HÁZIIPAROSOK – PARASZT KERESKEDŐK
HÁZIIPAROSOK – PARASZT KERESKEDŐK
A több napi járóföldnyire lévő vásárokat látogatók közül hovatovább kiválogatódtak olyan egyének, akik nem az ismeretlentől szorongva, s nemcsak kivételes alkalommal merészkedtek a mindennapos tapasztalatokkal otthonossá lényegített „kistáj” határain túlra. Minden közösségben voltak kisebb-nagyobb számban olyanok, akik hasznot ígérő rendszeres vállalkozásként élték meg az utazást és a vásári adásvételt. Kialakultak tehát a termékek közvetítésében, a táji munkamegosztásból adódó feladatok lebonyolításában elsődlegesen érdekelt foglalkozási csoportok. Majdnem kizárólag férfiak voltak ezek az áruval messzire szekerező parasztok. A 18. századi–19. század eleji források azonban arra is következtetni engednek, hogy különösen ha az asszonyi tevékenységi körbe tartozó termék (tej, tojás, zöldségféle, gyümölcs, baromfi) volt az áru, a férfi szekerest egy-egy kofálkodó, s például Túrkevéről Pestre, sőt Veszprémbe vagy Pápára is eljutó özvegyasszony fogadta fel. Úgy tűnik tehát: nem volt teljességgel lehetetlen, legalábbis a szoros családi köteléken kívül élő asszonyok számára, önállóan kereskedésre specializálódni. Azzal azonban számolnia kellett az idegen városban egyedül, bár fogadott szekerese társaságában megjelenő kereskedő asszonynak – annak például, aki 1803-ban Losoncról érkezvén Túrkevén cserépedényt árult –, hogy a legcsekélyebb alap nélkül is feslett erkölcsét felemlegető vádak ellen kell védekeznie (Szilágyi Miklós 1993a: 210–212, 215).
Ha összefoglalóan paraszt kereskedőknek nevezzük a fentieket, mentalitásukat többé-kevésbé kifejezi ez a besorolás, foglalkozásjelölésre azonban nem használható. Az ismeretlen tájon utazás és ismeretlen emberekkel lebonyolított adásvétel kockázatának vállalása, mely alapvetően meghatározta ezeknek a kereskedőknek a mentalitását, rendszerint nem jelentette a paraszti létformával való szakítást, tehát nem járt foglalkozásváltással. A parasztos életvitel egyértelműen kifejeződik abban, hogy a vándorárusok a maguk előállította háziipari termékekkel csupán ősszel indultak útnak – addig földműveléssel foglalkoztak, annak ellenére, hogy a földművelés az ökológiai adottságok miatt „csak marginális része lehetett a paraszti gazdálkodásnak”, a megélhetéshez szükséges élelem jelentős részét a cserekereskedelem biztosította (Viga Gy. 1988: 562).
A termékcsere lebonyolítása érdekében tehát a háziiparos vándorkereskedők nem a kereskedő polgárokhoz igazodtak: a hagyományos paraszti tudásanyagban gyökerező ismereteiket és készségeiket hasznosították, ezeket igyekeztek mind tökéletesebbé 851fejleszteni. Ezek a valamilyen tevékenységet vagy tudásanyagot szinte már foglalkozássá, illetve mellékfoglalkozássá fejlesztő parasztok a kereskedővé válás más-más szintjére eljutott specialisták voltak. Akadtak közöttük önálló egzisztenciák, azaz a szó szoros értelmében vállalkozók, és a megélhetés kényszerétől hajtott munkavállalók, a társadalmi rétegződésmodellel tehát nehezen lenne egyeztethető specialista mivoltuk. És azt is hozzá kell tennünk, hogy az e parasztkereskedők által lebonyolított termékcsere nem kívánta meg feltétlenül a vásári szervezettséget: az áruval vagy áruért a helyszínre szekerezés, illetve a házaló kereskedés formájában is megvalósulhatott.
A legkevésbé azokat a parasztokat jellemezhetjük kereskedőkként, akik a maguk előállította háziipari termékeket vitték el a vásárlókhoz, hogy mezőgazdasági termékre cseréljék. Az nem különleges, hogy a háziiparos a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával értékesítette áruját, hiszen a céhes iparosok – s a legutóbbi időkig a kisiparosok – szintén maguk kínálták a vásárban portékájukat. A parasztok ipari tevékenysége azonban nem olyan értelemben egészült ki a kereskedéssel, mint a céhes iparé vagy a kisiparé. Nem csupán a legkedvezőbb piac megtalálásának reményével, hanem a saját gazdaságukban nem megtermelhető élelem összegyűjtésének eltökélt szándékával keltek útra évről évre a háziparosok. Ha azt mérlegelték, hogy milyen mennyiségű árut vihetnek/kell vinniük a piacra, inkább figyelemmel voltak a család terményszükségletére, mint műhelyük kapacitására. Olyan vidékeket kerestek fel tehát, ahonnan biztosan remélhették a nekik szükséges élelmiszert. Így alakult ki hagyományos együttműködés a Felföld, a Bihari-hegység, Erdély faeszközökre, vasárura, textilneműekre vagy cserépedényekre szakosodott falvai, falucsoportjai és a mezőgazdaságban felesleget előállító Alföld között.
Már a 17–18. századi források utalnak rá, hogy például a gömöri fazekasfalvak lakói az Alföldig elszekereztek termékeikkel (Paládi-Kovács A. 1988: 185). Az élelembeszerzés helyszíne persze nem volt feltétlenül száz-több száz kilométernyire. Ha volt rá mód, inkább a más-más adottságú szomszédok között alakult ki a termékcsere. Bél Mátyás némi iróniával jegyezte meg, hogy a Nógrád megyei szlovákok, amikor fa- és cserépkészítményeikkel útra kelnek, akkora előkészületeket tesznek, mintha a tengerentúlra indulnának, pedig úticéljuk, az „alsó vidék” oda-vissza csak 15 mérföldnyire esik (Bél M. 1984a: 292–293).
E több évszázados termékcsere-kapcsolatok irányáról és intenzitásáról a néprajzi leírások hasonlóan tájékoztatnak. Jellemző viszont, hogy a maguk árujával szekerező paraszt iparosok vallomásai sokkalta átgondoltabbnak, tervszerűbbnek mutatják e kapcsolatokat (lásd pl. egy gömöri fazekas vallomását: Szalay E.–Ujváry Z. 1982: 116. skk. ), mint ahogyan az az alföldiek emlékezetében megőrződött. Utóbbiaknak csak közelítő képzeteik vannak az áruval érkezők származási helyéről, nemzetiségéről, árujukat pedig rendszerint az idegen eredetet hangsúlyozó jelzőkkel illetik. A századforduló körüli alföldi vásárokról, például a hódmezővásárhelyiről, a gyulairól szóló leírásokban rendre felbukkan az ekevasat, ásót, kapát s más vasszerszámot eladásra kínáló vasas tót, a finom szövésű végvásznakkal ideszekerező gyolcsos tót, a különböző fakanalak árusa, a kanalas tót, a főképp gömöri illetőségű, s jórészt nem is szlovák nemzetiségű tót korsós, a dongás faedényeket áruló dézsás oláh, a mezőgazdasági szerszámok, szerszámnyelek, tárolóedények sokféle változatát felvonultató, 852Bihar megye vagy Erdély erdős vidékéről érkezett magyar vagy román faszerszámos, az erdélyi fazekasközpontokból származó cserépedényeinek vásárlót kereső oláj korsós (Kiss L. 1956: passim; Dankó I. 1963: 56. skk.) A legidősebb kisújszállásiaknak az első világháború előtti évekbe nyúló emlékezete máig számon tartja a mázatlan cserép főzőedényt, a tót fazikat, a gabonatároló ácsolt ládát, a tót hombárt, a nem vaskereskedésben, hanem vásáron vett kaszapengét, a tót kaszát vagy a fakeretű üveg lámpást, a tót lámpást. Csak akkor bizonytalanodik el az emlékezetük, ha e termékek árusainak nemzetiségét kell meghatározniuk: „erről hozták valahunnan a tótoktúl, arrúl a tájrúl” (saját gyűjtés, 1988–1993). A szlovák, illetve román paraszt iparosok nemcsak a vásárokat látogatták: vándorárusként-házalóként is rendszeresen megjelentek jellegzetes portékájukkal az alföldi településeken, amíg az első világháborút követő határváltozások lehetetlenné nem tették a közvetlen termékcserét (Banner B. 1948: 110–117; Petercsák T. 1981b: 436–451; Szabadfalvi J. 1982; Ferko, V. 1985; Gunda B. 1989: 227. skk.).
A példákat egy-egy, valamilyen háziipari termékcsoportra szakosodott falu árusítási körzetének felvázolásával lehetne folytatni (például az udvarhelyszéki, a börzsönyi falvakéval vagy a Veszprém megyei Bakonybéllel – Haáz F. 1942; Gönyey S. 1940; Erdélyi Z. 1959); rámutatván arra is, hogy a 20. században a családi élelemszükséglet összegyűjtését kisebb vagy nagyobb mértékben már módosította a pénzforgalom. A példák részletezése nélkül is bízvást megfogalmazható azonban egy általánosító következtetés: a termékcsere a paraszt iparosok szempontjából afféle „közvetett élelem-előállítást” jelentett, nem volt tehát a szó igazi értelmében kereskedelem. Ezért az iparcikkekkel kereskedő parasztok mentalitása nem különbözött lényegesen azokétól a szűkös termőfölddel rendelkező társaikétól, akik mezőgazdasági idénymunkásként igyekeztek összegyűjteni családjuk élelemszükségletét. Jellemző ebből a szempontból, hogy a telekfalvi (Udvarhelyszék) favilla- és gereblyekészítők a szászok lakta vidéken előbb cséplőmunkásként kedveltették meg a maguk szerszámait, melyekre a következő évre rendeléseket vettek fel (Haáz F. 1942: 30).
