A NÉPI JOGTÓL VISSZA A JOGI NÉPSZOKÁSOKIG
A NÉPI JOGTÓL VISSZA A JOGI NÉPSZOKÁSOKIG
Ugyancsak gyakorlati, ám illúzióktól sem mentes államigazgatási igények adtak ösztönzést az endogén társadalomalakító tényezők egy szűkebb csoportjának, a népi jogszokásoknak és jogtudatnak a megismerésére az 1930-as évek végén. Györffy 51István körül csoportosult az a jogvégzetteket és néprajzkutatókat tömörítő mag, amely a kérdőívet összeállította.
Györffy szerepvállalása nem véletlen. Nemrég fogalmazta meg a népi kultúrára építő, nemzetformáló művelődéseszményét, amelynek németellenes, nemzeti honvédő szándékát, ugyanakkor egyoldalúságát és visszahúzó jellegét már megállapították a kortársak és a kiegyensúlyozott későbbi értékelés (Juhász Gy. 1983: 39–40; Kósa L. 1989: 204–210; Laczkó M. 1996: 186–187). Szellemi irányítója a Táj és Népkutató Központnak (amely különféle neveken él majd 1949-ig), és ennek kutatótáboraiban néprajzot hallgató egyetemisták nyernek gyakorlati kiképzést a néprajz, többek között a társadalmi néprajz művelésére (Mády Z. [szerk.] 1942). A jövő érdekében kifejtett erőfeszítéseknek pedig részét képezi gondolatrendszerében a népi jog feltárása, esetleges gyakorlati hasznosítása is (Györffy I. 1939: 22).
A jogi jellegű néphagyományok 340 községre kiterjedő gyűjtése az ismereteket jelentősen gyarapította. Az adatokat Papp László összegezte 1943-ban egy, az Igazságügy Minisztérium számára készített, nem publikált jelentésben, s egy település, Kiskunhalas népi jogéletét monografikusan is feldolgozta (Papp L. 1941). Hasonló, de a Gusti-féle monografikus szociológia elveit érvényesítő, a társadalmi környezet tényeire még inkább tekintettel lévő adatgyűjtés folyt továbbá Erdélyben Bálványosváralján Venczel József irányításával 1941-ben. Kezdeményezte a jogi néphagyományok gyűjtését Kalotaszegen is Bónis György 1942-ben. A két erdélyi vizsgálat módszereit egyesítette az egri Szociográfiai Intézet kutatása 28 barkó községben, amelynek az öröklési szokásokra vonatkozó anyagát Tóth Zoltán György (1947) foglalta össze. A legjelentősebb teljesítmény azonban az erdélyi gyűjtésekben gyakorlatot szerzett Tárkány Szücs Ernő disszertációja lett, aki Mártély népi jogéletét mutatta be, mondhatni, funkcionális teljességgel (1944b).
Ezek a döntően jogászok, joghallgatók által végzett kutatások 1949-ben megszakadtak. Egyedül Tárkány Szücs Ernő folytatta töretlenül kutatásait, bár figyelme már a történeti anyag felé fordult (1961), s végül az 1700–1945 közötti időszakra vonatkozóan dolgozta fel a jogi népszokásokról rendelkezésre álló ismereteket; nem valamiféle „népi jogot”, hanem az életvitelt mutatva be átfogóan a jog oldaláról – eltekintve a közigazgatás problémáitól (Tárkány Szücs E. 1981: 15–19). Az időhatár azonban jelzi, hogy ez az összegezés már nem a saját kor jogalkotóinak íródott, hanem jól beleillett a néprajztudomány történeti irányultságú kutatási vonulatába.
