A SZÓLÍTÁS
684A SZÓLÍTÁS
A szólítás a kommunikáció differenciált eszköze. A differenciálást részben a korábban rendelkezésre álló kettős, sőt egy ideig hármas szólításmód, részben az ezzel együtt használt megszólítónév szolgálta. A legrégibb szólításmód a kendezés volt, amely az első világháború idején ment ki a divatból – de a mezővárosokban már korábban, az 1880-as években. A tiszteletadás és az idegenség kifejezésének kettős funkciójában használták. A vele párhuzamosan alkalmazott tegezés korántsem az intimitás, hanem az alacsonyabb rangúság, „kevésbé tiszteltség” kifejezését szolgálta. Volt egy átmeneti korszak, amikor már élt az újabb keletű magázás – mely Hódmezővásárhelyen például 1860 táján (Szenti T. 1985: 145), másutt jóval később jött divatba –, de még a régebbi kendezés is használatban volt. Ez lehetővé tett egy további differenciálást, amely például egy leány és a szülei vonatkozásában úgy jelentkezett, hogy míg az apját kendezte, addig az anyját magázta. Ez a tiszteletadás alacsonyabb fokát jelentette az apához képest, de mégsem olyan alacsonyat, amire a tegezés lett volna a megfelelő forma.
A családon belüli szólításmódban érvényesült a kor és nemi elv, s az ezt rögzítő belső hierarchia. A nagyszülőket, és sok helyen a szülőket is kendezték a fiatalok. A házastársak kendezése nem volt kölcsönös, a férj ugyanis tegezte feleségét, akárcsak gyermekeit. Az asszony viszont még akkor is kendezte, később – a két világháború közötti időszakban – magázta a férjét, ha már korábban, lánykori ismerősként tegezte. A lakodalom után el kellett hagynia a tegezést, azzal a megfontolással, hogy „a kalap egy fokkal magasabb szinten áll, mint a konty”, s már csak „veszekedés közben” tegezte néha továbbra is (Gelencsér S. 1970–1971: 1, 12).
A családon belüli hatalmi változások egyik fő területe éppen ez az aszimmetrikus szólításmód volt. A változás egyes vidékeken hamarabb elkezdődött, s a máshonnét jött asszony „tiszteletlen” viselkedése megbotránkozást keltett: „Nem lesz jó menyecske, letegezte az urát!” (Csilléry K. 1951: 11).
A családon belüli szólításmódokat a kor elv merev alkalmazása jellemezte, amelyet a nemi megkülönböztetés differenciált. A kisebbik testvér az öregebbet „kendnek hívta” (Tálasi I. 1983: 121), később magázta, már 3 évnél nagyobb korkülönbség esetén is, például a századfordulói Karcagon – másutt még tovább is –, mivel a magázást a tisztelet kifejezésének tekintették (Örsi J. 1990: 194).
A nagycsaládi együttélés a szólítás még differenciáltabb módjának kedvezett. A menyecske férjének fiatalabb testvérét „kisebbik uramnak” hívta, az idősebbeket „öregebbik uramnak”, vagy „bátyámuramnak”. Az asszonyok megszólítását inkább csak a rokoni kapcsolatok szabályozták; így fiútestvérük feleségét „ángyikámnak vagy ángyomnak” nevezték a férj tesvérei. A sógorok között viszont sok vidéken az életkor szerint is megkülönböztetést tesznek. Marcelházán (Komárom m.) az idősebb sógort „báty”-nak hívják, a fiatalabbat a nevén nevezik és tegezik (Fél E. 1943b: 34).
A gyermekek nagyszüleik testvéreit másutt is „bátyámuramnak”, illetve „nénémasszonynak” szólították, a szülők és nagyszülők tesvéreinek a feleségét „ángyikának”, a férjét „sógorbácsinak” nevezték (Szigeti Gy. 1987: 23).
A házastársi megszólításban – a családon belüli más kapcsolatokkal ellentétben – 685korábban nem éltek a „megnevezés” lehetőségével, ehelyett a „Hallja kend”-féle formulák voltak használatosak.
A szólításmód a rokon és nem rokon oppozíciót is kifejezte. Az idős emberek megszólításában például a bátyámuram az idős rokonnak a megszólítása volt, az urambátyám pedig általában az idősebbek megszólítása.
A paraszti társadalomban a kiterjedt rokonság tekintélyt adott, ezért igyekeztek tágan értelmezni a kört. A koma megszólítást például a komák egyes férfi rokonaira is alkalmazták, s így a kommunikáció szintjén kiterjesztették a rokoni kört. Ugyanígy, a gyermekek nemcsak a saját, de testvéreik keresztszüleit is keresztapámnak, keresztanyámnak szólították (Gelencsér S. 1970–1971: 11).
A komasági kapcsolat fontosságát mutatja, hogy ha korábban tegeződtek is, a komaság után kendezték vagy magázták egymást. Éppen megbecsültsége miatt „nem volt szokás tegeződni vele. Megadták neki ezzel a tiszteletet” (Luby M. 1957: 20). Ebből a példából is kitűnik a paraszti szólításmódnak egy fontos elve, hogy nem a személynek szól, hanem a viszonynak. A leány, aki tegezte udvarlóját, férjeként már magázza; a legény korábbi cimborájával komaként a tegezésről a magázásra vált át.
Még idegenek esetében is igyekeztek érvényesíteni. Ha fiatalabb ember idősebbet letegezett, az rendreutasította: „Vigyázz öcsém a tegezéssel, nem őriztünk együtt disznót!” (Szigeti Gy. 1987: 23). Az „öregítés” kevesebb kockázattal járt, sőt „az öregbítés és a kendezés volt a legmagasabb szintű tiszteletadás” (Gelencsér S. 1970–1971: 1).
Voltak olyan átemelő rítusok, amelyek automatikusan nagyobb társadalmi megbecsültséget hoztak, s ez a szólításban is tükröződött. Ilyen volt a legények esetében a katonaviseltség, majd a házasodás. Ha valaki megházasodott, a testvérek és unokatestvérek attól kezdve „bátyámnak, ángyomnak és nénémnek” szólították.
A legényeknél a külső adottságoknak, például a szőrzetnek is szerepe volt abban, hogy milyen korán nyerték el a tisztelettelibb megszólítási formát. „A bajusz tekintélye nagy volt, mert azok a szőke férfiak, akiknek a szőrzete gyérebben látszott, vagy csak olyan ritkás volt, itt hátrányban voltak, mert fiatalabb gyerkőcök, sőt még a lányok is későbben magázták, sőt tegezték még idősebb legény korában is” (Gelencsér S. 1970–1971: 1–2).
Lányok esetében a késői férjhez menés, illetve a vénlánysorban maradás késleltette a társadalmi tiszteletadásban való előrejutást: „A hajadon lányokat tegezték mindaddig, amíg férjhez nem ment. (…) Olyan is volt vagy hibás, sánta, (…) hogy emiatt soha nem ment férjhez, akkor is ilyent a fiatalok addig tegezték, amikorra sötét ruhát kezdett hordani” (Gelencsér S. 1970–1971: 2).
Az állapotváltással együtt járó szólításváltás nem ment azonban mindig zavartalanul. Jól példázza ezt egy, a századforduló körül történt, eset, ahol az új ember öccse fiatal sógornőjét még házassága előtti időből ismerte és akkor tegezte, sehogy sem tudott átváltani a megkívánt magázásra. „Nem merte tegezni, magázni pedig nem akarta. (…) Később mégis megmagáztatták vele az egy évvel idősebb menyecskét” (Gelencsér S. 1970–1971: 3).
A nemi megkülönböztetés a régebbi szólításmódban olyan domináns volt, hogy még a korelvet is átvágta, korlátozta érvényesülését. Láttuk, hogy családon belül „aszimmetrikus” szólítási mód uralkodott. Ez a különbség korábban a két nem házasság 686előtti kapcsolatában is fennállt: „A lány a legényt, ha az nála kisebb idejű is, kendezi, megbátyámozza, ez pedig a lányt tegezi” (Tálasi I. 1983: 121). Ezt a tiszteletadást a lányok részéről az idősebb legények el is várták. „Ha letegezte abban az időben, az már sértésféle volt. A 20-as évek körül lassan lányoknál, asszonyoknál is elmaradozott” (Hurtony J. 1979: 43).
A változás a lány–legény szólításban nem egyik napról a másikra következett be, hanem először a korábbi rendszer vált differenciáltabbá. Már nem kellett minden legényt automatikusan magázni, hanem csak az idősebbeket. A rendszer elbizonytalanodásának jeleként maguk az érdekeltek sem tudták pontosan, hol a határ, s időnkint maguk a legények tettek gesztust a lány felé a kölcsönös tegezés irányában, mégpedig – új funkcióként – az intimitás jelzésére (Veres P. 1978: 379).
A növekvő társadalmi differenciálódás, legkorábban az alföldi mezővárosokban, felerősíti a tiszteletadás vagyoni szempontok alapján való megnyilvánulását. Ez a leány–legény kapcsolatban is érvényesült. „Magázni csak a gazdalegényeket kell, azok közül is csak a katonaviselteket.” A gazdalány viszont legény kocsisukat letegezi (Veres P. 1978: 397).
A vagyoni különbség, ha az asszony volt módosabb, a házassági kapcsolatban is zavarokat okozott: „Hogy gazdaján vótam, kitanáltam: Mán én nem kendezem, hanem tegezem. Mondta Szűcs Miklós: – Mári! Kendezzél, mert megjárod! – Áá, nem kendezlek biz én, ha tegezlek! – Nahát akkor úgy orrbavert ököllel, hogy szíjjelhasadt az orrom. Vittem ám kötőbe haza idesapámnak! – Idesapám, nízze meg, mit csinált velem Sz. M. amír nem kendeztem! – De aszonta idesapám: – Jól tette! Mír nem adtad meg neki a titulát!” (Csalog Zs. 1978: 158). Hozzátartozik ehhez a történethez, hogy az apa, épp a vagyoni különbség miatt, korábban ellene volt leánya házasságának.
A vagyonon alapuló tiszteletadás a szólításban egyre erősebb, és a korábbi, hagyományos szempontokat is átvágó elvvé vált, különösen a társadalom szélsőbb pólusai között. A nagygazdákat gazduramnak szólították, akik viszont napszámosaikat tegezték és keresztnevükön szólították. De a társadalmi különbségeket áttörhette az idős embernek kijáró megtiszteltetés, s a gazdagabb ember is, különösen kisebb falvakban – ahol a kapcsolatok személyesebbek voltak –, gyakran magázta a nála szegényebb, de idős embert.
Természetesen nincs szó arról, hogy a korábbi, vagyoni alapon kevésbé differenciált szólítási mód esetében az egymást egyformán szólítók nem érezték volna az őket elválasztó különbségeket, de ez a szólításban finomabban volt kifejezve. A paraszti társadalomban a megszólítás a mindenkori tekintély-hierarchiákat tükrözte és erősítette meg. Korábban a kor-, és nembeli különbség, később a vagyoni különbség vált uralkodó elvvé.
Adódtak eltérések a szólításmódban felekezeti alapon is. Kiskunhalason „a református ember mind »koma« egymásnak, ha nem is állanak valóságos komaságban, a katolikust azonban megnézi, hogy komázza-e” (Papp L. 1941: 36). Hozzátartozik ehhez, hogy a felekezeti eltérések mögött gyakran vagyoni különbségek húzódnak meg.
A megfelelő szólítás megtagadása a harag kifejezésére is lehetőséget adott. A kartali Homok Erzsébet gyermekként úgy szerzett tudomást szülei összezördüléséről, 687hogy édesanyja nem „hallja kend”-del, hanem csak „hallja magá”-val szólította férjét. Édesapja ilyenkor azt mondta: „Engem ne magázz, ha kendölni nem akarsz, inkább ne mondd sehogy” (Martonné 1978: 11).
A megszólítás módjában mindkét világháború nagy változásokat hozott. Sok asszony, aki férje távollétében egyedül vezette a gazdaságot, nem tudta folytatni a korábbi viszonyra épülő hagyományos szólítást, s letegezte a férjét. Ma falun is általános a családon belüli kölcsönös tegeződés, mind a szülők között, mind a szülőgyerek kapcsolatban. Nagy különbség, hogy ebben a rendszerben a tegezésnek immár nem az alárendeltség, hanem a kölcsönös intimitás a jelentése.
