A FALUSI BÍRÓ ÉS A TANÁCS SZEREPE A FEUDALIZMUS IDEJÉN
560A FALUSI BÍRÓ ÉS A TANÁCS SZEREPE A FEUDALIZMUS IDEJÉN
A gazdálkodással összefüggő összes feladatot, tehát a követendő gyakorlat hosszabb távú vagy eseti szabályozását is, a konkrét szervezést is, falvakban és városokban egyaránt, a bíró, a helyettesei és a különböző létszámú tanács intézte. Szerteágazó feladataik közé tartozott – egyebek mellett – a fordulókban művelt határ rendjének felügyelete; a fordulókból kimaradt haszonnövények (például kukorica, kender, kerti vetemények) vetésére, ültetésére alkalmas parcellák rendszerint évenkénti újraosztása; a közföldeken megtermő szénafűből, nádból s az erdők fájából való arányos részesedés biztosítása; a közös legelő használati rendjének és a nyájak szervezési elveinek meghatározása, a pásztorok fogadása, illetve bérük egységesítése; a tanácsi bevételek és kiadások egyensúlyának fenntartása, vagyis a lakosság közköltségekhez való hozzájárulásának behajtása s a jövedelmező haszonvételek saját hatáskörben való kezelése. Vagy maguk a tanácsbeliek végezték – adókedvezmények fejében vagy tiszteletdíjért – mindeme irányító és szervezőmunkát, vagy egy-egy speciális feladatra külön választottak, illetve fizetésért megfogadtak megbízottat. Ezt a személyt, ha egyébként nem volt tanácsbeli, akkor is megillette a feladatára utaló jelzővel bővített bíró megnevezés.
A tanácsnak, urbáriális helyeken olykor a földesúrnak külön is számadással tartozó, egyik helyütt tekintélyes gazda, másik helyütt szolgálatot vállaló különféle bírák és feladatkörük egyszerű felsorolása – ahogyan például Szendrey Ákos (1929) megoldotta – homályban hagyja a különböző tisztségviselők társadalmi súlyának nagyon is eltérő voltát. Célravezetőbb tehát, ha egy úrbéres falu „bíróinak” feladatkörét külön-külön jellemezzük, majd utalunk a példa általánosabb érvényességére. (Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy – főleg a városokban, a kiváltságolt területeken és a nemesi közbirtokosságok esetében – ettől eltérő formák és elnevezések is léteztek.)
Kecelen, a Duna–Tisza közi jobbágyfaluban a 18. században és a 19. század első felében a kenyérbíró vette számba a pásztorolt állatokat, s szedte be ennek megfelelően a lakosságtól a szilajcsikós és a gulyás bérét, tehát a tanács által megelőlegezett tőke maradéktalan behajtásáért felelt; a pusztabíró a határhasználat rendjének és a négy mezei csősznek a felügyelőjeként inkább a tanács alkalmazottjának, mint tisztségviselőnek minősült; a borbíró a borvásárlás és a kocsmai értékesítés, a székbíró a mészárszék és a mészáros, a malombíró a községi malmok és a molnárok felügyelője volt, vagyis mindhárman az uradalomtól megváltott, a bevételt gyarapító haszonvételek felelős számadóiként jellemezhetők, s mert vagyon volt rájuk bízva, a módosabb gazdák közül kerültek ki (Bárth J. [szerk.] 1984: 170–174, 264).
A pásztorlással és a határhasználattal kapcsolatos megannyi teendő végzésére és felügyeletére a más jogállású kommunitások is hasonlóan bírót választottak, sok helyütt pedig e feladatkör további differenciálódása is jellemző. Olykor a kaszálóréteknek is külön felügyelője volt (szénabíró, fűbíró), akit – mivel a székelyföldi magashegyi kaszálók évenkénti újraosztását irányította – havasbírónak is neveztek (Paládi-Kovács A. 1979: 116; Duka J. 1978: 190–191). Mindazokban a községekben-városokban, ahol valamilyen jogcím alapján a kommunitás hasznosította a kocsmákat, a malmokat és a mészárszékeket, a keceli megoldáshoz hasonlóan ezeknek a bevételeknek egy-egy „bíróval” való kezeltetése volt a gyakorlat (például a Kiskunságban: 561Tálasi I. 1977: 57). Ha más egyéb „kisebb haszonvételekkel” is lehetősége volt gazdálkodnia a tanácsnak, a felelős tisztségviselők köre is kibővült. A hetipiacok, a vásárok rendjéért, a helypénzszedésért például a vásárbíró felelt (lásd Szegeden: Bálint S. 1977a: 79; Kecskeméten: Bálintné Mikes K. 1979: 29). Az uraságnak, a városnak és a halászoknak a zsákmányból jutó arányos részekre osztását a halászbíró ellenőrizte (lásd Tokajban: Bencsik J. 1989a: 128). Székesfehérvárott – a városokban amúgy is szokásos megbízottak körén túl – a serfőzésre, alkalmanként a téglavetésre is külön inspektor felügyelt (Kállay I. 1972: 133–134).
