Aquincum
Aquincum (l. a képmellékleteket) római város a Duna jobb partján, a mai Ó-Buda helyén.
Aquincum romjai
1. Utcarészlet a tornacsarnokkal.
2. A vásárpiac.
3. Az amfiteátrum.
4. Mithras temploma.
5. Nemesis szentélye.
6. A nagy fürdő.
7. Lakóház, jobbra tőle Mithras temploma.
A kérdés, mikor alapították a rómaiak, kétségtelen adatok hiányában máig sincs még eldöntve. Minden valószinüség szerint a római csapatok csak Trajanus uralkodása idejében szállották meg vidékét. Az irodalomban Kr. u. 130-160-ban említik először A. nevét. A legrégibb feliratok, melyeken A. olvasható, 161-ből valók. A hagyomány mit sem tud az őslakók ellenállásáról. Úgy kellett lenni, hogy már az első század folyamán a rómaiak szövetségesei voltak s mint ilyenek, már ekkor megismerték s többé-kevésbbé elsajátították a római műveltséget. A Bia táján talált eraviscus pénzek, melyek még e néptörzs függetlenségének idejéből valók, a köztársaságkori római denárok mintájára készültek. Az A. név nem latin szó; nem származhatott az aquae quinque szavak összevonásából, mint ezt régebben hitték, hivatkozva a budai vidéknek forrásokban való gazdagságára. Ma az A. név kelta eredete többé nem lehet kétség tárgya. A rómaiak, mint számos más esetben, ez alkalommal is megtartották annak a telepnek barbár nevét, melynek szomszédságában megtelepedtek, máskülönben tiszta latin névvel ruházták volna fel városukat. A legújabb kutatások minden kétségen kivül bebizonyították, hogy a telep az eraviscus néptörzsé volt, ugyanazé, amelytől a biai pénzek valók. Egyebek közt a Gellérthegy déli lejtőjén egy a III. századból való feliratos oltárkő került napfényre, mely a civitas eraviscorum-ról megemlékezik.
A civitas a kelta népek ama szervezetét jelenti, mely szerint ugyanegy néptörzs községei egy központhoz tartoztak. E szerint az az őstelep, melyet a rómalak itt találtak, minden valószinüség szerint nem annyira város volt, mint inkább oly megerősített vár, hol a hozzátartozók a római megszállás előtt veszedelem idején menekvést kerestek. Később az eraviscusok más építészeti emlékeivel együtt természetesen az is elpusztult s azért bajos volna pontosan megjelölni a helyet, ahol állott. Semmi esetre sem lehetett igen messze a római megtelepedés helyétől. Az a körülmény, hogy az eraviscus néptörzsnek székhelyét itt találták a rómaiak, magában véve elég fontos tényező lehetett, hogy szomszédságában megtelepedjenek. A. a maga fontosságát még sem köszönhette ennek a körülménynek. A természeti viszonyok voltak azok, melyek Aquincumot elsőrangu hadászati helylyé emelték. A Duna kanyarodásától nem messze feküdt s igy a legalkalmasabb pontnak kinálkozott, ahonnan a római birodalom dunai vonalát a Duna és Tisza között tanyázó szarmata és jazyg néptörzsek támadásai ellen megvédhették. Ezért a megszálló csapatok első dolga volt, hogy megerősített táborhelyet (castrum) építsenek. Melyik legió készítette azt, bajos volna megmondani. A II. segédlegió valószinüleg csak Hadrianus alatt került ide. Már pedig vannak ,nyomok, melyek azt bizonyítják, hogy előtte már mások is megfordultak Aquincumban. Csak a táborban eszközlendő ásatásoktól várhatunk e részben bővebb felvilágosítást. Eddig úgyszólván csak körvonalait ismerjük. Ó-Budától északra, a vörösvári völgy előtt elterülő sikságon akadtak nyomaira. Miként a mellékleten közölt térrajz .mutatja, nem éppen szabályos négyszöget képezett. Három oldala iránt nem lehet kétség, keleti oldalát valószinüleg a vizvezeték pillérsora jelölte. Az előbbieket nem éppen gondosan készült falazat alkotta, a délnyugati sarkot bástyatorony védte. Térfogatra egyike a nagyobb táborhelyeknek, mintegy 12 ha., melyen belül az 5000-6000 emberből álló legió nagy része kényelmesen elférhetett. A segédcsapatok szétszórvá a, környékbeli kisebb táborhelyeken állomásoztak.
Az első római telepesek a katonasággal jött markotányosok, kereskedők voltak. Lakóhelyeik a tábor szomszédságában emelték. Egyelőre beérték bódékkal, melyektől ezen telep a canaboe nevet kapta. Minél tovább maradt valamely legió ugyanazon a helyen, atelep is mindinkább fejlődött. A fabódék helyét idővel kőépületek foglalták el. A II. segédlegió a római uralom végéig megmaradt Aquincumban. Elég hosszu ideig tartózkodott tehát itt; hogy a kanabák tekintélyes városrészszé fejlődhessenek. Aquincumban ennek a fejlődésnek különösen kedvezhettek a körülmények. Nem csak a kanabák városrészének kellett gyorsan nagyobbodnia, hanem az a befolyás is rohamosan nőtt, melyet ennek lakói a szomszédos telep őslakóira gyakoroltak. Már Hadrianus elérkezettnek látta az időt, hogy Aquincumot a római városok módjára szervezett municipiummá tegye, tehát alig 30-40 év mulva a megszállás után. Ez időpontig úgy áz őstelepnek, mint a kanabáknak külön előljárói voltak. A municipiumi jog adományozása csak úgy érthető, ha fölteszszük, hogy a őstelepesek megkapva a római polgárjogot, a jövevény rómaiakkal egyenlővé lettek, a két telep pedig egyesült s ugyanazon képviselőtestület és tisztviselők igazgatása alá került. A. topografiájára nézve fölötte jellemző, hogy a város, amenynyire a nyomok után itélhetünk, nem képezett összefüggő egészet. A tábor környékén emelkedő épületcsoportot temetők választják el a mai Ó-Buda alatt fekvő, sokkal tekintélyesebb épületcsoporttól. Az előbbi a kanabák helyét foglalja el, ez iránt nem lehet kétség. Vajjon az alsó az őstelep helyén emelkedett-e, kérdéses. Tény, hogy az épületmaradványok e helyütt sokkal szolidabbak, a város polgári elemének tehát itt kellett lakni. A város fejlődésében a második nevezetes lépést Septimius Severus uralkodása jelzi. Ekkor kapta meg a colonia rangot s neve azontul Colonia Septimia Aquincum. A város jogi helyzetén ez a kitüntetés valószinüleg semmit sem változtatott, mégis bizonyítja, hogy annyira fejlődött volt már ekkor, hogy arra a legfelsőbb rangra, melyre provinciális város egyáltalán emelhető volt, érdemesnek találták.
Különben A. külső történetére vonatkozólag ismereteink elég gyérek. Legbővebb:forrásul e részben a feliratos kőemlékek szolgálhatnak. Az irók leginkább csak úgy emlékeznek meg róla, mint a II. segédlegió székhelyéről. Amennyiben nagyobbszerü események tanuja lehetett, az szorosan összefügg Pannonia történetével. Annyi bizonyos, hogy a barbárok ismételten reátörtek, a szenvedett kárt mindazonáltal hamar kiheverte. Körülbelül 300-400 éves történetének legfényesebb napja alighanem az volt, midőn II. Valentinianust benne császárrá kiáltották ki. E nap azonban egyúttal hanyatlásának előhirnöke volt. Hogy Italia a népvándorlás hullámai ellen megmentessék, a helyőrség kénytelen volt odahagyni állomását. S mert nem völt, ki továbbra a város polgárságát védje, az is lassanként elköltözött. Nyomába előbb a hunnok, majd az avarok lépnek. A cél azonban, mely ezeket útjokban vezette, a harci dicsőség s nem egy békés állam szervezése volt. A mi értékesebbet még találnak, magokkal viszik; de a jórészt lakatlan és omladózó várost nem dúlják tovább. Valószinü azért, hogy a magyarok, kik utoljára jönnek; még tekintélyes magasságban találják az épületek falait. Csak midőn a XI. században üj telep kezd épülni szomszédságában s részben rajta, pusztul rohamosabban. Az új lakhelyekhez az építő anyagot lehetőleg a közelből, a még fennálló épületmaradványokból igyekeztek beszerezni Ó-Buda lakosai. Magának a városnak története azonban vajmi kevéssé érdekelhette. Még a neve is kiveszett az utódok emlékezetéből. A Kun László idejében élt Kézai Simon Sicambriának nevezi. Thuróczy, ki Mátyás király idejében irogatott, e név eredetét is megfejti. Szerinte Sicambria Priamus egyik fiánák, Frankónak alapítása, ki azt a szomszédos Sycan hegyről nevezte el. E feltevés valószínütlensége sokkal szembeszökőbb volt, semhogy azt . Mátyás kora elhihette volna. Az ókori ismereteknek egy új forrása, a feliratoké, már ekkor megnyilt a kutatók szemei előtt. Bonfinius elveti azt a felfogást, hogy A. trójai eredetü s megáliapítja a helyes római származását, de a Sicambria nevet megtartja, hanem bizonyságkép már feliratra hivatkozik, mely szerint azt a germán sicamberek legiója alapította. Aki e nézet tévességét minden kétségen felül megcáfolta, a mult század vége felé élt Schönvisner volt. Az ő érdeme, hogy feliratok alapján megállapította a római város egykori valódi nevét, egyúttal pedig kimutatta, hogy Bonfinius állítólagos felirata nem más, mint koholmány. Ugyancsak Schönvisner volt az, aki A. egyik épületét, legalább részben rendszeres ásatás útján napfényre hozta. Ez a flóriántéri hypocaustum. Utána mindig voltak egyesek, kik szivesen foglalkoztak A. kérdésével. De ezek jórészt műkedvelők voltak. E század elején kisebb kutatások is történtek. Fontosabb az az ásatás, melyet a hatvanas években a bécsi műemlékek bizottsága a gyárszigeten eszközölt. Ez alkalommal két fürdő részletei tűntek elő. Különös érdemeket szerzett magának A. régiségei körül Rómer Flóris s társa Zsigmondy Gusztáv, ki minden római nyomot lelkiismeretesen felvett. Nagyobb szabásu kutatásokra azonban nem volt módja: A szentendrei országút mentén elvonuló vizvezetéki pilléreket ez alatt tovább és tovább rongálták az ó-budaiak. Havas Sándor ny. államtitkár erélyes felszólalásának köszönhető, hogy nemcsak vége lett e vandalizmusnak, hanem indítványára a kormány rendszeres ásatások megkezdésére a szükséges költségeket is engedélyezte. Ugyancsak az ő fáradhatatlansága vivta ki, hogy utóbb Budapest fővárosa is a tulajdonát képező Papföldön a kutatásokra módot nyujtott. 1882 óta kizárólag a főváros gondoskodik a költségek fedezéséről, ami pedig az ásatások adminisztrativ és tudományos részét illeti, az iránt egy fővárosi régészeti szakbizottság intézkedik, melynek elnöke ma is Havas Sándor. Az első emlék, mely a rajta évszázadok óta nyugvó földréteg alól napfényre került, az amfiteátrum volt. 1879 őszén kezdte meg s 1882-ben fejezte be Torma Károly ny. egyetemi tanár annak felásatását. 1881-ben indultak meg a fővárosi kutatások. Az első évben Hampel József, a muzeumi régiségosztály őre vezette azokat s a nagy fürdőt a szentendrei országút szomszédságában majdnem egészen feltárta. A következő évtől 1887-ig Torma Károly vezetése alatt folytak az ásatások. Ez évekre esik a Papföldön fekvő épületek legnagyobb részének feltakarása. 1888 óta dr. Kuzsinszky Bálint vezeti a folytatólagos kutatásokat. 1889-ben ideiglenesen berendeztek a helyszinén egy muzeumot, mely kizárólag az aquincumi leleteket foglalja magában. Ez idő szerint e muzeum számára külön épület készül.
Aquincum.
){kind=small}
A mellékleten közölt rajz áttekintést nyujt mindazokról az épületmaradványokról, melyek a legújabb kutatásoknak köszönhetők. Vajmi csekély részét képezik azonban ezek az egykori városnak. Szó volt hogy a város jelentékenyebb része a mai Ó-Buda házsorai alatt terül el. E helyütt rendszeres kutatásokról természetesen szó sem lehet. A véletlennek tulajdonítható egyes leletek mégis lehetővé teszik, hogy a város kiterjedését e részen is legalább megközelítőleg megjelöljük. Határa ott volt, hol a sírok kezdődnek. Tudvalevőleg a római legszivesebben a városból kivezető utak mentén temette el halottait. Dél felé a város az Ó-Budát Újlaktól elválasztó utcáig nyúlt, nyugat felé mintegy a hegyek aljáig, kelet felé azonban sokkal szélesebb volt, mint a mai város. A hajógyár szigete római időben a szárazfölddel összefüggő egészet képezett. A déli csoport északi határa ott lehetett, ahol ma Ó-Buda végződik. Azontúl temető terült el egészen a filatori árokig. Itt kezdődött a kanaba városrész, melynek északi határát a puskaporos malmi forrás levezető árka jelzi. A. lakosságának számát Salamon Ferenc 60,000-re becsüli. A. építészetéről a Papföldön előkerült romok elég tiszta képet nyujtanak. Az épületeknek egész sora került e helyütt napfényre. Az amfiteátrumról a maga helyén lesz szó. Hasonlókép a mithraeumról, a két fürdőről, a vásárpiacról (l. Macellum), a palaestráról s a lakóházakról, melyek a kanabák helyén emelkedtek. Bár e városrész aláréndelt jelentőséggel birt, a mai nagy városok mintájára épült, épület épület mellé sorakozik. Tág udvarokról, kertekről szó sincs. Az utcák iránya a tábor fekvéséhez alkalmazkodik. A térrajzon 4 és 8 számokkal jelölt utcák a tábor két főútjának folytatásaként tekinthetők, melyek azt kelet-nyugati irányban átszelték. A többi utcák az előbbieknél sokkal keskenyebbek, ezekkel derékszöget alkotnak. Valamennyíen kövezve voltak. Nagy poligon mészkő lapok fedték. A szélesebb utcák mindkét oldalát, a keskenyebbeknek csak egyik oldalát csatornák szegélyzik, melyeken az utca vize lefolyást talált. A gyalogjárók egy szintben feküdtek a kocsiúttal. Az 2 utcán kerékvetők sora védte meg a gyalogjárókat a kocsik járásától, Másutt, mint a 6 számmal jelölt utca két oldalán oszlopos csarnokok emelkedtek. Különben az utcákra nyiló épületek homlokzata kevés változatosságot mutatott. A lakóházaknak nem volt utcárá nyiló ablaksora. A sima falakat csak. a kapubejárat törte meg. A napfényre került romok legjobb esetben 2-3 méter magasságig nyúlnak. A hosszas pusztulás eredménye ez. Első tekintetre kevés változatosságot mutatnak. A rómaiak vidékünkön úgyszólván kizárólag termés-mészkőből épitkeztek, melyet a szomszédos kőbányákban törtek. A téglát, bármily kitünő volt, kevésbbé vették igénybe. Oly szilárdan építettek azonban, hogy az idők mostohasága még ma sem, mikor szabadon állanak, vehet igen erőt rajtuk. Belső kiállítás dolgában azért a legigénytelenebb épület is sokkal több csint és izlést árult el, mint ahogy képzelnők. A falak vakolva voltak s többé-kevésbbé gondosan készült falfestmények fedték. Egészben véve e romok azt a benyomást teszik reánk, hogy ha szegény nép lakta is, szilárd épületeket emelt s mindent elkövetett, hogy alkalmas és kényelmes tartózkodási helyet teremtsen magának.
