JEGYVÁLTÁS, HÁZASSÁG
JEGYVÁLTÁS, HÁZASSÁG
A magyarországi falvak többségére az endogámia volt a jellemző, azaz a házassági kapcsolatok a falun belül kötődtek. Ez alól a tendencia alól az aprófalvas vidékek jelentették a kivételt: itt erős volt az exogámia. Az Ormánságban, a baranyai Hegyháton a szomszédos községbeli fiatalok ismerkedési alkalmaként jöttek létre a leányvásárok. Az ország nagy részén azonban általában nem volt gyakori, hogy a legény más helységből házasodott vagy a lány más településre ment férjhez. Még a falvakon belül is jelentkezett olykor a lokális, belső endogámia: a 19. században több kiskunsági helyen nem szívesen vették, ha egy alszögi egy fölszögivel lépett házasságra, még azonos vagyoni helyzet esetében sem. Itt a más faluból udvarolni jövő legénynek, ha lovon ment, rudazókötéllel kötötték el az útját a helybeliek. A magyar nyelvterület keleti szélén az északi csángó Szabófalván a helybeli fiatalok kártérítést követeltek – egy vödörnyi italt vagy az árát – a vidéki vőlegénytől, és ha nem adta meg, elzárták az utat és elvágták a kocsi kerekét, amikor a menyasszonyért jött. A Pest megyei Zsámbokon ennek a szokásnak szelídebb, jelképes változata még a 20. században is 827élt: szalmakötéllel kötötték el az utat a lakodalmas menet előtt, ha vidékre vitték a menyasszonyt.
Ivádon (Heves m.) az eljegyzést, amely itt kendőváltással történt, nagy előszeretettel lesték ki a fiatalok, majd kolompokat, csengőket rázva végigfutották a falut, hogy az egész közösséget értesítsék arról, hogy jegyváltás történt. Atányon (Heves m.) az eljegyzés tényét az tudatta a falusiakkal, hogy a pár kocsin végighajtott a falun, ami azt jelentette, hogy mennek gyűrűt vásárolni. Mai napig is élő szokás a házasulandó pár három egymást követő vasárnapon történő kihirdetése a templomban. Palóc vidéken a 20. század elején még élt az újasszony-porkolás (a lakodalmi hajnaltűz átugrásának) szokása. Az új asszony ebben a minőségében a lakodalom utáni első vasárnapon jelent meg először a templomban. Ezen az avatáson először viselte a fiatalasszonyok díszes fejfedőjét, az aranykupát, amelyet az avatástól számított két évig kellett hordania (Tálasi I. 1977: 124–125; Imreh I.–Szeszka E. P. 1978: 205; Lapu I. 1986: 78; Fél E.–Hofer T. 1969b: 297; Csizmadia A. 1979b: 36–40, 74; Madar I. 1993: 370).
