A VALLÁS MINT A MINDENNAPOKAT ÁTSZÖVŐ GYAKORLAT; KÖSZÖNÉS, MUNKAVÉGZÉS, IMÁDKOZÁS
A VALLÁS MINT A MINDENNAPOKAT ÁTSZÖVŐ
GYAKORLAT; KÖSZÖNÉS, MUNKAVÉGZÉS, IMÁDKOZÁS
GYAKORLAT; KÖSZÖNÉS, MUNKAVÉGZÉS, IMÁDKOZÁS
A gyakorlatban a vallás parasztságunk életének nem elkülöníthető része volt, hiszen szinte átitatta mindennapjaikat. Mindenekelőtt a köszönés, a munkavégzés és az imádkozás azok a tevékenységek, amelyek „a mindennapi élet során vallásos tartalommal telítődnek”, illetve önmagukban is vallásos jellegűek voltak (Bartha E. 1980: 55).
A köszönés a római és görög katolikus népességünknél korábban általánosan vallásos jellegű volt. Legelterjedtebb a „Dicsértessék a Jézus Krisztus” formula, illetve annak rövidített változata a „Dicsértessék” volt. Hagyományőrzőbb vidékeken még századunk második felében is használták ezt a köszönési formát, de már csak az idősebb asszonyok, s esetenként az ő köszöntésük viszonzására a fiatalabbak is. Egymás között azonban már nem így köszöntek (Bartha E. 1980: 56). A legények és a férfiak azonban korábban is leginkább „Adjon Isten”-nel köszöntek, polgárosodottabb helyeken pedig „Jó napot”-tal.
A napi imádság hármas egységének idejét korábban a reggeli-déli-esti harangszó jelölte ki az egész közösség számára. Ennek hallatán katolikus vidékeken a múlt században még az egész család letérdepelve imádkozott. Századunk második felétől egyre inkább a család egyéni napi munkabeosztása határozta meg e rendet (Bartha E. 1989: 251). Az esti harangszó arra is vonatkozott, akit házon kívül ért. Korábban, aki nem állt meg a szavára imádkozni, azt „megszólították.” Az asszonyok ilyenkor 802keresztet vetettek, férfiembernek legalábbis a kalapot illett levennie. A déli harangszókor az emberek a mezőn is abbahagyták a munkát, s a szerszámnyélre támaszkodva elmondták az úrangyalát. A harang szava tehát mintegy az „idő szakralizációját szolgálja, illetőleg a vallásos élet időbeli tagolódását segíti elő” (Bartha E. 1989: 88).
Az otthoni közös családi imából legelőbb a családfő vált ki, s mára jobbára csak a gyermekektől várják el a rendszeres imát. Az esti ima sajátos tartozéka volt például a görög katolikus Komlóskán, hogy lefekvés előtt a párnájukra keresztet vetettek (Bartha E. 1980: 59).
Református vidékeken a könyvből mondott imát kedvelték jobban. Az imádkozás leginkább bibliaolvasást, közös zsoltáréneklést jelentett, amit különösen az adventi és a nagyböjti időszakban gyakoroltak. Ilyenkor egyes házaknál még a cselédet is behívták (Hofer T. 1955b: 164).
Azzal, hogy a családi ima magánimává vált, megváltozott az imádkozás helye is. Míg régebben a szoba szakrális terében, a szentképekkel körülvett sarokasztalnál imádkoztak, ma már az idősebbek is gyakran az ágyban vagy az ágy szélén végzik imájukat.
Korábban a közösség által használt közös imakészletben minden életkörülményre volt megfelelő ima, ami az egyén rendelkezésére állt. Az áldott állapotban lévő anya például így imádkozott: „Őrizz meg engem, s bennem való ajándékodat” (Székely L. 1943: 17).
Fontos családi imaalkalom volt korábban a közös étkezés is. A családfő ilyenkor „nyilvánosan” mondott imát, ma, ahol még gyakorolják, ott is töbnyire „hangtalanul” imádkozik (Detrichné 1990: 224). Összességében elmondhatjuk, hogy a vallásos hit szubjektívebbé válásának folyamata a napi imádságok egyéni formái kialakulásának kedvezett (Bartha E. 1989: 293).
Az ima intenzitása és jellege nem volt független a szakrális időszaktól sem, hiszen akárcsak a napnak, úgy a hétnek és az évnek is voltak az ebből a szempontból kiemelt időszakai. Ilyenkor nemcsak a szent cselekmények sűrűsödtek, de az imaélet is intenzívebbé és összetettebbé vált.
Az alapvetően munka központú, de másrészről alapvetően „a szakrálisban gondolkodó” paraszti világban, a munka egyes fázisai is mindig „a szakrális időrendbe voltak beágyzódva. A mezei munka kitüntetett fordulópontjai (például a vetés, aratás) megszentelt, megünnepelt események voltak” egészen addig, míg az állami munka le nem választotta a munkát erről a szakrális időrendről, s ezzel deszakralizálta (Detrichné 1990: 225–226). E szakrális szemlélet megnyilvánulásainak kell tekintenünk az egyes munkákat körülvevő imákat, melyeket parasztságunk a legutóbbi időkig nagy előszeretettel használt. Régebben általános gyakorlat volt a munkát Isten nevében kezdeni és befejezni. Imádkoztak például az első „barázdaszántáskor” (Fél E.–Hofer T. 1951: 71). Voltak vidékek, ahol a legfontosabb munkaalkalmakhoz külön imaformák rögzültek.
Általánosan elterjedt szokás volt, hogy ha kocsival indultak valahová, indulás előtt a lovak elé a homokba fohászkodás közben keresztet rajzoltak az ostornyéllel. A görög katolikus Komlóskán ez az imaforma átterjedt a megváltozott élethelyzetre is, s keresztet vetettek akkor is, amikor már nem lovaskocsival, hanem a gazdaság autóbuszával 803indultak a munkába (Bartha E. 1980: 59). Az asszonyok a férfiaknál is sűrűbb fohászkodás kíséretében végezték munkájukat. Nem ismeretlen a munkafohász protestáns vidéken sem, de korántsem „minden munkánál”, mint ahogy szerintük az a katolikus lakosság esetében van (Hofer T. 1955: 162). A Kál-völgyi vegyes vallású falvakban a reformátusok „Isten nevében”, míg a katolikus és evangélikus hívek „Jézus nevében” indulnak munkába (Bartha E. 1989: 252).
