A HÁZASSÁG ÉS AZ ÖRÖKÖSÖDÉS
A HÁZASSÁG ÉS AZ ÖRÖKÖSÖDÉS
Ennél is hangsúlyosabb témája volt a lakodalmat előkészítő szertartásos tanácskozássorozatnak annak tisztázása, hogy a szülők milyen vagyonnal tudják és akarják megalapozni az ifjú pár jövőjét. Az ilyenkor szóba hozott vagyonnak kisebb részét tették ki az önálló élethez szükséges, azonnal átadott felszerelési tárgyak. Érthetően, hisz a házasság általában nem jelentett tényleges önállósodást. Jellemzően a vőlegény családjához költözött az új asszony, illetve – kivételesen – a férj vőnek ment: apósa családja fogadta be. Kötelező erejű, bizonyos feltételek teljesülése esetén beváltandó ígéretek hangoztak el tehát arról, hogy milyen ingatlan vagyonra számíthatnak a fiatalok szüleik halála után, esetleg már életükben, ha öregedvén kiadják az örökrészt.
Az alkunak ez a része a helyi közösség által iránymutatónak tekintett öröklési rend hatása alatt zajlott: mindkét család eleve tudta, hogy megközelítően milyen ígéretek hangozhatnak el. Tudniuk kellett, hiszen a párválasztásban – minél módosabb volt a család, annál inkább – a vagyoni állapot előzetes felmérése, nem az ifjú pár vonzalma volt a döntő. Sztereotípiaként ismétlik a hajdani párválasztást ismertető néprajzi leírások azt az anekdotikus hangulatú élményelbeszélést, mely szerint a legénynek csak bejelentették a szülei az elhatározott házasságot, aki az „és kit vettem el?” formulával vita nélkül elfogadta a tőle független szándék teljesítését (vö. Bakó F. 1987: 72).
Az örökösödési rend befolyása alatt zajló alku azt jelentette, hogy a leány csak olyan mértékben számíthatott ingatlan örökségre, amilyen mértékben elismerték a leányágnak a fiággal azonos öröklését. A lakodalomleírások arról szólnak – és sokkal hangsúlyosabban, mint az elveket, nem a tényleges gyakorlatot tükröző jogszokás-ismertetések –, hogy a magyar parasztság öröklési szokásai jelentősen eltértek a törvényes öröklés szabályaitól: nem az 1840-es évek óta bírói úton már érvényesíthető egyenlő öröklést fogadták el alapelvként.
Az egyenlő öröklés – az „ősi” és a „szerzeményi” vagyon megkülönböztetésével – csak a nemesség öröklési szabályaként létezett a feudalizmus századaiban. A jobbágyparasztok – a földesuruknak az úrbéres állománnyal való rendelkezési jogát persze nem csorbíthatván – a fiúk előnyösítését tekintették szokásjogi alapelvüknek. 724Vagy minden fiú azonos mértékben örökölt, esetleg a szülőkkel maradó s tartásukat vállaló fiú élvezett némi előnyt – ez volt a magyarságnál majdnem kizárólagos fiági öröklés. Vagy valamelyik fiút jelölte ki az apa teljes jogú örökösének, a többi fiút pedig pénzzel vagy mesterségre taníttatással kielégítették – ez az úgynevezett törzsöröklés, mely azonban csak a nemzetiségi, főleg a német lakosságú falvakra volt jellemző. (Az örökösödési rendszerekről összefoglalóan: Tárkány Szücs E. 1981: 757–774.)
Már századunk első évtizedében azt panaszolták a szociális érzékenységű társadalomtudósok, hogy az egyenlő osztály elvének érvényesülése miatt elaprózódnak a parasztbirtokok. Ezért kezdeményeztek kérdőíves adatgyűjtéseket az örökléssel kapcsolatos jogszokások felderítésére, azt remélvén, hogy a törzsöröklés, mely jogelméletileg s a németországi tapasztalatok szerint a birtokosztódás hatékony ellenszerének látszott, beiktatható lesz a készülő magánjogi törvénybe. (A kérdőíves felmérések: Mattyasovszky M. 1904; Baross J. 1905.) E felmérések azt igazolták, hogy ekkorra már sokkalta nagyobb arányú volt a törvényhez igazodás: az egyenlő osztály elvi elfogadása, bár a fiúk valamelyes előnyösítése mint a fiági öröklés vagy a törzsöröklés.
A fiág előnyösítésével együtt járt, hogy a leányok csak a „tisztességes kiházasításra” – a lakodalmi költségek szülői vállalásán túl a kelengyére – formálhattak igényt. A 20. századi lakodalomismertetések szerint a menyasszony kelengyéjére való tréfás alkudozás és az ágyvitel majd mindenütt központi eseménye volt a ceremóniának. Ez a szokáselem szimbolikus kifejezője a szokásjogi felfogásnak: bár a törvényi lehetősége megvolt az egyenlő öröklésnek, a leányok megelégedtek néhány bútordarabbal (mely hovatovább az éppen divatos teljes szobaberendezéssé bővült), a saját ruházatukkal (mely nem a használhatóság, hanem a család presztízse szempontjából „fontosnak” ítélt, egy életre szóló ruhatárat is jelenthetett), s olyan textilneműekkel, melyeknek elkészítésében való közreműködésüket az asszonyi létre való felkészültségükként értékelte a közösség. Ezeken túl pedig csak az „asszony keze alá való holmikra” (például a kendermunkához szükséges munkaeszközökre), néhány állatra (például egy üszőre, melynek szaporulata is az asszonyi különvagyonhoz számítódott), kisebb szőlőterületre (különösen ha az eredetileg anyai örökség volt) számíthatott a leány. Ez utóbbiakat ugyanis szintén beleértette a szokásjog a „tisztességes kiházasításba”, hangsúlyozván, hogy mindez a személyes érdem jutalma és az asszonyi különvagyon része (a kelengyéről és ünnepélyes elszállításáról lásd pl. Bónis Gy. 1941: 296. Garam-völgyi; Bakó F. 1987: 93–107. palócföldi; Csizmadia A. 1979b: 40. ivádi [Heves m.]; Fél E.–Hofer T. 1966: 15–36. és Vasas S.–Salamon A. 1986: 200–204. kalotaszegi; Madar I. 1993: 244–245. sárrétudvari [Bihar m.] adatait).
Bár a család presztízsét kifejező, nemcsak a tényleges szükségletet szolgáló kelengye (stafírung) megőrizte szimbolikus jelentőségét, az egyenlő öröklés törvényi lehetősége a 20. századra – vidékenként más-más ütemben ugyan – mégis jelentősen átalakította a leányok öröklésével kapcsolatos szokásjogi felfogást. Az átalakulás a törvény és a szokásjog tudatos egyeztetésére törekvést jelenti: az elvi egyenlőséget elismerték a birtokos parasztok, de a hivatalosságot mellőző gyakorlatban – az „igazságosságra” hivatkozva – kisebb-nagyobb mértékben mégiscsak többet juttattak a fiúknak. Ez a törekvés fedezhető fel a 20. századi lakodalomleírások belső ellentmondásának 725hátterében. A hozományhoz tartozó bútorok, ruhaneműek, textilek tételes felsorolása, valamint a menyasszonyi ágy szertartásos kiadásának és elszállításának a szokáskörben betöltött hangsúlyos volta szimbolikusan azt sugalmazza, mintha a leány kiházasítása, változzanak bár a törvényes előírások, ezzel le is zárult volna. Ugyanakkor minden leírás hivatkozik a „vagyon a vagyonnal házasodik” szólásba sűrűsödő birtokos paraszti felfogásra, s ezzel a majdani ingatlan örökségért alkudozás meghatározó voltára kerül a leírás hangsúlya.
Az ellentmondás persze nem feloldhatatlan: valóban az ingatlan örökség körül zajlott az érdemi alku – a 20. században mindenképpen. Ahol az egyén számára áttekinthetetlen településnagyság miatt a leánykérés előtti puhatolózás házasságközvetítő öregaszonyok (gügyü, gyalogsátán) tiszte volt, elsősorban nem a személyes vonzalmat, hanem azt kellett kifürkészniük: vajon hány hold földet adnának a leánnyal (pl. Gyomán, Békés m. – Virágh F. 1960: 290–294; a szegedi tanyavilágban – Tömörkény I. 1963: 146–151; Gémes E. 1979: 76; Lele J. 1992: 491). Ezt a vagyoni egyezséget azután vagy írásba foglalták, vagy nem – vidékenként más és más volt a hagyomány szentesítette gyakorlat.
