A NEMESI KÖZBIRTOKOSSÁG
A NEMESI KÖZBIRTOKOSSÁG
A parasztok és a polgárok kommunitásaihoz volt hasonló a feudalizmus idején a nemesi közbirtokosságok gazdálkodásszervező szerepe. Az erdőt, a legelőt, a rétet, a nádast, a halászó vizeket s minden egyéb haszonvételt – mint földesúri jogot – a kis- és középnemesek rendszerint közösen hasznosították, mivel a nagyfokú birtokaprózódás miatt az önálló kezelés gyakorlatilag amúgy is megoldhatatlan volt. Olykor több településen szétszórtan élő, egymással rokonságban álló nemes családok alkottak egy közbirtokosságot, s közös gazdasági ügyeiket valamelyik megbízott családtag irányította (összefoglalóan: Kállay I. 1983: 101–147; a több megyére kiterjedő nagygörbői – Tolna m. – közbirtokosságra lásd Kiss Á. 1977). A török hódoltság után (a középkor óta folyamatosan nemesek lakta falvak mellett) a török–magyar csatározásoknak kevésbé kitett tájakon nagy számban alakultak ki olyan települések, ahol csak nemesek, esetleg az ő zselléreik laktak, s mivel gyakorlatilag paraszt módra éltek, nemesi jogaikat közösen gyakorolták. Veszprém megyében például 27, Zala megyében 89 falu vallotta magáról, hogy 1848 előtt szabad, nemesi község volt (részletesen: Degré A. 1976).
Ezeknek a nemesi falvaknak a gazdálkodását néhány példa megfelelően szemlélteti. Szentgálon (Veszprém m.) a királyi vadászok nemes közössége a 18. században a bíró és a 12 tagú tanács mellett malom-, bor-, vadász- és makkbírákat választott. Ezek a „szakbírák” Szent György-nap táján – a költségvetési év zárásakor – voltak kötelesek a számadásukat elkészíteni, a bíró pedig a közgyűlésnek számolt el. Ez a gyakorlat, ha nem is volt mindig hibátlan az adminisztratív fegyelem, a 19. század folyamán is jellemző maradt (Maksay F. 1973: 299). Mivel a „Nemes Királyi Vadász Kompániának” különlegesen fontos szerep jutott a nemesi előjogok kinyilvánításában, ennek elöljárója, a vadászbíró a vadállomány óvásáért, valamint a közönséges-, s az évenként egyszeri, a Bécsbe szállítandó jelképes adó megszerzését célzó királyi vadászat megszervezéséért egyaránt felelősséggel tartozott (Tálasi I. 1979–1980: 340–343). Az „Alsóörsi Nemesi Közbirtokosságnak” (Veszprém m.) a 19. század első felében nem volt állandósult szervezete: a szükségletnek megfelelően választottak tisztségviselőket (elnököt, gazdát, gondnokot, erdőinspektort). Ezek a megbízottak gondoskodtak azután a kaszáló, a nádas évenkénti szétosztásáról, őrködtek az erdő hasznából való arányos részesedésen, valamint bérbe adták a közbirtokossági malmot, kocsmát, mészárszéket és kőbányát (Jablonkay G. 1968: 180. skk.). A csallóközi Tejfalu nemesei, akik magukat latin szóhasználattal komposszesszoroknak (azaz közbirtokosoknak) 562nevezték, olyan önrendelkező közösséget alkottak, mely 1848 előtt (jóllehet a faluban éltek zsellérek is) lényegileg azonos volt a „politikai községgel”. A falu élén a hadnagy állott, s az ő szerepe a falusi bíróénál is szélesebb körű volt, a gazdasági ügyeket pedig a kamarás intézte. Minden gazdasági természetű közös ügyben a közgyűlés volt illetékes határozni; így a rétek kaszáltatásának és a legeltetésnek a rendjéről, az erdők vágásáról, a halászati, az aranymosási jog, a vízimalom, a bolt, a mészárszék, a kocsma bérbeadásáról, valamint a községi alkalmazottak (pásztor, erdőőr, bakter, tizedesek) megválasztásáról (Csiba L. 1958: 311. skk.).
