A KERESKEDŐK MOBILITÁSI LEHETŐSÉGEI
A KERESKEDŐK MOBILITÁSI LEHETŐSÉGEI
Azt is érdemes megvizsgálni, hogyan alakult, változott a kereskedéssel foglalkozók társadalmi helyzete, milyen életstratégiákat tudtak kialakítani, felhalmozott tőkéjüket milyen módon voltak képesek a következő nemzedékek szolgálatába állítani, esetleg szellemi tőkévé formálni.
Mint láttuk, a 19. század végén hozott liberális törvények nem feltétlenül kötötték iskolázottsághoz, szakképesítéshez a kereskedést. A kereskedők részben birtokos parasztszülők gyermekeiből, nagyobb arányban pedig kereskedő- és iparoscsaládokból kerültek ki. Általánosságban elmondható, hogy a kereskedőket a két világháború közötti időszakban az iparosoknál valamivel magasabb iskolázottság, műveltségi szint jellemezte (L. Nagy Zs. 1994). A 19. század közepétől országszerte fokozatosan megalakuló kereskedelmi és iparkamarák érdekvédelmi szerepük betöltése mellett jelentős részt vállaltak a kereskedői utánpótlás képzésében. Felkarolták az oktatást, kereskedelmi szakiskolákat alapítottak, szervezték a tanoncok felvételét, képzését és felszabadítását (Borovszky S. é. n./c: 331; é. n./a: 272; é. n./d: 248). Szombathelyen, ahol 1838-ban jött létre a kereskedelmi társaság, a képzés idejét három és öt év között határozták meg. A tanítványok minél jobb művelése érdekében létrehozták a „kereskedői oskolai Intézetet”. Vasár- és ünnepnapokon kereskedelmi ismereteket oktattak, és csak a jó előmenetelű inast bocsátották vizsgára. A városban működő segédeknek részt kellett venniük az inasok oktatásában. A szakmai ismereteket számon kérték azoktól is, akik üzletet kívántak nyitni. Nem számított, hogy az illető kereskedőcsalád tagja, amennyiben önálló kereskedési jogot akart megszerezni, köteles volt – a céhlegények vándorlásához hasonlóan – idegen kereskedőhelyeken gyarapítani tudását (Kiss M. 1976: 133–134). Bonyhádon is – legalábbis a kereskedők felsőbb régióiban – fontosnak tartották az iskolai képesítést. A két világháború közötti időszakban 10 bonyhádi vezető kereskedő végezte el a budapesti kereskedelmi akadémiát. A felkészülést igyekeztek rövidebb-hosszabb tanulmányúttal is kiegészíteni. Elsősorban osztrák és német partnereiknél töltöttek el gyakornokként egy-egy félévet. Ezek a tanulmányutak azután nemcsak a kereskedelmi gyakorlat megszerzésében voltak segítségükre, hanem hozzájárultak az árubeszerzési kapcsolatok kibővítéséhez is (Szilágyi Mihály 1975: 92–93). Ez a fajta igényesség, a szakma megbecsülése elsősorban a nagyobb kereskedők csoportjaira volt jellemző, a falusi szatócs nem végzett kereskedelmi iskolát.
Egyes településeken voltak olyan jól menő, híres üzletek, ahová az ifjú kereskedőnemzedék tagjai szívesen jártak tanulni. Egy életre elsajátíthatták a kereskedés különböző fortélyait, a vevők megszerzésének és megtartásának szabályait, az árubeszerzésre vonatkozó különböző ötleteket. Ilyen volt egy híres bonyhádi kereskedődinasztia 388egyik tagjának az az ötlete, hogy a megrendelőlevelek eljuttatását postagalambokra bízta (Szilágyi Mihály 1975: 96).
A kereskedőkkel szembeni magatartásra, társadalmi presztízsük emelkedésére jellemző, hogy a 19. század második felében, a magyar kapitalizmus kifejlődésének időszakában néhány gyakorlati érzékű ember a társadalmi felemelkedés lehetőségét abban látja, hogy kereskedőinasnak küldi fiát vagy kereskedőhöz adja férjhez a lányát. Erre jó példa egy bonyhádi kereskedőcsalád rövid története: 1855-ben egy bőrös mesterséget tanult iparos átvett a településen egy vegyeskereskedést, s bizományosi kereskedelemmel kötötte össze a bolti és vásári árusítást. Az eleinte nem nagy választékot kínáló üzlet a századfordulóra hírneves vas- és fűszeráru-nagykereskedéssé terebélyesedik, s egészen az első világháború végéig életképes marad (Szilágyi Mihály 1975: 92).
De a szekszárdi Pirnitzer család is rendkívül jó példája annak, hogyan lett egy krajcáros szatócsból néhány nemzedék múlva áruháztulajdonos, megmutatva ezzel a hazai polgárosodás egyik lehetséges és jellemző útját. A család Bonyhádról, illetve Paksról származik, első tagja, Pirnitzer József Bonyhádon született 1812-ben. 1832-ben egy bonyhádi rőfös üzletben dolgozik mint segéd, 1840-ben saját rőfös üzletet nyit Szekszárdon, majd 1869-ben két fiával együtt megalakítanak egy „rőfös-divatáru társascéget”. 1872-ben a fiúkat már ott találjuk a szekszárdi Népbank, 1885-ben pedig a Tolna megyei Takarék- és Hitelbank igazgatóságában. 1890-ben a család egy 12 kirakatos áruházat nyit Szekszárdon, a cég emblémája: „Pontosság, Figyelmesség, Jóindulat”. Pirnitzer József unokái közül az egyik Temesváron felsőfokú kereskedelmi képesítést szerez, a másik pedig bankár, kereskedelmi utazó lesz. Közben az áruházat a család többi tagja sikeresen vezeti. A cég fennállásának 90. évfordulójára egy 5000 pengős alapítványt hoztak létre szegény anyák és diákok számára, s később is különböző módokon rendszeresen támogatták a várost. Üzletük és nevük fogalommá vált Szekszárd kereskedelmi életében, tevékenységüknek 1944 vetett véget (Szilágyi Mihály 1978).
20. századi az a példa, amely egy székesfehérvári kiskereskedő házaspár életútját mutatja fel. A férfi 1909-ben született, mészáros és hentes mesterséget tanult, 1928-ban szabadult, majd egy ideig a vágóhídon dolgozott. Ezt követően egy henteshez állt be segédnek. Felesége 1911-ben született, s már 14 éves korában fűszerüzletekben kezdett dolgozni. Amikor 1934-ben összeházasodtak, nagyarányú állattenyésztésbe fogtak, disznót hizlaltak, libát tömtek, s a férj emellett eljárt böllérkedni. Így szerzett jövedelmükből előbb egy kisebb, majd 1941-ben egy nagyobb boltot vettek 12 ezer pengőért. Az üzlet jól ment, ezért ingatlant vásároltak, ahol kertészkedésbe is fogtak. Végül az utca legnagyobb forgalmú üzletének tulajdonosai lettek. A második világháború idején üzletük és árukészletük megsemmisült, de hamar talpra álltak, s üzletüket az elsők között nyitották meg a városban. Vállalkozásuknak 1951-ben az államosítás vetett véget (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 9899).
A vállalkozó szellemű, általában nagyszabású tevékenységet folytató, 19. század elején induló nagykereskedők egy részének – elsősorban a fővárosban – az eddig bemutatottól eltérő célja volt: saját és utódaik társadalmi presztízsének emelése. Ezekben az esetekben a cégek alapítói nem az üzlet további folytatását tűzték célul, 389fiaikat hivatalnoki, katonatiszti pályára küldték, s lányaikat magasabb rangú társadalmi csoportok képviselőihez igyekeztek férjhez adni (Bácskai V. 1989: 50–51).
Az itt bemutatott néhány példából is világosan érzékelhető, hogy a kereskedők között különböző életutakkal, életstratégiákkal találkozhatunk. Ez a foglalkozás – állandó változása, a sokféleképpen megnyilvánuló mobilitás szükségessége miatt – mindenesetre alkalmas volt arra, hogy képviselői bejárhassák a társadalmi ranglétra eltérő fokozatait.
