Munkára nevelés
Munkára nevelés
A gyermek családon belüli nevelése szinte egynek vehető a munkára neveléssel. A munka volt az erények foglalata, annál is inkább, mert nemcsak tevékenységi formákat sajátított el a gyermek, hanem az ezekhez kötődő erkölcsi normákat is.
669A szülők gyakran kényszerűségből is kivitték a gyermekeket a földre. „Láttuk, hogy csinálják, belénk rögződött már kiskorunkban ez a munkaszeretet” (Bakonya, Baranya m.). De ne idealizáljuk túlságosan a képet, nem minden gyerek mutatott egyforma lelkesedést: „Engem az apám oda ültetett, nízzed, hogy kapálom, de nem níztem én! A (…) nyomorúság csak ráviszi, hogy az ember megtanulja” (Hofer T. 1950: 466).
A hagyományos faluban a gyermek 12–16 éves kora között tanulta meg a legtöbb munkát. Ebben az életkorban minden munkát megmutatnak nekik, és különlegesebb fogásait, könnyítéseit is megmagyarázzák. A munkára nevelésnél a fokozatosság elvét követték. „Apám azt mondja a kocsin: Amíg rágyújtok, fogd a gyeplőt! Aztán van úgy, hogy nálam marad végig.” A másik fontos munkára nevelési módszer a dicséret volt. Biztatják, dicsérik: „Nem te fáradtál el, hanem a kapa!” (Fehér Z. 1970: 19). Amíg a gyermek meg nem tanult egy munkát, addig rendszeresen dicsérték, később már nem járt érte dicséret. Az önérzetét is fölpiszkálták: „Hadd lássuk, hogy tudsz dolgozni, jó löszöl-e menyecskének?” (Fehér Z. 1970: 21). A közösség is segített a gyermek ambíciójának felébresztésében. Az ismerősök bekiabáltak a dűlőről: „Könnyű nektek, mer már segítcségetek is van! A gyerekek ezt boldogan hallgatták. (…) Akkor élvezte a gyerek a lóhajtást igazán, ha látták is” (Nagy Gyula 1975: 420).
Jó serkentés volt a megszégyenítéstől való félelem is. „Vakborozdát még gyerekembernek is szégyen volt hagyni”. A csoportban végzett munkának különösen nagy nevelő szerepe volt. A közös munka beszoktatta a kezdőket a munka ritmusába. „A hátulsót megharapja a kutya!” – ez volt a szójárás (Nagy Gyula 1975: 421–422). A kiskorú gyermeket, ha lemaradt, kisegítették.
A munka „dicső” volt egy gyermek számára. Bizonyos jutalmak, juttatások kapcsolódtak egy-egy nehezebb munka elvégzéséhez, és ez is az ösztönző mechanizmus része volt. A serdülő fiúgyermek hiába kérte apját, hogy pipázhasson: „Majd ha már előttem kaszálni tudsz a saját kalapálta kaszáddal.” Ettől fogva egyre gyakrabban próbálgatta, s mikor végre megtanult kaszálni, kapott pipát (Lele J. 1972: 5).
Nem minden hátsó szándék nélkül kapott a gyermek ajándékba munkaeszközt. Az 5–6 éves vásárhelyi gyereknek szokás volt karikást hozni a vásárból. „Ezt nagyon számon tartották, mert nagy dicsőség volt. Igen ám, de a karikással már a kismalacokra vigyáztak” (Nagy Gyula 19.75: 420). Így vonták be egyre nehezebb munkákba. A fiatalok munkába fogásánál sokszor nyilvánult meg egyoldalú, oktalan keménység. Az volt az alapelv: „hadd szokja meg a munkát”. „Fiatalembert, ha este agyonütik, reggelre feltámad stb.” (Veres P. 1939: 50).
Említést kell tennünk a gyermekek munkára nevelésével kapcsolatban a rétegkülönbségekről. „A törekvést illetően nem volt különbség, (…) csak a feladatok jellegében. (…) A szegényebb családoknál a gyermek munkáját a szükséghelyzetből fakadóan vették igénybe, a gazdacsaládnál meg napszámost takaríthattak meg általa” (Kapros M. 1989: 18). Különbözött némileg az átadott munkakultúra is. Márkus István a szegényparaszti stratégia fontos részének látta, hogy gyermekeikbe „erős individuális feltörekvést, helytállási virtust” neveltek (Márkus I. 1980: 22). Az önálló parasztgazdaság vezetéséhez pedig inkább hozzáértés, szervezőkészség kellett, mint virtuskodó fizikai teljesítmények. A gazdafiatalok munkára nevelésében a személyi felelősségen, a szegényebbeknél pedig a kitartáson volt a hangsúly.
