A FÖLD
A FÖLD
A földbirtok értékét materiális és szimbolikus vonásai adják.
A földbirtok materiális értéke függ mennyiségétől, minőségétől, a művelési ágak szerinti megoszlásától, tagosítottságától, földrajzi fekvésétől és ezzel összefüggésben 491megközelíthetőségétől. A szimbolikus vonásait a földbirtok eredete, tulajdonlása és védelme jelenti.
A jobbágyfelszabadításkor egy egész telek nagysága 26 és 59 hold között volt, legnagyobb az Alföldön és legkisebb a Dunántúlon, valamint a Felvidéken. Az arányos telekátlag 0,41, legnagyobb, 1,27 Moson és legkisebb, 0,23 Krassó megyében (Orosz J. 1965). De egy szűkebb területen belül is meglehetős különbségeket mutatott a földbirtok nagysága. Göcsejben például az első világháború előtt „5 hold földje a szegénynek tartott embernek is volt”, azonban a jómódúnak lehetett az egyik községben 20, a másikban 40, 80 vagy akár 100 hold is (Gönczi F. 1914). Ugyan a birtokos parasztság aránya növekedett, különösen a 19. század utolsó évtizedeitől, ez azonban a parasztgazdaságok nagyságának csökkenésével járt együtt. Egy közép- vagy gazdagparaszti üzem átlagos nagysága általában 6–8%-kal volt kisebb 1935-ben, mint 1895-ben (Gunst P. 1976).
Lényegében változtatja meg a földbirtok nagyság szerinti megoszlását a művelési ágak aránya. Csupán egy adat ennek igazolására: 20 hold szántóföld 4 hold szőlővel és gyümölcsössel volt egyenértékű a Duna–Tisza közén a két világháború között (Oláh J. 1971).
Könnyű belátni, hogy az egy tagban lévő, a településhez közel eső parasztbirtok lényeges terméktöbblet előállítására volt alkalmas, szemben a földrajzilag szétszórt, sok tagból álló birtokkal és ez értelemszerűen növelte a birtok értékét. Az egy tagból álló jelentős nagyságú földbirtok teljesen szabad, kötetlen üzemvitelt biztosított. A parasztbirtokok tagosítása még a két világháború között is elvégzendő feladat lett volna. A két nádudvari példát Tóth Tibortól idézzük: 1933-ban egy 50 holdas birtok 238 darabban volt, 1935-ben egy ugyancsak 50 holdas birtok 47 darabban, azonban az utóbbi a tulajdonos lakóhelyétől összesen 190 km-re esett (Tóth T. 1980). Ugyancsak az 1930-as években a tatai járásban lévő földbirtokok átlagosan 4,24 tagból álltak, miközben egy földbirtok átlagosan 1,33 holdat tett ki (Magyary Z.–Kiss I. 1939). A jobbágyfelszabadítást követően egyre csökkenő mértékben ugyan, de mégis meghatározó lehetett a földbirtok eredetéből következő szimbolikus értéke, nevezetesen, hogy ősi, öröklött birtokról volt-e szó vagy pedig vásárolt, szerzett tulajdonról. Az ősiség jelentette a szimbolikus értéket, ami összekapcsolódhatott a család rangjával is. Ez az a szimbolikus érték, amely magába szívta a föld materiális vonásait is, átváltva azokat szimbolikussá, és meghatározó szerepe maradt 1945 után is az e korszakot megelőző időszakban felnövő generáció számára.
A föld tulajdonlása egyben meg is határozta művelési módját; kötött vagy szabad művelését. A lehetőségek a következők:
Saját tulajdon Művelése kötött, a közösség által szabályozott, szabad művelésű
Családi tulajdon Művelése kötött, a tulajdonos (családfő) által szabályozott
Közösségi tulajdon Művelése kötött, a közösség által szabályozott
Bérelt Művelése kötött, a tulajdonos által szabályozott
Bérelt Művelése szabad, a használója által meghatározott
A közösség által szabályozottan művelhető földbirtok kötöttsége nem elhanyagolható tényező, hiszen még 1914-ben is a falvak 29%-ában volt nyomáskényszer, 492ahol nem tértek még át a szabadabb vetésforgóra. E községek általában az ország keleti és északkeleti térségében helyezkedtek el (Für L. 1976). Talán ennél is erősebb volt, de bizonyosan hosszabb életű a másik, a családfő által szabályozott, kötött művelés az örökösödéssel összefüggésben. A művelés kötöttségén nem változtatott, akár úgy osztotta szét fiai között feles vagy harmados művelésre a földbirtokot, hogy a tulajdonjogot megtartotta, akár úgy, hogy az üzemvitelt kézben tartotta haláláig, irányította a termelést és a cserét minden részletében, hiába adta át a birtok tulajdonjogát. Ezek azok a parasztgazdaságok, amelyek termelése azonos módon folyt a több generációs jobbágyháztartásokéval (Faragó T. 1977), fogyasztása azonban kiscsaládi keretekben történt.
A föld tulajdonlásából következő kötöttség egyben védelmet is jelentett a 19. században a földesúrral szemben. Századunkban inkább kisebb gazdasági közösségek, társulások biztosították a védelmet a piacgazdaság körülményei között. A birtokok eredetüket tekintve a telki állományba tartoztak, így a védelem az egész faluközösség érdeke volt, tehát az ősi birtokot még a 20. században is „vigyázta, őrizte” a falu. Nagyobb szimbolikus értéke volt a családi tulajdonnak, amelybe azonban már beletartozott a vásárolt, szerzett földbirtok is, különösen a két világháború közötti korszakban, amikor egyre nagyobb jelentősége lett a szabad földhasználatnak, művelhetőségnek.
