SZÖVETKEZÉSI FORMÁK A POLGÁRI KORSZAKBAN
579SZÖVETKEZÉSI FORMÁK A POLGÁRI KORSZAKBAN
A nem iparűzők céhszerű szervezeteinek számbavétele azt sugallhatja, hogy a paraszti érdekvédelem szükségességének felismerésekor mindezeket a társulási formákat előzményként figyelembe lehetett volna venni. Az ilyen szervezetek azonban a paraszti társadalom egészéhez mérten periférikus jelentőségűek voltak. Azért utaltunk rájuk, hogy egyértelmű legyen a paraszti érdekvédelem előzmény nélkülisége: a szervezeti formák át nem menthetősége.
A mégis figyelembe vehető előzmény, ha nem is jelentett intézményes formát, az a faluközösségi szolidaritás, mely az úgynevezett kalákákban nyilvánult meg. A segítés nemcsak közös munkavégzést jelentett, hanem a viszonosság reményében nyújtott anyagi támogatást vagy a csak közösen beszerezhető nagy értékű munkaeszközök szabályozott egyéni használatát is. A szocialista szövetkezeti mozgalom logikai-érzelmi előzményeit a legelemibb társulásokban is megtalálni igyekvő történetírás mindenesetre hajlott rá, hogy a gépvásárló közösségeket és az úgynevezett társas munkákat a parasztok szövetkezési törekvéseiként tartsa számon. Heckenast József például – a századforduló körüli szövetkezéseket vizsgálván – a szántó- és vetőkalákákból vélte levezethetőnek a kisparaszti-középparaszti gazdaságok közös vetőgépbeszerzéseit és a gépek szabályozott használatát, s a gabonabetakarító kalákák logikus fejleményeként idézte a nagygazdáknál valamivel előbb, majd a középparaszti gazdaságokban is fel-feltűnő, közösen vásárolt cséplőgépeket (Heckenast J. 1969: 123, 142). Tanner József az egerszalókiak (Heves m.) szövetkezéseinek két fokozatát elkülönítve „egyszerű összefogásként” jellemezte, s példák felsorakoztatásával szemléltette azokat a segítségmunkákat, melyek „a szomszédok, rokonok, jó barátok 2–10 fős csoportjai” körében máig léteznek (Tanner J. 1983: 188–190).
Az „egyszerű összefogásnak” valóban lehetett némi szerepe a 19. század második felében, nyugat-európai példák nyomán széltében propagált, a 20. században pedig a szocialisztikus eszmerendszertől is befolyásolt szövetkezeti mozgalom elterjedésében. Néhány módosító tényezőt mégis figyelembe kell vennünk. Egyrészt: már az 1850–1860-as években, amikor először járta át a magyar mezőgazdaságot a gépesítés láza, a tőkehiány elháríthatása miatt kifejezetten ajánlották a szakírók s az agrárágazat technikai fejlesztését szorgalmazó szakági szervezetek a közös gépbeszerzést (Varga Gy. 1972: 313). Másrészt pedig: a paraszti kollektivizmus emlegetett öröksége csak azokon a helyeken tudott hatékony érdekvédelemmé átfejlődni, ahol egy-egy helybeli vezető tudatosan törekedett rá, hogy az eredendő készséget újmódi társas formák megszervezésével hozzáigazítsa a változó körülményekhez. A példásnak emlegetett Erdély-részi szövetkezetek ezt igazolják. Homoródszentpálon az unitárius lelkész tanította faluja népét a korszerű gazdálkodásra, s ezért szervezte meg előbb a gépvásárló-, majd a tejszövetkezetet (Varga Gy. 1972: 314); az avasújvárosiak szövetkezetét, mely mezőgazdasági gépeket és eszközöket szerzett be s kölcsönzött tagjainak, szintén a helyi lelkész szervezte-irányította (Kós K. 1980: 403). A paraszti összefogásnak a helyi tekintély szavával erősített intézményesülése ott is eredményesnek bizonyult, ahol a székelyföldihez képest kevésbé volt jellemző a kalákákban megtestesülő szolidaritás. A Féja Géza által 1935-ben népszerűsített „kollektív falu”, Lajoskomárom vasárnaponként működő termény-„tőzsdéje”, állatbiztosító „szövetkezete” 580és közös gépvásárlásokra szerveződött „betéti társaságai” az evangélikus lelkész átgondolt agitációjának köszönhették létüket (Féja G. 1984: 121–124). Berettyóújfaluban az 1930-as években egy kisparaszti indulású és 700 holdas birtokossá gyarapodó mintagazda volt az erjesztője – a helyi Gazdakör vezetőjeként – a szövetkezésnek: a közös gépbeszerzéseknek, a terményértékesítésnek és a földbérlő szövetkezetnek (Varga Gy. 1981: 418).
Ha segítette is a szövetkezés eszméjének meggyökeresedését a paraszti hagyomány, a falusi szövetkezetek mégiscsak a nagybirtokosok által létrehozott s az állam által is pártfogolt, kapitalista szellemű érdekvédő társulásoknak tekinthetők. A szinte már tragikus tőkehiányt ellensúlyozó üzleti forma inkább kényszerű, mint meggyőződéssel átlényegített adaptációja gyűrűzött tovább a legfelső köröktől a parasztokig. A törvényi hátteret az 1875: XXXVII. tc. biztosította, amit még a 20. században is „szövetkezeti alaptörvényként” tartottak számon. E törvény szerint szövetkezetnek „meg nem határozott számú tagokból álló azon társaság tekintetik, mely tagjai hitelének, keresetének vagy gazdálkodásának közös üzletkezelés mellett, illetőleg a kölcsönösség alapján előmozdítására alakul”. Jogi értelemben tehát a részvénytársasághoz hasonló társulások voltak a szövetkezetek, azzal a különbséggel, hogy a tagok száma és tőkéjük nagysága nem volt előre meghatározott (Gyimesi S. 1972: 639).
Gyimesi Sándor, részletesen elemezvén a parasztság és a kapitalizmus kori szövetkezeti mozgalom viszonyát, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (a földbirtokosokat tömörítő OMGE) 1879-es székesfehérvári „gazdakongresszusától” számítja a mezőgazdasági szövetkezetek történetét. Azt is hangsúlyozza azonban, hogy eleinte alig érintette meg a parasztokat a néhány lelkes nagybirtokos irányította mozgalom: az értékesítő szövetkezeteknek még a legmódosabb parasztgazdák sem voltak tagjai. Lényegesen nagyobb visszhangja volt falun az 1898-ban alapított, az OMGE szövetkezeti eszméjét valló, és kiskereskedelmi bolthálózata révén ismert „Hangya” Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetnek. Országos hálózatához az első világháború kitörésekor már 1276 tagszövetkezet, 200 000 tag tartozott. A 19. század végén az állam szintén akcióba kezdett: az Országos Központi Hitelszövetkezet felállításával a falusi hitelszövetkezetek lényegileg állami irányítás alá kerültek, s mert a központi alapszabály egyéb (például földbérlő, terményértékesítő) tagszövetkezetek szervezését is lehetővé tette, velük együtt sok más szövetkezetszerű falusi társulás is (Gyimesi S. 1972: 624–639 – lásd még Takács I. 1990: 534–536).
Az egy-egy település parasztjait összefogó sokféle szövetkezet majd mindegyike, ha megalakulásakor nem is, előbb vagy utóbb beletagolódott valamelyik centralizált hálózatba. Az agrártermelés égető gondjait csekély hatásfokkal orvosolni képes helyi szövetkezetek ugyanis – Erdei Ferenc fejtegetése szerint – eredendően kétfélék voltak: „kis helyi alakulatok” vagy a szövetkezeti hálózatok tagjai. Az előbbiek a tőkeszegénység miatt és szakértelem híján gyorsan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, s vagy elhaltak, vagy vállalták az országos szervezet befolyásolást is jelentő irányítását (Erdei F. 1980: 328). Bár a szövetkezeti központoknak – ezek szerint – meghatározó volt a jelentősége, ez alkalommal mellőznünk kell az alárendeltségből adódó előnyök és hátrányok számbavételét. Csak a megalakulás és működés helyi összefüggéseire figyelve jellemzünk néhány fontosabb szövetkezési formát.
