AZ IVÁS ILLEMSZABÁLYAI A HELYSZÍNEK SZERINT
AZ IVÁS ILLEMSZABÁLYAI A HELYSZÍNEK SZERINT
Az ivás nagymértékben szimbolikus cselekmény, ezért lényegesek azok a mozzanatok, amelyek mintegy átemelik ebbe a szférába. Az ivás etikettje tulajdonképpen arról szól, „miként lehet a társadalmi kapcsolatokat fenntartani és szimbolikus értékekkel ellátni” (Wolf, E. 1973: 339).
Más az illeme a saját borfogyasztás alkalmainak, mint a kocsmai ivásnak. A szőlőtermelő vidéken a pincézésre való meginvitálás a barátság legkifejezőbb gesztusa volt. Egy múlt századi szerző egyenesen a „nagy magyar barátság” kárhozatos tettének nevezi a közös őszi–téli pincézéseket, mivel addig tartottak, míg „húsok s borukban tart”, s így a nyári munkák idejére nemcsak inni-, de ennivalójuk is alig maradt (Hölbling M. 1985: 112). Azzal, hogy a gazda saját borával tiszteli meg vendégét, nemcsak barátságát nyilvánítja ki, de valami módon le is kötelezi, tulajdonképpen szimbolikus tőkét gyűjt. Ezért is van nagy hangsúly a kínálás barátságosságán, az ivást társadalmi aktussá nyilvánító szimbolikus gesztusokon. A házigazdának újra és újra kínálni, „köszönteni” kell vendégét: „Tessék, fogadjad!” „Isten éltessen minket!” – mondják minden poháremeléskor. A vendégnek is illett a köszöntést viszonozni, és illett dicsérnie a bort, még akkor is, ha az már-már ihatatlan volt. Igen gazdag volt a tréfás ivási köszöntések folklórja, mint: „Bort iszik az útonjáró, Akár paraszt, akár báró!” (Csete B. 1954: 237). Ha a házigazda megfeledkezik a kínálásról, vendége tréfásan figyelmezteti: „Elfelejtkeztél a jó nevelésről!” A szemnek is meg kellett adni a magáét, ezért ivás előtt szemmagasságba emelték a poharat, és átnéztek rajta, ezután még magasabbra emelték, s ekkor mondták a köszöntőt.
Ha többen ittak együtt, több játékos szokással adták meg a módját, például így: „Ittunk, ittunk, mindig ittunk, mégis szomjaztunk. Ácsi bácsi, Bíró bácsi, Most iszik XY.” Annak a nevét mondták, akihez odavitték a poharat (Nagyrákos, Vas m. 1989). 679„A hagyományos magyar borozás a poharazgatás, lassan iszogatás, miközben beszélgetnek, történeteket mondanak (kvaterkáznak)” (Kósa L. 1984a: 78).
A vendéget is kötelezte az illem, nem illett gyorsan, egy szuszra kiinnia a poharát, csak a pohár felét (Szabó Pál 1955: 57). Mihályfán három pohár borral kínálták meg a vendéget, azon az alapon, hogy: „Három a magyar igazság.” Az idő és ital szinte tüntető rászánása fontos illemszabálya volt a közös ivási alkalmaknak. Ugyanezért a sietség és a spórolás bármely apró jele sértésszámba ment.
Az iváshoz hozzátartozott a koccintás is. Ennek is megvolt a szabálya: „Vigyázni kellett, mert ha valaki nem a pohár oldalával koccint, hanem a fenekével, akkor az azt jelenti, hogy a többit lenézi” (Soós M. 1943: 3). Másutt meg éppen az volt a szokás, hogy nemcsak a pohár tetejét, de az alját is összekoccintották.
A hagyományos férfi ivóhelyek redukálódásával a kocsma jelentősége a férfiak kapcsolattartásában megnőtt. Korábban „leginkább csak a dologtalan és szolgálat nélküli fiatalság” (Szeremlei S. 1911: 431), meg a „korcsmás emberek” jártak oda. A komolyabb férfiember egyenesen tüntetett vele, hogy ő „a kocsma küszöbét nem lépte át”. Az idősebb korosztály kocsmakultúrája ma is bizonyos korlátozásokat ír elő. Nem illik például névnapot itt ünnepelni: „Nem az utcaárokban születtem, van házam, gyertek oda” (Fél E.–Hofer T. 1972: 335).
A kocsma ugyanakkor ma fontos helyszíne a férfiak kapcsolattartásának. Könnyen kerül barátságtalan hírbe az, aki elkerüli a kocsmát. De a túl sűrű odajárás is helytelen: „Kocsmába is járni, de részegnek se lenni, ez itt a törvény” (Szabó Pál 1955: 55).
A kocsmában a meghívás ugyanolyan kötelesség volt, mint a meghívás elfogadása és viszonzása. Egy rövid távú csere ez, a barátságos viszony bizonyítása és megerősítése érdekében. Nehéz kilépni a „mindenki kér mindenkinek” normából, amit az is súlyosbít, hogy a kilépni akaró italbíró képességét kérdőjelezik meg társai: „Mi az, nem tudod meginni? Beleunszolják az emberbe az italt” (Mihályfa, Zala m.).
A nem viszonzott italmeghívást szamárpohárnak hívják. Ez nagy szégyennek számít, de elkerülésére vannak kiskapuk, hallgatólagos megoldások. Ilyen a megszökés: „Kimegyek vizelni, azt mondom, majd jövök vissza. Azt elszököm haza” (Varsány, 1971). Elfogadható az ital kikérve-otthagyása is. Egy varsányi özvegyasszony így okította fiait kocsmába menés előtt: „Szamárpoharat ne igyatok, hanem kérjétek ki, és hagyjátok ott. Hogy nehogy mondják, hogy ennek kértem, és nem fizette vissza.” Sértődést elkerülő megoldás a viszonzás elnapolása is.
Az ivási szokások illeme nem mutat mindenütt azonos képet. A polgárosultabb Héderváron (Moson m.) a kocsmai férfiivás kevésbé „parasztos” formája is él: „Minálunk az volt barátok közt a szokás, hogy mindenki magának kért, amit akart. Nem szerettem a kört. Hogy például voltunk hatan, akkor 6 fröccs. Annyit meginni már fölösleges, az pazarlás. Van olyan baráti kör, ahol körivás van, de nem sok.”
A kocsma megnövekedett jelentőségében szerepe van a sör divatitallá válásának is, amely nemcsak a bort, de a borivással járó szertartásosságot is kiszorítja. A sörnek, úgy is mondhatnánk, hogy „nincs kultúrája”, lehet akár üvegből, állva, gyorsan meginni, s így épp az marad ki a sörivási kultúrából, ami a bor ivását társadalmi cselekménnyé 680lényegítette át. Ugyanakkor a sör „demokratizálta” a férfiak ivási gyakorlatát.
A „kocsmahasználatban” ezzel együtt – különösen szőlőtermelő vidékeken – mai napig érzékelhetők a rétegkülönbségek, amit azonban a nemzedéki különbségek már átvágnak. A kocsma elsősorban a volt szegényebb rétegek, s a fiatalabb korosztályok találkozási helye.
A női iváskultúra lényegében különbözött a férfiakétól: elfogadták bizonyos helyzetekben, de nem helyeselték, ha nagyobb nyilvánosságot kapott. Nőknek nem illett kocsmába járniuk, sőt, egyenesen hangsúlyozniuk kellett az ottani járatlanságukat. A nőknek az ivásmódja is eltért a férfiakétól. Minden látványos gesztust nélkülöző, és hangsúlyozottan mértékletes kellett hogy legyen: „A lányok és asszonyok a poharat köszöntés nélkül emelik a szájukhoz, és kis kortyokban isznak megszakításokkal” (Fél E.–Hofer T. 1972: 212).
A nők nemcsak másként ittak, de gyakran mást is. Korábbi időszakokban gyakran olvashatunk a mézes pálinkáról és mézes borról mint kifejezetten asszonyoknak való italról. A lagziban régebben ezt kínálták az asszonyoknak, míg a bolti likőrök ki nem szorították (Balázs G. 1990: 219).
Korábban voltak a női ivásnak is hagyomány szabályozta közösségi alkalmai, mint például a paszita vagy poszrik. Ilyenkor a frissen szült asszonyt komaasszonyai nemcsak étellel, de itallal is ellátták: „A komaasszonynak ugyanis első és fő kötelessége a csak most szült asszonyt fájdalmai enyhítésére pálinkával jól tartani” (Hölbling M. 1985: 112). Hogy ez esetenként komolyabb méreteket öltött, arra utal az a barkó vidékről 1829-ből származó adat, mely szerint a pap a „poszrik alkalmával szokásos együttevéseket és ivászatot” a bírák és esküdtek segítségével kívánta megszüntetni (Paládi-Kovács A. 1982a: 131). Palóc vidéken a tehetősebbeknek külön „poszrikos üvege” volt erre az alkalomra (Kapros M. 1986: 201). Különleges alkalom volt néhány vidéken az asszonyok húshagyókeddi közös ivása, az ún. asszonyfarsang is (Fél E. 1941: 114; Jávor K. 1969). De a női ivás engedélyezett alkalma volt a lakodalmi főzéshez tartozó csigacsináló is.
