A LAKODALOM KÖLTSÉGMEGOSZTÁSA
A LAKODALOM KÖLTSÉGMEGOSZTÁSA
Már a 19. században keletkezett lakodalomleírások is emlegetik, a 20. századi, mind részletezőbb ismertetések pedig különösen hangsúlyozzák, hogy a két család előkészítő megbeszélésén gondosan tisztázták – tisztázzák ma is – az esküvői lakoma költségmegosztását. Abból az alapelvből kiindulva, hogy a megvendégelés közös kötelezettség, a költségek megosztásának kétféle felfogása ütköztethető. Vagy fele-fele arányban vállalnak minden ráfordítást, tételesen arányosítva a saját gazdaságból származó naturáliákat és a készpénzkiadásokat; vagy a meghívott vendégek eltérő számát alapul véve ehhez arányosított hozzájárulást kalkulálnak ki. Hogy hol és mikor melyik felfogást részesítették előnyben, a helyi hagyomány volt az iránymutató: szokásjogi norma kötelezte az alkudozókat a „választásra”. Ez a norma azonban eléggé megengedő szokott lenni ahhoz, hogy feltűnő aránytalanság esetén érdemes legyen méltányosságra hivatkozni. Bár nincs rá adatunk, hogy ezt a költségmegosztást bárhol is írásos szerződésben rögzítették volna, az érintettek szerződés érvényűnek fogadták el – ugyanúgy, mint bármely más, az „adott szó” erejével szentesített, a becsületre apelláló vagyoni egyezséget. Ha utólag mégis jogvita keletkezett az elszámolás körül – erre egyébként ritkán, s a közelmúlt évtizedekben is inkább csak a gyors válás felforrósodott légkörében szokott sor kerülni –, az ítélkezésre felkért bíróság is a „helyi szokásra” – a jogszokásra – hivatkozva döntötte el: melyik megosztási elv az „igazságos”. A mezőberényi (Békés m.) tanács például 1841-ben a vőlegény apjának javára döntött, elfogadván érvelését, hogy tudniillik e kis mezővárosban lakó „németek közt fenn álló szokás szerént” a lakodalom fele költségét nászasszonyának 722kellett volna viselnie, tartozását mégsem akarja rendezni. Hiába hivatkozott az asszony arra, hogy az „általa vendégnek hívott kilenc ház beliekből csupán három család ment el a lakodalomra” (Szilágyi Miklós 1995b: 291).
A 18–19. században – a leírások szerint eléggé általánosan – három napig, olykor még tovább tartó s igen népes vendégsereg etetésével-itatásával járó lakodalmak voltak szokásosak. Ez – erre következtethetünk – bizonyára alaposan megterhelte a parasztokat, az aprólékos elszámolás tehát önérdekű kényszer volt. Indulatos túlzással, de nyilván nem egészen alaptalanul emlegette Tessedik Sámuel a szarvasiak (Békés m.) 3–4–5 napos lakodalmi tobzódásai, pazarlásai ellen kifakadva a legdöntőbb érvként a megterhelően magas költségeket. Példája szerint egy szerényebb vagyonú gazda akár három marháját is elemésztheti, ezzel gazdaságát végső romlásba döntheti a helytelen szokáshoz igazodás kényszerében (Tessedik S.–Berzeviczy G. 1979: 168–170). Hasonlóan érvelt az állami, a vármegyei közigazgatás is a 18–19. században, amikor a több napos lakodalmakat – eléggé hatástalanul, csak hosszabb távon némi eredménnyel – rendeletileg igyekezett korlátozni (lásd például Györffy 1. 1936: 323; Örsi J. 1990: 158. – Jászkunság; Implom J. 1971: 75–77. – Békés m. ).
Ha valóban annyira megterhelőek voltak a lakodalmi költségek, mint a „rossz szokásokat” kárhoztató kortársi vélekedések sejtetik, okkal-joggal pazarlónak tekintette volna a környezete azt az örömapát, aki nagyvonalúan magára vállalja a kiadásokat ahelyett, hogy alkudoznék. Csakhogy a szövegpanelekből felépülő eseti megállapodásokat nem a „végső anyagi romlástól” való félelem kényszerítette ki a paraszti közösségekben, így fel sem merülhetett a nagyvonalú gavalléria lehetősége, bármennyire módos volt is valaki. A lakodalomrendezés ugyanis csak látszólag a két érintett család egyszeri ügye. A kölcsönös megsegítés, de a viszonzás elvárása, azaz a faluközösségi szolidaritás a legszélesebb értelemben vett rokoni körre, gyakorlatilag a falubeliek összességére, sőt az eljövendő generációkra is kiterjesztette a kötelezettségek finom hálóját. Végül is ez határozta meg: milyennek is kell lennie az adott család presztízsét pontosan kifejező, de a közösség hathatós segítségével megvalósított lakodalmi vendéglátásnak.
A segítségnyújtásnak és a viszontszolgálat elvárásának egyik oldala, hogy minden meghívott étellel és itallal hozzájárult a maga megvendégeléséhez. Csak a 20. században vált szokásossá, hogy használati tárgyakkal – a háztartási eszközkészlet megalapozását jelentő nászajándékkal – is kiegészítették a vendégek az egy-két pár baromfiból, a levestészta közös elkészítéséhez szükséges tucatnyi tojásból, süteményből, néhány liternyi borból összetevődő ajándékukat. A naturáliákkal való hozzájárulás egyébként azokon a vidékeken is jellemző maradt, ahol – a paraszti polgárosulás jeleként – inkább már a boltból vásárolt tárgykészletben fejeződött ki a megajándékozás gesztusa. A peremterületeken pedig a közelmúltig az ételt-italt tekintették a kizárólagos, legalábbis a fő ajándéknak (lásd pl. Kalotaszeg – Jankó J. 1993: 147; Gombos, Bács-Bodrog m. – Jung K. 1978: 102; Mezőkövesd, Borsod m. – Dala J. 1976: 690; Hegyköz – Petercsák T. 1978: 83; Berettyóújfalu, Bihar m. – Szalay E. 1972: 372; Kecel, Bács-Bodrog m. – Nagy Varga V. 1984: 914).
A meghívottak hozzájárulása is, tárgyi ajándéka is kölcsönszerződések sorozataként határozható meg. A kölcsön meg nem adását a közösség legáltalánosabb büntető szankciója, a megszólás – illetve az ettől való félelem: a szégyen lehető elkerülése – 723eleve lehetetlenné tette. Mindenkinek számon kellett tehát tartania: kik várják el a viszontajándékot. Az ajándékok mennyiségét és minőségét is számon tartotta, ez azonban nem volt bonyolult feladat, hiszen csak a rokonsági fok és a személyes vonzalom is befolyásolta helyi normának kellett újra meg újra megfelelnie. A számontartás eleve megkövetelte az előzetes kalkulálást a bevételek és kiadások minden apró tételével. Ebben az összefüggésben pedig a legtermészetesebb gesztus volt a lakodalmi költségek megosztásáról folytatott, a külső szemlélő számára talán kicsinyesnek tetsző alkudozás. Ez ugyanis a „tartozások”, az „elvárások” finom szövevényének felfejtésével járt együtt: valaminek a viszonzása volt a meghívás, egyszersmind majdani viszonzások elvárása. Korántsem az egyszeri költségmegosztás, hanem a lakodalmazó két család hosszú távú presztízse volt tehát az alku igazi tétje.
