LESZÁRMAZÁS – HÁZASSÁG
86LESZÁRMAZÁS – HÁZASSÁG
Az egyén rendi státusa szempontjából, de az egyén mobilitási esélyei szempontjából is az lesz tehát döntő, hogy melyik közjogilag minősített közösségbe született. Természetesen a születés sem történhet meg társadalmasító szertartások nélkül. A jövendő szülők egybekelését, házasságát, de magát a nemzést is rítusok kíséretében ellenőrzi a közösség világi és egyházi minőségében is, falun és a kastélyban is.
Mivel a rendi állás közjogi kérdés volt, a leszármazás szabályozása szintén a közjog feladata lett volna, ha nem tartozott volna hagyományosan, a rendi pluralizmus munkamegosztásában az egyházi, egyházi jogi hatáskörök sugarába.
Meg kell jegyezni, hogy a leszármazás, egyes szubkultúrákat leszámítva, soha sem jelenik meg önálló tényezőként, hanem úgy, hogy valamely jogok „háramlását” szabályozza, legyenek azok a tulajdonjog vagy az egyén státusát minősítő címek, rangok öröklési rendje, a közösséghez tartozás fejében élvezett politikai jogok és kötelességek, a felekezeti hovatartozás vagy a leszármazás alapintézménye, a törvényes házasság feltételeinek megfelelő rokonsági fok megállapításának regulái. (Ezekre annak helyén még ki kell térnünk.) Közülük a modern korban a tulajdonjog került előtérbe, ami a leszármazási elv érvényesülésének fő területét a polgári forradalom után a magánjog területére „süllyeszti” le.
A nagyszerkezet belső működési elveit szimbolikusan kifejező intézmények a köztörténeti és közjogi értékű mozzanatoktól látszólag távol eső hétköznapi szabályokban élnek tovább, s többnyire öntudatlanul érvényesülve kötik meg az egyén társadalmi mozgását.
A leszármazás a házasságban válik a nemzedéki folyamatosságot biztosító intézményes gyakorlattá. A rítusokkal szentesített, közösségileg ellenőrzött nemzések során létrejött vérségi láncolatok a keresztény és az európai zsidó törvények szerint monogám házasságokból erednek. Ez nem jelenti azt, hogy itt örök formákról lenne szó. A társadalmi státus örökletességének kialakulásával – a tulajdonképpeni rendiség stabilizálódásával – „demokratizálódik” a leszármazás nyilvántartása, s alakul ki, mindig egyházi kezelésben, a tridenti zsinatig az újkori házasság formája – helyesebben formái –, hiszen itt már, ha csupán a nyugatiakat vesszük figyelembe, a keresztény házasság is legalább kétféle: római katolikus és protestáns volt. Kövy professzor megfogalmazásában: „A’ házasság dolgába nagy különbség van a’ Catholicusok és az Evangelicusok között. A’ Catholicus ember ez vagy amaz Személlyel jövendőbeli házasságra lett le-kötelezését tartozik meg-állani világ szerént-is, de az Evangelicus ember, míg a’ Pap meg nem esketi, tellyességgel nem tartozik világ szerént, hanem tsak lelki esméretébe, és az Istenre nézve” (Kövy S. 1798: 20).
A kereszténység fölvétele után az Árpád-korban elkezdődik a kánonjogi elvek világi törvényesítése. A 18. századig „élő világi házassági jog” mégsem létezett (Bónis Gy. 1936: 5). A házassági jog, amely a házasságon keresztül a leszármazás, s az egész rendszer szabályozója, a struktúrában tovább élő rendi pluralizmus tüntető kifejeződése volt, és természetesen a polgári korba is áthúzódó rendi, illetve rendies küzdelmek tárgya lett.
A leszármazási rendszer tényleges szigorodásához vezetett a szexuális viselkedésnek és házasságnak a kora újkorban Közép-Európában, s valószínűleg nálunk is 87elindult, de egységesen soha le nem zajlott változása. A Jagelló-korban külön is kitérnek a paraszti szabadosság büntetésére (1514: XLVII. tc.). A törvény puszta megjelenése is utal az európai irányzat egykorú magyarországi érvényesülésére, de a külön paraszti viszonyokat érintő szabály arra is, hogy a műveltség rendi tömbök szerinti, udvari és népi változatokra való szétválása a társadalomszervezeti műveltségre is kiterjedt. A legalábbis ezeken a területeken szinkron fejlődésben az ország három részre szakadása különböző utakat nyitott meg. A tridenti házassági normák – köztük a rokonság meghatározása – részben a protestantizmus térhódítása, részben a török hódoltság miatt csak a felszabadulás után vertek gyökeret az ország keleti felében.
A leszármazás Európa-szerte azonos elvei ellenére gyakorlati érvényesülésében mindmáig megmaradtak a nyugat- és közép-európai, valamint a magyar királyság határával egybeeső választóvonalon túli kelet-európai házassági típusok közti különbségek (Hajnal, J. 1965). Az újkori nyugati típusnál szorosabban összefügg a leszármazás és a társadalmi státus rituális házassággal megszentelt átörökítése. A házasság általában eleve egy megürült birtok, hivatali állás, műhely, háztartásfői pozíció örökösének privilégiuma volt (Dülmen, R. 1988: 69). Magasabb volt az átlagos házasodási életkor és a nem házas népesség aránya. Az utóbbi például az osztrák alpesi tartományokban – Karintia, Stájerország – a múlt század második felében is megközelítette a népesség 50%-át. Nem éltek házas gyermekek a szülői háztartásban, a leszármazás nem jogosított föl a reálörökösödésre – nem is szólva a leányok örökösödéséről. A leszármazás másfajta érvényesülése más feltételeket teremtett az individualizációnak és másfajta szerkezetét alakította ki a helyi közösségeknek, mint Magyarországon.
A különbségek kiegyenlítődésére lehet következtetni a szankciók 18. század végétől való enyhüléséből, míg az új polgári büntető törvénykönyv (1878: V. tc., majd az 1894-ben hozott XXXI. (polgári) házassági jogról szóló törvény) körültekintően és a kánonjogi elvekkel összhangban tiltja és bünteti a szexuális devianciát: a házasságon kívüli nemi erőszakot (1878: V. tc. 232–239. §); ami bizonyos feltételek teljesítése mellett, például házassággal, utólag törvényesíthető volt (240. §). Üldözte az egynemű (férfiak közti) kapcsolatot (241. §); a rokonok közti kapcsolatot és természetesen a rokonházasságot (1878: V. tc. 243–244. §; 1894: XXXI. tc. 11. §), a kettős házasságot (1878: V. tc. XV. fejezet). A házasságtörést csupán 3 hónapi fegyházzal büntette (246. §). A polgári házasság lehetőségénél is nagyobb elvi jelentőségű volt a polgári válás, a kánoni jog szerint életre szóló érvényes házasság bírói úton való felbontási lehetőségének bevezetése (1894: XXXI. tc. 73. §).
