AZ ASZTALI SZOKÁSOK ILLEME: AZ ÉTKEZÉS
AZ ASZTALI SZOKÁSOK ILLEME: AZ ÉTKEZÉS
Az étkezés mint kulturális reprezentáció igen összetett, és számos ideológiai mozzanattól van áthatva. Ez annak ellenére igaz, ha sok szempontból igazat is kell adunk Szuhaynak abban, hogy a falusi társadalomban „az étkezési etikett kevésbé kidolgozott” (Szuhay P. 1980: 28).
Már magának az asztalnak is szimbolikus jelentése volt, épp ezért nem lehetett például ráülni vagy gyereket tisztába tenni rajta. „Azt tartották, ahová a Jézus testét naponta háromszor-négyszer teszik, ne szentségtelenítsék meg” (Gémes E. 1977: 227).
Az asztali ülésrend legfontosabb szabálya az volt, hogy az apa ült mindig az asztalfőn, családfői méltóságát ezzel is kinyilvánítva és megerősítve. Helyét még a legmegtiszteltebb vendégnek sem adta át. A hagyományos elrendezés szerint az asztal fő helye a két ablak között volt. Az apa mellett jobb kéz felől ült idősebb, bal kézről fiatalabb fia. Az öregebb fiú mellett ült a leány (Csilléry K. 1949: 20). Az asszony helye általában az asztal sarkán volt. A nem és kor elve tehát az asztali ülésrendben 676is érvényesült. Megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedek változásai éppen az étkezés rendjének nemekhez kötött szabályait kezdték ki legjobban, s ennek egyik legfontosabb jeleként megszűnt a „nők kirekesztése” (Szuhay P. 1980: 27). Gyermek csak akkor ülhetett az asztalhoz, ha már komoly munkát végzett.
Az étkezést a férfiak azzal is megtisztelték, hogy erre az alkalomra „mindig letették a kalapjukat” (Vecsey F. 1979: 19). Az étkezés illemének részeként szabályozott volt annak ideje is. A norma azt írta elő, hogy amikor a családfő hazaért, feleségének már tálalnia is kellett az ebédet. Régebben az étkezést imával kezdték, és „csendben, beszélgetés nélkül folyt le” (Csizmadia I. 1982: 12). „Most enni kő, nem beszélgetni” – szóltak rá a gyermekekre is (Nagy Gyula 1975: 419).
A kenyeret a gazda szelte az egész családnak. A kenyérrel való egész bánásmód, szimbolikus fontosságának megfelelően erősen szabályozott volt. Simára illett levágni a szeletet, különben szóvá tették. A megfelelő mennyiség levágása utána a kenyeret a helyére tették, hogy „né szógájjon itt soká. Ne álljon az asztalon” (Pánczél J.-né 1980: 77). Ha a földre esett egy darab kenyér, fölvették, megcsókolták és megették.
Az ételből a gazda szedett először magának. Mikor még közös tálból ettek, a legfőbb illemszabály az volt, „hogy nem volt szabad a másik elé nyúlni még a húsért sem. Az volt a szokás, hogy mindenki maga elől vett” (Szigeti Gy. 1985: 29).
Evőeszközként régebben csak kanalat és a saját bicskájukat használták. A húst kanállal emelték ki a tálból, „aztán kézbe fogva földarabolták” (Hoss J. 1955–1965: 118). A villa térhódításának időszakában egy, a hagyományos evésstílushoz ragaszkodó férfi így érvelt: „Azé atta az Uristen a két kezem, hogy avva egyek, nem csúfoskodok véle, hogy megszúrjam a számat” (Csilléry K. 1951: 69).
Az evéshez használt kanalat megmerítik a tálban, majd „a tányér széléhez érintik a kanál alját, s ott végighúzzák, hogy a cseppenni akaró levest letörüljék. Azután a kanál alá kenyérszeletet tartanak, hogy a levest le ne csepegtessék és úgy viszik a szájukhoz (…) mintegy 50–60 centiméternyire” (Szállási S. 1930–1935: 51). A férfiakhoz, illetve a nőkhöz tartozó evésmód illeme különbözött, a nők viselkedése ebben a helyzetben is bizonyos önkontrolit hangsúlyozott. A férfiak „asztalról, a tányérhoz mélyen lehajolva, a nők állva, sarokba félreülve, a tányérukat kezükben tartva, kihúzott testtartásban ettek” (Szuhay P. 1980: 27). Szokás volt evés végeztével a tányért kenyérbéllel kitörölni, „hogy jó idő lögyön”. Evés közben nem illett inni.
Az evéssel összefüggő olyan „testi reakciókban”, mint például a csuklás, böfögés – amelyek Szuhay szerint a reneszánsz óta fennmaradt hatások –, a paraszti illemkódex nyilvánosság előtt sem lát kivetnivalót (Szuhay P. 1980: 28).
Az étkezés olyan komplex kulturális tevékenység, amely illemszokásokkal is aláhúzta a családfői hatalmat, valamint az étel tiszteletét. Alkalmat nyújtott a közös családi evés a gyermekek nevelésére is. Ha le akarta rántani az anyja tányérját, az apa rászólt. Ha még ezután is próbálkozott, rávágott a kezére. Az ételben nem volt válogatás. „Addig nem kapsz mást, míg azt meg nem eszed” (Gémes E. 1979: 17).
Korábban a beszélgetésre is jobban alkalmat adott a közös étkezés. A férfiak utána még az asztalnál maradtak, és pipaszár mellől beszélgettek (Szállási S. 1930–1935: 52).
677Még az ennivaló beosztásának is volt „illeme”. Például a keddi farsangi fánkból „kövér csütörtökre is illett, hogy maradjon” (Martonné 1983: 52).
Ha vendég érkezett, amíg a család az asztalnál ült, megkínálták. A meghívást azonban „nem illett” komolyan venni, hiszen tányért, kanalat nem is adtak neki. Az invitáló szavakra a vendégnek így kellett válaszolnia: „Köszönöm, én már elvégeztem. (…) Csak egyenek Isten áldásával” (Szállási S. 1930–1935: 52).
A munkaintenzitásnak a kapitalizmus korában való növekedése fellazította az étkezéshez tartozó szabályrendet: „Délben az anyám az asztalra tötte az ebédöt, oszt az szödött és övött előbb, aki hozzájutott, hogy mán möhessön is dolgozni, mert a munka mindönnél előbbre való volt”.
