GAZDASÁGI EGYESÜLET ÉS GAZDAKÖR
583GAZDASÁGI EGYESÜLET ÉS GAZDAKÖR
A tejértékesítés megyei és országos hálózattá szervezése egy általános, a polgárias társadalomra felettébb jellemző s államilag is támogatott gazdaságszerveződési szisztéma része volt. A mezőgazdálkodás minőségi fejlesztését és a termelői érdekvédelmet törvény szabályozta szakosított szervezetek létrehozásával, illetve a spontán szerveződő társulások állami támogatásának kieszközlésével remélték elérhetőnek a leginkább érdekeltek: a legnagyobb termelők. Az egy növényfajtára vagy tenyészállatra szakosodott, szinte áttekinthetetlenül sokféle országos hatáskörű szakmai egyesületnek, s megyei, helyi tagszervezeteinek (lásd ezekről: Erdei F.–Pataki E. 1959) nem is az volt az igazi jelentősége, hogy a parasztgazdaságoknak is lehetőséget kínált a szakmai szervezkedésre. A parasztok önszerveződését ugyanis számottevően korlátozta az a tény, hogy ezekben a döntően az OMGE kezdeményezte egyesületekben – helyben is, a területi és az országos szövetségekben pedig még fokozottabban – a nagybirtokosok és középbirtokosok hegemóniája érvényesült. Az egyesületek számítottak ugyan a birtokos parasztságra, de mint arc nélküli tömegre, egyoldalúan hangsúlyozván a szakismeretek szétáramoltatásának, az eszközbeszerzésnek és a termékértékesítésnek a parasztok által is élvezhető előnyeit.
Általánosítható tanulságot hordoz Szabó Ferenc vizsgálata. A szakmai érdekeket hatékonyan képviselő Csanád megyei Gazdasági Egyesületről azt állapította meg, hogy tömegbázisát ugyan a 100 hold alatti parasztbirtokosok jelentették (közülük került ki a tagság 70–75%-a), mégis „a szervezet tevékenységét a 300–1500 kat. hold közötti megyebeli birtokosok irányították és egyúttal végezték is”. Következésképpen: az agrárkultúra újabb eredményeinek, módszereinek terjesztésében mutatkozó, vitathatatlanul pozitív hatás elsősorban a nagy- és középbirtokosságot érintette (Szabó F. 1971: 461–489).
Ahogy a Csanád megyei Gazdasági Egyesület, a területi vagy községi gazdakörök többsége is afféle gyűjtőhelye volt a növénytermesztő és állattenyésztő érdekvédő egyesülések helyi csoportjainak. A 43 község „gazdatársadalmát” összefogó Felső-Szabolcsi Gazdakör (melyet 1884-ben gróf Dessewffy Aurél kezdeményezett, s 1930-ban alakult újjá) például a következő szakosztályokat foglalta magában: gabonakiviteli, gyümölcstermesztési, közös beszerzési és magtermelési, közös értékesítési, lótenyésztési, méhészeti és szeszszakosztály (Felsőszabolcsi… 1935: 8–9). Az 1904-ben alapított Monori Gazdakör 1933-as alapszabálya a „gazdaközönség” érdekképviseletének konkrét teendői között az értékesítés segítését, a gazdasági és háztartási eszközök beszerzésében való közreműködést és a hitelviszonyok figyelemmel kísérését is számon tartotta, vagyis olyan feladatokat, melyek sokféle gazdasági-szakmai szerveződéshez való kapcsolódást feltételeztek (Monori… 1933: 1–2). A Jánoshalmi Gazdakör a nevében is hangsúlyozta, hogy egyszersmind a Gyümölcs- és Szöllőtermesztők Egyesülete, és alapszabálya „a vidék mezőgazdaságának, állattenyésztésének, gyömölcs- és szőlőtermesztésének helyes irányban való fejlesztését” jelölte meg legfőbb célként (Jánoshalmi… 1933: 2).
A falusi-mezővárosi gazdakörök betagolódhattak – rendszerint be is tagolódtak – magasabb szintű „gazda”-szervezetekbe: testületként tagjai voltak a járási-területi gazdakörnek, illetve a megyei gazdasági egyesületnek. A Tapolcavidéki Gazdakörnek 584például 20 környékbeli településről toborzódott a tagsága, akik igénybe vehették a gazdaköri szolgáltatásokat: a közös beszerzésű szőlővesszőt, gyümölcsfacsemetét, permetezőszert, raffiát, vetőmagvakat, műtrágyát, fajbaromfiakat stb. (Évkönyv. 1912: 9–31). Ez a járási gazdakör is tagja volt – s rajta kívül kilenc hasonlóan járásiváros környéki vonzáskörű, gazdakörnek nevezett érdekcsoport – a Zalavármegyei Gazdasági Egyesületnek (Tapolczavidéki… 1909: 36–37).
A hierarchikusnak elgondolt szervezeti felépítéshez való alkalmazkodás azt is magában foglalta, hogy a földbirtoknagysággal értelmezett tekintély mint a vezetésirányítás kisajátításának elvi magyarázata automatikusan továbbgyűrűzött az OMGE-tól és a megyei gazdasági egyesületektől a falusi-mezővárosi gazdakörökig. Azzal a módosulással természetesen, hogy a helyi szervezetekben a legmódosabb parasztgazdáké lett a hegemónia, akik messzemenően számíthattak az úri birtokosok és a „helyi intelligencia” pártoló közreműködésére, a földnélkülieket viszont kívül rekesztették az ilyen érdekvédő szervezkedésen. Ez utóbbi réteg, ha parasztként határozta is meg magát, csak az agrárszegénység követeléseit mind hatásosabban kinyilvánító politikai pártok, jelesül az „agrárszocialistaként” emlegetett s vulkanikus kitörésekkel fenyegető mozgalom szervezeti keretei között lelhetett rá érdekeinek kifejeződésére. (Az agrárszocialista mozgalom újabb kutatási eredményeiről lásd Szabó F. [szerk.] 1986. ) Vagyis a leginkább elterjedt, s ezért a legnagyobb hatású érdekszervezetek, a gazdakörök, melyek integrálni tudták és a birtokos parasztok törekvéseivel-vágyaival összhangba hozták a mezőgazdasági szakágak érdekvédő egyesületeinek céljait, szándéktalanul ugyan, gyakorlatilag mégis tovább erősítették a magyar társadalom, benne a rendi örökség értelmében még osztatlan tömegnek tűnő, pedig már rég nem egységes parasztság vagyoni-földtulajdoni alapú rétegekre szakadását.
Ennek ellenére sem vitatható el az alig-alig tanulmányozott gazdaköröknek, a 20. század legfontosabb mezővárosi-falusi-tanyasi szerveződéseinek az a jelentősége, amelyet Huszka Lajos a Szeged-szatymazi Gazdakör történetét összefoglalva kiemelt. Nemcsak a szatymazi, minden gazdakör „a társadalmi, mezőgazdasági és kulturális elmaradás csökkentése érdekében munkálkodott”, s „gazdasági és kulturális egyesületként” szinte egyetlen törvényes lehetőségét jelentette a parasztok társadalmi szerveződésének (Huszka L. 1986: II. 266). Azzal a jogos megszorítással érvényes azonban ez a megállapítás, hogy ez a szervezkedési forma nem helyi hagyományokban gyökerezett: a „magasabb” társadalmi rétegek képviselte politikai, gazdasági és kulturális eszményekhez igazodást testesítette meg, ezért is munkálkodott.
A kapitalizmus kori, a parasztokra kiterjesztett intézményes érdekvédelem minden fentebb jellemzett formájának végül is hasonlóan lehet meghatározni a szerepét és jelentőségét. Segített a parasztoknak abban, hogy birtokosként, tehát az öröklött rendi státusuktól immár függetlenedve, betagolódhassanak a polgárias társadalomba. Erre sarkallta őket a propaganda, s maguk is ebbe az irányba törekedtek. Mert a rendi értelmű „parasztság” végérvényesen ellenérdekelt vagyoni rétegekre szakadt, rétegenként különböző sikerrel járt ez a törekvésük.
