimboraság alapján gyakorolt varázslásnál. Megleljük ugyan e tan összes elemeit már a régebbi egyházi iróknál és zsinati határozatokban is, szervesebb egészszé foglalva azonban csak a XV. század folyamán lép elénk, a B.-ság s az ezzel csakhamar egy tekintet alá kerülő eretnekség ellen való egyházi hadjárat elméletében. A boszorkány-hit e rendszeresebb kiképződésére e főtényezőn, t. i. az egyház tanításán és ezen alapuló eljárásán kivül alighanem nagy hatása volt még egyéb okok mellett a cigányok, a varázslás és mindenféle bűbájos mesterség e hivatásszerü gyakorlói bevándorlásának és elterjedésének is, nemkülönben bizonyos, részben éppen a cigányok utján ismertebbé lett bódító szerek (pl. a Datura stramonium) élvezetének. Innen is eredhet, részben legalább, a boszorkány pörökben a vádlottak vallomásainak meglepő egybehangzása. E vallomások tartalma lényegében a következő: ha az ördög meglátogatta a B.-okat, mint diszes ifju, tollakal ékesítve, vagy valamely átváltozásban jelent meg, melyből azután kivetkőzött. Az ördöggel kötött szövetség alkalmával a. B.-nak le kellett istenről mondania s engedelmességet fogadott az ördögnek, ezután tanuk előtt megkeresztelték, nevet nyert s hátgerincén, gyakran rejtett helyeken is, jellel (stigma) látták el. A B.-oknak időnkint különös helyeken, különösen erdőkben tölgyek, hársfák stb. alatt, barlangokban, a vesztőhelyen s hegyeken (hazánkban főkép a budai Gellérthegyen, Szeged vidékén az Öthalom nevü dombon, stb.) összejövetelük volt az ördöggel, még pedig rendesen a Walpurg-éjjel, máj. 1. Ezen alkalommal, miután (többnyire ezen szavak mellett: ha jól kenek, jól megyek) bedörzsölték magukat a B.-kenőcscsel, vagy ittak a B.-italból, meztelen nyargaltak seprőn, gereblyén, guzsajon, főzőkanálon, szalmaszálon, piszkafán, fekete macskán, kecskén stb., mely célra többnyire a kéményt vették kiindulópontul. Gyakran valamely ördög is jött értük. A gyülekezeten (B szombat) minden B. ördögszeretőjével jelent meg, az előkelőbbek álcázva s beburkolva; a legfelsőbb ördög kecske alakjában emberi ábrázattal magas széken vagy kőasztalon ült a kör közepén; a hódalatot iránta térdelés s kezének és farának megcsókolása által fejezték ki s ha a B -ok egyike különösen megtetszett neki, ezt B.-királynővé nevezte ki. Mindenekelőtt lakmároztak, melynel só s kenyér nélkül ettek s a bort tehéncsülökből, v. lófőből itták. A lakoma után kezdődött a B.-tánc, melynél a táncoló párok hátat fordítottak egymásnak s a muzsikus, ki hegedü helyett lófejet, sip helyett fütyköst, vagy macskafarkat tartott kezében, fán ült. Az ünnepély azzal végződött, hogy a főördög hamuvá égette magát, melyet azután mint károk okozására alkalmas szert szétosztottak a B.-ok között. A visszamenetel a jövethez hasonlóan történt. Mindezen s egyéb adatok kierőszakolt, részben kinzással kicsikart vallomásokon nyugszanak ugyan, de leglényegesebb részükben oly csudálatosan egybehangzanak, hogy ama kor éppen nem vádolható merev ragaszkodással a B.-okban való hithez s nem kell csudálkoznunk, hogy az némely vidéken még ma is bő tápot nyer. Ezen egybehangzóság, amint már mondva volt, részben a XV . században divatba jött bóditó szerek élvezésére vezethető vissza. Másrészt azonban az által nyert pozitiv alakot, hogy ily B.-szombatoknak nevezett éjjeli tivornyákat pogány papok és papnők a középkor elején valóban rendeztek, tehát hagyományképen a későbbi korra is átszállhattak, míg a B.-hit később azáltal nyert nagyobb tápot, hogy sokan az állítólagos boszorkányság miatt elitéltek közül magukat a varázslás mesterségének birtokában levőknek mondották.
