A PARASZTI SZOCIALIZÁCIÓ KULTURÁLISAN JÓVÁHAGYOTT ESZKÖZTÁRA
673A PARASZTI SZOCIALIZÁCIÓ KULTURÁLISAN JÓVÁHAGYOTT ESZKÖZTÁRA
A paraszti nevelést a gyermekek korai munkába vonásának társadalmi kényszere alapvetően meghatározta, az erre való felkészítés pedig szigort és keménységet kívánt. A kényeztetést épp ezért a legnagyobb nevelési hibának, „uraskodás”-nak tartották.
Alapelv volt a keménység, amely a juttatási és büntetési rendszerben egyaránt érvényesült. A mai helyzettel szöges ellentétben régebben „nem nagyon segélyezték a fiatalokat, még ha lett volna is miből. Azt mondták, nem jó a gyereknek nagy darab kenyeret adni, mert elmorzsálja” (Diós S. 1975: 61).
A nehéz helyzetekből sem „mentették” ki azonnal a gyermeket. A szolnoki Lévai János, amikor gyermekként elment tutajozni a komájával árvíz idején, s a víz elsodorta őket, hiába kiabáltak segítségért. „Az apám visszakiabált nekünk, ha bementetek, gyertek is vissza.” Egy óra hosszat hagyták őket kínlódni, mielőtt segítségükre siettek (Lévai J. 1980: 8).
Azt tartották: „Szeresd a gyereket, de úgy, hogy azt a gyerek ne tudja!” (Szigeti Gy. 1985: 50). A keménység tehát nem szeretetlenséget jelentett, hanem nevelési elvet, ami a kedvesség megnyilvánulásait nem zárta ki. Hiszen kenyérsütéskor anyjuk külön „kiscipót” sütött a gyermekeknek, a kalácstésztából pedig „madarat”. De a gyerekek kapták disznóöléskor „a fülét meg a farkát”, s apjuktól madárlátta kenyeret. Ritkán esett meg, hogy aki tehette, ne vett volna gyerekének vásárfiát (Szigeti Gy. 1985: 51–52).
A jutalmazás sem volt ismeretlen a paraszti nevelésben, bár mint láttuk, főleg munkára serkentő eszközként. Az ajándékot azonban nem kapcsolták össze olyan teljesítménnyel, ami kötelessége volt. A dicsérettel, a kisgyermektől eltekintve, csínján bántak, attól tartva, hogy a gyerek „elhiszi magát”. Inkább a háta mögött dicsérték. „Megelégedettségüket a szülők azzal fejezték ki, hogy (…) önállóan megoldandó feladatokat adtak nekik” (Gazda K. 1978: 211). Nagy dicséretnek számított, ha az apa a gyerek „fejére simított és azt mondta: »Jól van fiam, nagyra nősz«” (Martonné 1978: 130). Ugyanakkor a gyermekekben állandóan tudatosították függő helyzetüket, azt, hogy szüleik kenyerét eszik: „Mindig fájt, hogy az ennivalót és a ruhát felhánytorgatták. Az én szüleimnél, de az egész osztályomnál is, ez általános szokás. Még ott is, ahol van mit enni” (Veres P. 1937: 29).
A hibák kezelésének és a büntetésnek igen gazdag skálája volt. Általános gyakorlat volt, hogy a feladat kiosztásakor tudatták a gyerekkel, hogy milyen büntetés jár neki, ha a feladatot nem, vagy elégtelenül teljesíti (Nagy O. 1989: 90). A kisebb gyermekkel gyakoroltatták a feladatot, majd érdem szerint dorgálták, illetve dicsérték.
A pár éves gyermek nevelésében fontos szerepe volt az ijesztésnek. Ijesztik irreális alakokkal, mint például a boszorkány, ördög, de reális alakokkal is: állatokkal vagy a különböző mesterségek képviselőivel (kéményseprő, rongyszedő stb.), de cigánnyal vagy akár a pappal is (Hoppál M. 1969: 254–255). A pár éves gyermeket gyakran ugratták, s ha elhitte, kinevették. A kisebb hazugságot is megengedhetőnek tartották, hogy rávegyék valamire.
A nagyobb gyermekeknél a helyes viselkedés tanítása kevésbé direkt formában 674történt. A tiltásnál nagyobb hangsúlyt kapott az idősebbek személyes példája, illetve a példázatok.
A gyermeket, ha valamibe belekezd, jó tanáccsal látják el, de ha valamit mégis rosszul tesz, felelősségre vonják. Ennek bevett formái a szemrehányás, szidalmazás és a megszégyenítés is: „Te gyámoltalan köjök, erezd ki a malacokat legeltetni, az neked való” (Lévai J. 1980: 19). Szokásos büntetés a megvonás is. Nem engedték játszani őket, vagy lefelé fordítva találták a tányérjukat a vacsoraasztalon, ha nem értek haza idejében. A verés bevett nevelési módként „napirenden volt”. De az a nézet sem volt ismeretlen, hogy „ne bántsd a jót, még jobb lesz, hiába ütöd a rosszat, még rosszabb lesz” (Szigeti Gy. 1985: 49). A verést általában figyelmeztetés előzte meg: „vigyázz, míg szépen vagy!” (Csete B. 1954: 24). Ha a gyermek a tettét bevallotta, ez általában nem számított enyhítő körülménynek.
Úgy tartották, hogy az apának gyereke fölött annak nagykorúságáig van „testi fenyítő joga”, ami nem jelenti, hogy mindenki élt is ezzel a joggal (Papp L. 1941: 25). Az anyának is joga volt gyermekeit megfenyíteni. „Anyám sokszor elmondta, egyik kezemben a bot, a másikban a kenyér. Megszöktök, ha úgy nem viselkedtek, mint kell. Az én fejemre szégyent nem hoztok” (Böde, Zala m.) Egy varsányi anya fiával minden reggel levágatott egy vesszőt, amivel szükség esetén jobb belátásra bírta. A féktelen gyerekből tisztességes ember lett, s ezt anyja vesszős módszerének tudja be.
Sok esetben maga a fiatal jelezte a határt, amikortól már nem fogadta el ezt a nevelési módszert: „16 éves koráig megvertem a fiam, akkor megfogta a kezem, most már többé nem versz meg” – mesélte egy varsányi anya. Mátraderecskén (Heves m.) a fiúk verését azokban az esetekben tartották indokoltnak, ha későn mentek haza, káromkodtak, nem jól végezték a rájuk bízott munkát vagy ha verekedtek. A lányokét meg akkor, ha kimaradtak vagy ha csúnyán beszéltek (Veres L. 1975: 145). A verésnél is drasztikusabb módszer volt az ólba zárás. Volt, ahol a disznóólba, másutt a tyúkólba zárták a rossz gyermeket.
A lányok nevelésében kulcsfontosságú volt a szégyenre nevelés. Már pár éves koruktól „nem szégyenled magad?” – felkiáltással tudatosították benne, ha elfelejtkezett önmagáról, például felcsúszott a szoknyája. Nagyobb leánynál pedig az számított szégyennek, „ha túl sokat mutatott meg a világnak belső szükségleteiből”, akár fizikai, akár lelki értelemben (Friedl, E. 1965: 85).
A lányok nevelésében a szégyent támogató fontos módszer volt az elrettentés. Szinte metaforikus túlzással fogalmazták meg, milyen büntetés vár rá, ha letér a tisztesség útjáról: „Ha megesel, még a beledet is kitaposom!” (Dobos I. 1981: 133). Az elrettentéshez hozzátartoztak a „példázatok” is arról, hogy ki hogyan járt (Nagy O. 1982: 26).
Ez a nevelési módszer egyébként az egész paraszti szocializációt jellemezte. Az tehát, hogy nem a lelkiismeretet fejlesztették a gyermekben, hanem tudatosították benne a közösség ítéletét arra az esetre, ha hibázna (Nagy O. 1982: 26).
Ahogy a lányoknál a szégyen, a fiúk esetében az önérzet kifejlesztése bírt hasonló fontossággal, hiszen ez a belső készség elengedhetetlen volt becsületük megvédéséhez. A legkisebb kortól fejlesztették bennük ezt az „erényt,” először kedélyes csipkelődéssel, tréfás gúnnyal, de később sértő csúfolódással is, amit tudni kellett állni (Csete B. 1954: 52).
675A szocializáció a szülőknek való feltétlen engedelmességen alapult, de a család korábbi hatalmi rendszerének módosulása új helyzetet teremtett. A szülők és általában az idősebbek által reprezentált hagyományos tekintélyek érvényessége ma, a megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyok közepette megkérdőjeleződik. A nemzedékek között fölerősödő küzdelem során az idősebbek elismerését „lebecsülésük váltja fel. (…) Felcserélődnek a szerepek, s bizonyos értelemben a fiatalok válnak az öregek nevelőivé” (Dobrowolski, K. 1972: 26–27).
Egyik legfontosabb változás, hogy a szülőgeneráció a gyermekekkel kapcsolatban megváltozott aspirációknak köszönhetően nem adja át a munka kultúráját. Előtérbe kerülnek ugyanakkor a fiatalok szükségletei, igényei.
