A HITBÉR VAGY MÓRING
A HITBÉR VAGY MÓRING
Az ilyen szerződéseken belül önálló típust képviseltek az úgynevezett hitbér- vagy móringmegállapodások. Bár országszerte a legkülönbözőbb házassági szerződéseket – akár szóbeli szerződés volt, akár írásba foglalták – eléggé általánosan móringadásként, móringolásként emlegették, e szerződéstípus eredetileg nem a végrendeletet megelőlegező, hanem speciális funkciójú magánokiratot jelentett. Az özvegyen maradó házasfél számára fogalmazott meg vagyoni garanciákat, jellemzően a magtalan házasság esetére. Maga a hitbér – mely a bajor-osztrák eredetű Morgengabe ’reggeli ajándék’ > móring középkori jogszokással azonos jelentésű – a középkori magyar szokásjogban gyökerezik, s a városi jogból és a nemesség szokásjogából is kimutatható. Eredetileg a nő vételárát jelentette, a 18–19. századra azonban már jelentősen átalakult formájában létezett: a férj vagyonát terhelő afféle zálogjogként tartották számon, mely – feltételhez kötve vagy anélkül – a férj halála után vált esedékessé az özvegy javára. A falusi és mezővárosi móringmegállapodásokban, a nagyszámú publikált szövegből kitetszően, ez a szokásjogi felfogás fejeződik ki.
Tárkány Szücs Ernő azonban a dunántúli és az alföldi móringolás lényeges tartalmi különbségére is rámutatott. A Dunántúlon az első házasság előtt volt igazán jellemző a móring kikötése, s inkább a jegyajándék, a foglaló szerepét szánták neki. Gyakran kölcsönös ígéretet jelentett: a menyasszony általában fele összeget (illetve hozományának egy részét) kötötte le katra- vagy kontramóringként, mint amennyit vőlegénye móringként ígért. Arra nyújtott biztosítékot a megözvegyülő asszony számára a móring, hogy a házastárs örökségéből kiadott pénzzel vagy vagyontárgyakkal újabb házasságát megalapozhassa, megközelítően olyan értékben, amennyit hozományként a házasságba vitt, mivel szüleitől nem várhatta el újabb kiházasítását. Arra következtetett Tárkány Szücs, hogy a jobbágyvagyon egy részének hitbérként való 727lekötése, mely végrendelkezés érvényű volt, összefügghet a magvaszakadt jobbágycsalád hagyatékának a földesúrra háramlásával. Mivel Dunántúl-szerte eléggé következetesen érvényesítették ezt a földesúri jogot, az ellene való paraszti védekezés eszközének valószínűsíthető e jogszokás. Amiről ugyanis végrendelkezett a jobbágy, nem volt kisajátítható. Az Alföldön viszont a jobbágynépesség 18. századi újratelepedése, regenerációja közben – s utána sem – az úgynevezett deficiens jobbágyok hagyatékához való jogukat általában nem akarták – vagy nem tudták – érvényesíteni a földbirtokosok. Nem volt tehát szükség a kisajátítás elleni védekezésnek olyan jogi intézményére, mint a Dunántúlon. Ennek tudható be, hogy az első házasságkötéskor felettébb ritkán, inkább csak idősebb férfiak s özvegyen újra házasságra lépők ígértek menyasszonyuknak móringot – tulajdonképpen házassági ajándékot –, hogy fiatal és jó munkaerő jövendőbelijüket a vonzóbb konkurencia elől megszerezhessék maguknak. (A házassági, s ezen belül a móringszerződésekről összefoglalóan: Tárkány Szücs E. 1981: 349–368.)
Az özvegyi öröklést lehetővé tevő móringmegállapodások a feudalizmus korának jogrendszeréhez kapcsolódtak, s a 20. századra tényleges jelentőségüket elvesztették, hiszen a törvényes öröklés úgyis biztosította az özvegy haszonvételi jogait. Ennek ellenére: ahol eredetileg is része volt a lakodalmi szokáskörnek a móringolás, a dunántúli és az alföldi szerződéstípusok tartalmi különbsége is – némileg módosulva ugyan – évtizedekig tovább hagyományozódott.
A Dunántúlról származó, igen nagyszámú, nagy többségében 19. századi szerződésszöveg tanúsága szerint a keletkezés idejétől lényegileg függetlenül a magtalan házasság esetén esedékessé váló özvegyi örökrészben a „házassági ajándék” jelleg és a kölcsönösség a hangsúlyos és folyamatosan jellemző. (Szerződésszövegek: Siklós, Baranya m. – Mándoki L. 1961: 125–237; Mándoki L. 1987: 317–324; Mohács, Baranya m. – Mándoki L. 1965: 187–191; Kölked, Baranya m. – Mándoki L. 1972: 279285; Sopron környéke – Domonkos O. 1957: 319–324; Külsővat, Veszprém m. – Hofer T. 1957: 325–328; Győrújbarát, Győr m. – Timaffy L. 1984: 46–47.) Hasonló szokásjogi felfogást fogalmaznak meg a lakodalomismertetések is. Egy kölesdi (Tolna m.) leírás a 19. század végi szerződéskötési gyakorlat lakodalmi ceremóniába illeszkedését így mutatja be: a kézfogó napjának reggelén a két násznagy 10–10 forint ajánlásával-engedésével folytatta a „móring fölött való kocolódást” olykor délutánig, mert „nem volna illendő dolog, ha a leányt mindjárt az első szóra odaadnák”. A móring végül is a legény részéről 200–700 forint, a lány részéről pedig vagy egyszerű, vagy dupla „katonaágy” (egy dunyha, egy vánkos, egy felső és két alsó lepedő, két törülköző, egy abrosz és két szakajtóruha) szokott lenni. Ezt a móringot akkor kapja meg az özvegy, ha nem születik gyermekük, mert egyébként az összes vagyont ők öröklik. Nagy ritkán abban is megegyezhetnek – ez a katramóring vagy kontramóring –, hogy „kölcsönösen egyik a másiknak összes vagyonát örökli” (Koritsánszky O. 1901: 273). Szentgálon (Veszprém m.) szintén a kérők beszélték meg az ifjú pár hozományával és a jegyajándék jellegű móringgal kapcsolatos kérdéseket. Móringot azonban a 20. század elején már csak „gazdahelyeken” írtak, amit azután – így emlékeztek rá az 1940-es években – az első világháború utáni bizonytalan pénzérték tüntetett el véglegesen (Vajkai A. 1987: 68). Gelencsér József az 1970–1980-as években még részletesen fel tudta deríteni a Móri-völgy és a Zámolyi-medence (Fejér m.) 728falvaiban a móringolás szokását, mely azonban, ha a házasságok néhány százalékában a 20. század közepéig elő is fordult, az írásos források tanúsága szerint a 19. században volt igazán jellemző. E vidéken az emlékezettel elérhető időben csak az iparosok móringoltak pénzt; a parasztok körében „egy-két hold szántóföld vagy valamely szőlőterület (netán présház, pincével), esetleg házrész, máskor egy-egy tehén vagy borjú volt leginkább a hitbér”. Számon tartották az emlékezők a viszontajándékot, a katramóringot is, mely fogalomba itt is beletartozott a „katonaágy”. Abban sem történt módosulás, hogy csak az esetben vált esedékessé a lánykéréskor ígért s a házasságkötéskor írásba is foglalt móring, ha a férj közös gyermek születése előtt meghalt (Gelencsér J.–Lukács L. 1991: 401–403).
Az Alföldön – ahogy a fentebb idézett Szeged környéki példáink is mutatták – a 20. században éppen úgy, mint a korábbi századból publikált szerződések tanúsága szerint ennek előtte is, idős férfi–hajadon, özvegyember-özvegyasszony házasságkötésekor tartották kívánatosnak, hogy a vőlegény móringot ígérjen. Mivel az ilyen házasságokat jelentősen befolyásolta az anyagi érdek, természetesnek tekinthetjük, hogy a móring szó hovatovább a „vételár” hangulati-érzelmi többletjelentést is magába sűrítette, bár teljesen itt sem tűnt el az eredeti „vőlegényi ajándék” jelentéstartalom. Az Alföldön egyébként a szó jelentése is, az írásos szerződések tartalma is összetettebb (így bizonytalanabbul definiálható), mint a Dunántúlon. És nemcsak a hitbér eredeti funkciójának: az özvegyi öröklés biztosításának szükségtelenné válása óta, hanem korábban is. Sok helyütt általában az „örökséget” jelentette a móring, következésképpen az előzetes vagyoni egyezség írásba foglalása volt a móringírás. A jegyzői, lelkészi közreműködéssel írásba foglalt 19. századi házassági szerződések egy részében is vagy nem említik, vagy mellékes kérdésként kezelik a tulajdonképpeni hitbért – mintha fontosabbnak tekintették volna az eseti öröklés és az özvegyi jogok egyértelmű rendezését. Akadnak olyan házassági szerződések is, melyekben a vőnek ment legény magánjogi helyzetének s elvárható örökségének garantálása, máskor a leány házasságon kívül született gyermekének adoptálása volt az igazi téma.
Az Alföldön a 20. században még szokásos móringolás tényleges gyakoriságáról egyébként eléggé nehéz véleményt formálni. Ha pontos és viszonylag részletes is az újabb publikációkban a móring ismertetése, nem mindig dönthető el, hogy ehhez vajon az archívumokban talált 19. századi szövegek, a századelőre vonatkozó emlékek vagy a közelmúltig szokásos gyakorlat jelentette-e az elsődleges forrást. (18–19. századi házassági szerződések: Bács-Bodrog m. – Jung K. 1992: 26–36; Kopács, Baranya m. – Lábadi K. 1994: 190–210; Szentes, Csongrád m. – Papp Imre 1982: 229–260; Nagykőrös, Pest m. – Novák L. 1983: 81–88; Mezőberény, Békés m. – Szilágyi Miklós 1995b: 299–315. – Példák a móringolás 20. századi emlékére és/vagy gyakorlatára: Kiskunhalas, Pest m. – Papp L. 1941: 14–15; Mártély, Csongrád m. – Tárkány Szücs E. 1944b: 59; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 462–463; Berettyóújfalu, Bihar m. – Szalay E. 1972: 367.)
