A RÉSZFELADATOK ÖSSZEHANGOLÁSA A CSÉPLŐGÉPES MUNKACSAPATBAN
573A RÉSZFELADATOK ÖSSZEHANGOLÁSA A CSÉPLŐGÉPES MUNKACSAPATBAN
A 20. század első évtizedeire lényegében a teljes magyar nyelvterületen cséplőgépet használtak a parasztok a gabonafélék szemnyerésére. A gép kiszolgálása merőben új munkaszervezési feladatként jelentkezett. Nemcsak azért volt új ez a feladat, mert minden korábbi társult munkavégzésnél több részmunkát kellett összehangolni, s ezek között olyanok is akadtak, melyek jelentősen eltértek a begyakorlott munkafogásoktól. Inkább azért volt teljesen új, mert a gőzkazán, utóbb a robbanómotor által hajtott bonyolult mechanikai szerkezet diktálta a tempót, miközben a gép egyes szerkezeti elemei állandó balesetveszéllyel fenyegettek. Emiatt az egyes részmunkák nehézségi fokának megítélésénél a fizikai erőkifejtésen túl sok egyéb körülményt is mérlegelni kellett.
Bármennyire újszerű volt a feladat, a munkacsapattá szerveződés alapelvei – az egyes részmunkáknak a nehézségi fok szerinti hierarchizálása, illetve az egyenértékűnek elismert részmunkák monotóniát oldó felcserélhetősége – ebben az esetben is iránymutató jelentőségűnek bizonyultak (vö. Varga Gy. 1972: 334). Ezért alkalmas az egészében innovatív jellegű (s nyilván a gépészek javaslataitól is befolyásolt) munkaszervezeti forma a részleteiben hagyománykövető szervezőelv szemléltetésére.
A kísérletezés folyamatáról nem állnak rendelkezésünkre hiteles beszámolók. Az 1930-as évek legelején született a gépi cséplés első néprajzi leírása, s már ez is mintegy fél évszázad óta formálódó s véglegessé tisztult normákat tudott rögzíteni a szemnyerés gépesítésében élenjáró központi területen, jelesül Cegléden (Túri K. 1931: 52–53). A cséplés életveszélyes voltát mint témát a századforduló óta egy újstílusú népballada is nyomatékosította ugyan, de ez sem lehet érv az ideálisabb munkaszervezést kikényszerítő kísérletezés mellett: a cséplőgépbe esett lány tragédiája sem változtatott a gyakorlaton – a kévevágás megmaradt női munkának (vö. Kríza I. 1968). A nagyszámú, a munkaszervezés apróbb módosulásaira és helyi változataira is hivatkozó néprajzi leírás inkább arra enged következtetni, hogy az országszerte lényegileg azonos felépítésű munkacsapat feltűnően gyorsan véglegesedett; semmiképpen sem látványos kudarcokkal nehezített hosszas kísérletezések eredménye. (Néhány, a szervezési elveket megvilágító ismertetés: Zempléni hegyvidék – Szabó László 1965: 142; Karcsa – Nagy G. 1989: 139–146; Doboz – Nagy Gyula 1989: 384; Békés – Márton L. 1983: 393; Túrkeve – Györffy L. 1959: 124–125; Mezőtúr – Hagymásy S. 1983: 45; Orosháza – Nagy Gyula 1965: 159–163; Szeged – Bálint S. 1976b: 559–561; Dunaszekcső – Bárth J. 1976: 184–191; Sárkeresztes – Gelencsér J. 1978: 345–348; Várong – Takács L. 1976: 213–220; Vállus – Petánovics K. 1987a: 182–185.)
A leíró ismertetésekből kitetszően alkalmilag verbuvált munkacsapat is ki tudta szolgálni a cséplőgépet; ebben az esetben a társas munkákra általában jellemző viszonosság alapján segítettek egymásnak a csépeltető gazdák. Azokon a vidékeken oldották meg ilyen módon a cséplést, ahol minden egyéb munkafeladat esetén szívességmunkával igyekeztek helyettesíteni a bérmunkát. És ott is – legalább elvi lehetőségként – számon tartották a kölcsönös kisegítést mint végső szükségben alkalmazható megoldást, ahol az elcsépelt termény 4–6%-áért (sohasem készpénzfizetésért) vállalkozott az egész cséplési idényre szervezett munkacsapat egy-egy cséplőgép 574kiszolgálására. Az alkalmi és az állandó akcióközösségben dolgozó cséplőcsapatok személyi összetétele, munkaszervezési gyakorlata lényegesen nem különbözött egymástól. Nem különbözhetett, hiszen az összfeladatot a gép „diktálta”, s a részmunkákra tagolásnak tulajdonképpen nem voltak variációi. A gőzgép vagy traktor és a cséplőszerkezet folyamatos működésének biztosítását, az üzemmenet ellenőrzését most figyelmen kívül hagyva, lévén az ipari jellegű munka; a szakképzett gépész feladata, a következő részmunkákra tagolódott a cséplés: 1) a kévéknek az asztagról a cséplőgépre villázása (asztagos vagy kévehányó: négy férfi); 2) a kévék kötelének egyenkénti elvágása (kévevágó: két nő, akik váltják egymást); 3) a kévényi gabona egyenletes szétterítése és leengedése a forgódobba (etető: két férfi, akik váltják egymást); 4) a kicsépelt mag zsákokba eresztése, mérlegre rakása (mázsáló: egy férfi); 5) a terménnyel teli zsákok tárolóhelyre hordása (zsákos: legalább egy férfi); 6) az elhordásra alkalmas szalmacsomók összehalmozása (rudasgyűrő: két férfi); 7) a szalmacsomóknak az épülő kazalhoz hordása, ahogy a kazal magasodik, létrán felcipelése (rudashordó: négy férfi); 8) kazalrakás, mely inkább tervezést-irányítást, mint villázást kívánó munka (szalmarakó: egy férfi, akinek a rudashordók dolgoznak a keze alá); 9) a törek kikaparása a gép alól, s szállítható csomókba rendezése (lyukkaparó: két nő); 10) a törekcsomók elcipelése az épülő törekkazalhoz (törekhordó: négy nő); 11) a törekkazal rakásának tervezése-irányítása (törekrakó: egy férfi, akinek a törekhordók dolgoznak a keze alá).
A részmunkák felsorolása közben figyelmen kívül hagytuk a táji s még egyazon településen belül is előforduló változatokat: a 24 tagú, átlagosnak tekinthető mezőtúri cséplőbanda munkabeosztását ismertettük (Hagymásy S. 1983: 45). A részmunkákkal kapcsolatos értékítélet és a munkaszervezési elvek ebből az egy példából is levezethetőek. Mindenütt ugyanígy különböztették meg a nehezebb férfi- és a könnyebb női munkát; a különbségtétel bércséplés esetén abban fejeződött ki, hogy a nők csak „félrészesek” lehettek. Speciális szakismeretként és különösen veszélyes feladatként, nem azért tehát, mert a legnehezebb fizikai munka lett volna, elkülönítették az etetők (akik szinte már „segédgépésznek” számítottak: akkor is a gép személyzetéhez tartoztak, ha alkalmi kisegítők dolgoztak együtt), valamint a kévevágók munkáját. Ezért ők csak azonos beosztású társukat váltották. Ugyancsak speciális tudásként ismerték el a szalma-, illetve a törekkazal rakását: az idősödő, gyengébb fizikumú, de ebben a munkában nagy tapasztalatú férfiak magas fokú kazaltervezői képességükkel ellensúlyozták, hogy a több hétig tartó villázásra, zsákolásra esetleg már nem lennének alkalmasak. Bércséplés esetén a banda vezetője lett a mázsás; e munkakör „speciális szakmunkaként” való elismerését az indokolta, hogy az egész csapat érdeke volt az elcsépelt mennyiség pontos számon tartása. Az összes többi részmunka – természetesen külön a férfiaknál, külön a nőknél – azonos értékűnek és nehézségi fokúnak minősült. Hogy az elvi egyenrangúsítás miatt ne lehessen vita a bandatagok között, szabályozott módon váltogatták ezeket a részmunkákat. A váltások ütemét vagy az elcsépelt mennyiség, vagy az eltelt idő diktálta.
Kiemelt példáinknak az a legfőbb tanulsága, hogy az elvégzendő feladat kikényszerítette közös munkavégzés és a bérmunkára vállalkozó munkacsapat szerveződése egymásból levezethető, ám egymástól jól megkülönböztethető két fokozata az akcióközösségeknek. Azok a munkatársulások, melyek állandósult „munkacsapatként” 575jellemezhetőek, tulajdonképp nem a paraszti munkák elvégezhetősége kedvéért, hanem a vállalkozás érdekében szoktak létrejönni. A bérmunkaformák rendszerező áttekintése azonban nem ennek a fejezetnek a feladata (lásd ezekről Sápi L. 1967 történeti és Katona I. 1972 néprajzi szemléletű összefoglalását).
