Amalgám
Amalgám (foncsor, higanyzat). A legtöbb fém a kénesővel való belső érintkezéskor egynemü ele- gyet képez; e fémelegyeket - a higany ötvényeit - amalgámoknak nevezik. A kéneső a vassal és a platinával közetlenül nem képez amalgámot, mig a többi közönséges fémmel igen, némely fémmel pedig könnyen már közönséges hőmérséken; a melegítés az A. képződését elősegíti. Nátriumot mozsárban kénesővel leöntve és a mozsár törőjével a natriumot nyomkodva, rendkivül heves amalgamoló- dás áll be. Hasonlóan viselkednek a többi alkalifémek is. Könnyen amalgámolódnak továbbá az arany, az ezüst, az ólom, az ón és a cink. A nátrium A.-ot a kémiában gyakran erős redukáló sajátságainál fogva használják. A friss kadmium-A. lágy, de idővel megkeményedik; az odvas fogak kitömésére használják, hasonlóan a réz-amalgámot is (fogplomb). Különösen fontos az ón A.-ja, a mely- lyel a tükrök hátsó felületét vonják be.
Az A. mint ásvány is ismeretes, és pedig az ezüstamalgám, szabályos rendszerbeli kristályok- ban, rendesen rombdodekaéderben vagy ennek kombinációiban. Izomorf keveréke változó meny- nyisége a kénesőnek és az ezüstnek. Ezüstfe- hér, kissé rideg; fajsúlya 13 7-14 1. Cinnóberrel együtt kristályokban (lemezkékben vagy hintve), hazánkban a szepes-gömöri érchegységben Szlanán és Bócán (Árvam.); Spanyolországban (Almaden), a Rajna vidékén (Morsfeld, Moschellands- berg), és Chileben (Chanarcillo) fordult elő. Igen ritka. Az ezüstamalgámnál még ritkább az aranyamalgám, melyet Kolumbiából, Kaliforniából és Viktóriából (Ausztrália) ismernek. A természetes ezüstamalgámot Ferber már 1776-ban ismerte. Az amalgámot mint ötvényt már az ó-korban említik. Plinius az arany amalgamációjáról szól, Geber az ezüstéről. Legelőször Mexikóban használták 1557ben az amalgámozást az ezüst kohászatára; Európában legelőször nálunk Selmecbányán 1780-ban és 1785-ben próbálkozott vele v. Born bányatanácsos.
