Agyagedények,
Agyagedények, agyagipar. Uj stádiumba lépett az emberi nem művelődése, mikor az ember az ujabb kőkorban, melyet neolít-kornak szoktak elnevezni, azt tapasztalta, hogy az agyag, ha megázik, a legkülönbözőbb formákba idomítható, s hogy az, ha a napnál, később a tűznél megszárítják, kiégetik, nem bocsátja többé a vízet keresztül. Ekkor tanulták rőzséből font kunyhóikat agyaggal betapasztani és edényeket készíteni. Ez által lehetségessé lett a főzés, melyet az őskori (paleolít) kőkorban nem ismertek. Még a barlanglakók idejében sem tudtak az edényekről semmit. De még sokkal későbbi időkben is a Csendestenger szigetlakói, kik a civilizációnak már oly fokát érték el, hogy voltak kőemlékeik, királyságuk, arisztokráciájuk, nem birtak még . agyagedényekkel. Cook kapitány a mult század közepén beszéli, miként bámultak a benszülöttek, midőn látták, hogy a víz az edényekben a tűznél felforr, mert ők csak a sütést ismerték, nem a főzést. A neolítkorban az edényeket korong nélkül puszta kézzel készítették, faluk vastag, kezdetben az ujjaknak v. valamely zsinornak benyomásával díszítették, később mesterséges díszítéseket karcoltak az edényekbe, melyeket gondosabban kisimítottak, szénnel befeketítettek, s a bevésett díszítésekbe krétát nyomtak be. Még a bronzkorban sem ismerték a gerencsérkorongot, ezt csak a vaskorban találták fel. A görög irók ezt a találmányt Dibutades korinti gelencsérnek tulajdonítják, már Homér is említi az Iliasz VI. énekében a gelencsérkorongot, sőt Schliemann már a tyrinsi királyi palotában is talált festett díszedény-cserepeket, melyek a XIII. századból származnak Kr. e.
Az agyagipar főleg Grörögországban virágzott a V II. századtól a római időkig, kezdetben fekete alakokkal vörös mezőben, melyek többnyire mitologiai jeleneteket ábrázolnak. A rajznak részletei be vannak karcolva, s néha fehér és sötétvörös festékkel díszítve. Ezeken látszik még az ó (archaikus) idők merevsége, de a legszebbeket hol a gelencsér, hol a rajzoló, hol mind a kettő nevével is megjelölte s oda irta az istenek és héroszok neveit, kiket ábrázolni akart. Az ötödik század óta az alakok a díszedényeken vörösek fekete mezőben, a körrajzok nemesebbek, a díszedények alakja gyakran rendkivül szép, de Nagy Sándor utódainak idejében különösen Dél-Olaszországban túlterhelt. A görögországi agyagipar kivitelre is készítette a díszedényeket, ezer meg ezer görög festett vázát találtak az etruszk sirokban Közép-Olaszországban, a délolasz és sziciliai gyarmatokban és a Krimiában. Az Alpeseken túl Francias Németországba csak elvétve került festett görög díszedény, magyarországi sirokban soha sem fordult elő. Kelta sírhalmokban Bella tanár a soproni várishegyen néhány kelta festett díszedényt ásott ki, melyek hasonló technikával készültek, mint a görög vázák, de az itteniek csak a legkezdetlegesebb rajzzal diszesítvék.
A rómaiaknál is gyárilag üzték az agyagipart. A hová a római hatalom kiterjedett, mindenütt találnak római mécseseket, melyek fenekén gyakran látható a gyáros neve; különösen el vannak terjedve a Felix, Fortis, Crescens, Atimeti bélyegek, melyek az egész római világban előfordulnak. A légiók is megbélyezték a téglákat, melyeket a castrumok építéséhez használtak ezek azért is érdekesek, mert kimutatják a légiók elhelyezését. A császárság idejében divatban voltak az arezzoi edények, melyeket a jobb móduak úgy használtak, mint az ujkor a porcellánt; a régi irók is említik a «vasa aretinák»-at. Terra sigillátának nevezi őket sok régész; veresek, domboru díszítésekkel és alakokkal; többnyire vadászjelenetek v. cirkuszviadal van rajtuk ábrázolva, ritkán mitológiai alakok. Glazirozott csuprokat is találnak a római provinciákban, például nálunk is, gyakrabban, mint Olaszországban. A rómaiak az építészetben is igénybe vették az agyagipart, Aquincumban (Ó-Buda) és Bregetióban (Ó-Szőny) sokszor találtak már díszes szobapárkányzatot, minő a nemzeti muzeumban is látható. Az agyag egyébiránt az ősidőktől fogva mindig kedvelt anyaga volt a szobrászoknak, kik gyakran kiégették agyag szobormintáikat, mert a terra-cotta alakokat csak ugy becsülik, mint akár a nemesebb anyagból készült szobrokat, sőt azt tartják, hogy a művész egyénisége nagyobb eredetiséggel nyilatkozik a könnyen kezelhető agyagban, mint akár a márványban, akár a bronzban. Híresek e tekintetben a tanagrai és myrinai görög terracotta szobrocskák.
